BABITS MIHÁLY: ŐSZ, ALKONY, DÉLI TÁJ
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.
Csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.
csillagok cincogtak az ürben,
s egy reflektor hideg tüze
karmolta símán a tavat.
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hűvösen
tagadta forró nappalát,
melyre reggelig uj lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.