Sándor Kálmán: A házmester és a halál
Sándor Kálmán: A házmester és a halál
Micsoda éjszaka volt ez a házmesterlakásban?
Künn, az ucca vadvizei fölött kemény jégpáncélt vont a januári fagy, a permetező köd az emberek melléig ért és nem tovább, felhők mögött virrasztottak a csillagok, hold nem volt és az elszórt uccalámpák derengő fényén túl fenyegető tömegekben gubbasztottak a külvárosi házak.
Künn, az ucca vadvizei fölött kemény jégpáncélt vont a januári fagy, a permetező köd az emberek melléig ért és nem tovább, felhők mögött virrasztottak a csillagok, hold nem volt és az elszórt uccalámpák derengő fényén túl fenyegető tömegekben gubbasztottak a külvárosi házak.
Beépítetlen telkek rozoga fakerítésein falragaszok szomorkodtak, csak az éjszaka s a köd olvasta őket. Roppant távol néha villamos zúgott s csak ritkán koppant kései járókelő lépte a kövezeten.
Ablakok behúnyt szempillái mögött nehéz, pállott melegben vastag, piroscsíkos dunnák alatt fogcsikorgatva álmodtak az alvók. Kormos kovácslegények, konok lakatosok, göthös szabók. Nyitott tenyerük kövér asszonyok hasán maradt s az asszonyok telt, fehér mellén megremegett hortyogás közben a barna mellbimbó. Zsíros kéj ült arcukra, hült cigarettafüst ereszkedett a padlók mentén.
Könyörtelen gyilkos az éj.
Kóbor kutyák remegve lapultak a kapumélyedésekben a jeges szél elől, lompos fejjel el-elszunnyadoztak, hogy a jég vékony pattanására felriadjanak és behúzott farokkal, lógó nyelvvel ügessenek tovább. Macska nyervákolt a háztetőn. Felhők vándoroltak az égen. A gyárudvarokon csikorgó léptekkel sétáltak az éjjeli őrök.
Sárgán és társtalanul virrasztott a fény a házmesterlakás ablakából, odabenn fülledt és párás volt az orvosságszagú meleg, a kályhában még e késő éji órán is lassan pattogott a tűz, ingaóra ketyegett a falon.
A sovány, ráncosképű házmester bóbiskolva gubbadt a széken, felesége betegágya mellett. Hervadt feje mellérecsuklott, szempillája le-lecsukódott, bajúsza vége meg-megrezdült hangos lélegzésétől.
A beteg nyöszörgésére riadt fel s hunyorogva, bambán nézett maga elé. Az óra éjjeli egyet ütött. Az emeletek folyosóin cincogva jártak a patkányok, harminckét külvárosi lakás konyhájának üveges ajtaja mögött sárgára súrolt fadézsák száradtak, pattogott zománcú bádogfazekak, korhadt gyúródeszkák az élettelen anyag komorságával hallgattak s a vízvezetékekből ütemesen cseppent a víz.
Sárgás és merev volt a beteg asszony arca. Csendesen lélekzett, szemei valószínűtlenül sötétlettek lesoványodott arcában és e szemekből szakadatlanul szivárgott a könny. Az óramutató lassan mozgott előre, a házmester ügyetlen, bütykös kézzel szárítgatta a nedvességet felesége arcán.
Brutálisan és lázadásra ingerlően felberregett a kapu csengője a szobában. A beteg arca összerándult, keze megremegett a dunna fölött. A házmester ijedt arccal krákogott és gyorsan magárakapta kabátját. Alsónadrágjának kioldódzott madzagja libbent a dermesztő téli éjben, papucsa csattogott az udvar kövezetén. Csikordulva nyilt a kapu és felnyögött eresztékeiben. A házmester dünnyögött és zsebretette a kapupénzt, aztán visszacsoszogott lakásába. A harmadikemeleti albérlő pedig gyufafénynél botorkált fel a lépcsőház visszhangos sötétjében. Lépcsőkön, melyeknek a sok lábtól kikopott már a közepük.
– A Krasznai – szólt a házmester egykedvűen, mikor belépett a szobába, aztán visszaereszkedett székébe és kifejezéstelen arccal bámult magaelé.
Az óra ketyegett, kinn a konyhában ütemesen csepegett a vízvezeték csapja, a dolgok kegyetlen és zárt örökkévalóságának hangjai voltak ezek.
Padló roppant, a kis vaskályha ajtaja magától kinyilt s a parázs vörös fénye egy régi képet rőten világított meg a szemközti falon. Állógalléros, kefehajú férfi vállára kövérkés fiatalasszony hajtja fejét. A kép alatt e sorok: «1897. májusában».
A házmester felállt, lassan a képhez csoszogott, sokáig bambán nézte és tűnődve megsimogatta a kép zöldülő rézkeretét és így szólt: – Matild. – Ekkor összeráncolta homlokát, becsukta a kályhaajtót és visszaült székére az ágy mellé. A villany sárgán virrasztott, ő tenyerébehajtott arccal elbóbiskolt.
Felriadt saját hortyogására. E pillanatban csend ült a szobán s ő bénult félelemmel az ágyra pillantott: a beteg tágranyitott szemmel nézte őt. Szorongó és kényelmetlen érzés volt ez és ő gyorsan lenézett a földre.
– Adok borogatást – suttogta bűntudattal s az összevarrt törülközőket beáztatta a mosdótál vizébe, majd gondosan kicsavarta őket.
Ekkor újra felüvöltött a csengő. Nyersen, élesen, szaggatottan. A házmester magárakapta kabátját és csattogó papucsokban rohant a sötét kapu felé, hogy kinyissa. Feltárult a kapu és ő ott állt lobogó gatyamadzagokkal, kezében a nedves borogatással, hülyén és elszoruló torokkal. S a lakó már bandukolt felfelé a lépcsőház kongó feketeségében, ő állt a kapu alatt rémült fintorral, majd észbekapva rohant vissza a lakásba.
Óra ketyegett, vízcsap ütemesen cseppent, éjjel két óra volt, vastag hamuréteg szürkült a kályha parazsa fölött. – Istenem, Matild – mondta ő lila orral és nyöszörögve, aztán leereszkedett az ágy szélére.
Milyen furcsán hörög a felesége, hiszen talán ma éjjel meg is hal már, hogyan nyit ő majd kaput téli éjjeleken, irtózatos magányosságban.
– Matild – mondta rekedten, mert az asszony igazán nagyon különösen hörgött most és kis tajték gyűlt szájaszélén. – Matildom, izé…
A pillanat nem volt sem ijesztő, sem ünnepélyes. A házmester bárgyú arccal ült az ágy szélén, – izé… – mondta és vacogott a foga, az asszony hörgött, arca sárga volt, messze valahol autó tülkölt, léptek koppantak az uccán, a házmester nem mert az ágyra pillantani, egyre csak a padlót nézte, – milyen szép anyajegy volt a fehér hasán fiatalkorában – gondolta és majdnem felordított a hirtelen fájdalomtól, – milyen jó volt megcsókolni azt a szép, gömbölyű vállát és mikor a hálóingben kicsit látszottak az erős combjai.
Rekedt suttogással megfogta az asszony langyos, hülő kezét. A haldokló felhorkant, egyet dobott magán és görcsösen megszorította a házmester bütykös kezét. A házmester pedig már a padlón térdelt az ágy előtt, arcát belefurta a szalmazsákba, hogy ne sírjon, szorította a haldokló kezét és vacogtak fogai.
És ekkor nyersen, szemtelenül és követelődzőn felüvöltött a kísérteties csendben a csengő. A haldokló megrándult, a házmester belesírt a szalmazsákba, behúnyt szemmel látta Matild fiatalkori melleit és motyogott magaelé. A haldokló egyre hörgött, az óra ketyegett, a vízcsap csepegett, milyen messze volt most az élők világától ez a szoba barna ágyaival, családi képekkel a falon, piros plüssdívánnyal és sötét szekrényekkel.
Türelmetlenül és szaggatottan újra felrikoltott a csengő. Harsány, érces és elviselhetetlen berregés volt ez a házmesterlakás éji csendjében, hódító és öntudatos, negyven esztendő éjszakáin szólt így, szeretkezéskor és betegségnél, alvás és ébrenlét idein.
A házmester felkapta fejét és könyörgően, együgyű, vörös arccal körülnézett. Mintha csendesebben hörögne a felesége, milyen hideg a keze, kedves szeme nyitott és kissé merev már, alig rebbenve bámul magaelé. Hülő kezével erősen fogja őt és alig hallhatóan motyog valamit. A végét járja.
Milyen imát szokás ilyenkor mondani? – Kedves Matildom – gondolta a házmester. Nagyon csendesen lélekzik már, kóbor kutya ugat az uccán, ónos eső csepereg, búcsuzni kell Matildtól.
A csengő! Csak üvölt, szaggatottan, majd hosszantartón, őrjítően. A házmester a dunnába furja fejét, de ott is hallja. Az élettelen, örök anyag és a külső világ kaján pergőtüze ez. Szúrja a dobhártyáját, tépi a húsát, rázza a testét és közben egyre csöndesebben hörög a felesége, hül a teste, üvegesedik a szeme, de él még és szorítja kezét. A búcsú ez Matildtól.
Csengő. Csengő. Csengő! Dörömbölnek a kapun, kopog az eső, csepeg a vízvezeték, kóbor kutya üvölt, macskák nyervákolnak, a tűz kialudt, Matild szeme üveges, alig lélekzik, meddig tart még.
Az asszony arca vonaglik, a csengő rázza a házat, a házmester eszelősen felordít, durván kitépi kezét a haldokló kezéből, csattogó papucsokkal, lobogó gatyamadzaggal rohan a sötét kapualjba. Döngve csikordul a kapu, ő bárgyún, eszelősen elveszi a pénzt, a hazatérő hangosan méltatlankodik a visszhangos kapualjban, ablakok nyilnak az emeleteken, borzas fejek hajolnak ki, ő zokogva, félőrülten rohan vissza lakásába.
Csend van. Óra ketyeg. Az ágyon üveges szemmel, holtan fekszik a házmesterné.
