ILLYÉS GYULA: GALAMB-UCCA
parancsra váró menetszázadok
gőzt fú és sustorog,
úgy leng, remeg a téli virradat
hegyes szelében a rongyos csapat,
kigyóként hánytorog –
félezer férfi sóhajt, nyí, köhög
dől, mint szélfútta fa –,
A kabátujjban összebú a kéz,
görcsösen, kéken, mintha mind nehéz
bilincset hordana –
padról, híd alól a markos hideg
s házkutató nyomor
ideterelt, – a tört ablakon át
szippantják már az üst füstös szagát,
mely bent rotyogva forr.
testtel kushad már, lesi a kaput
a régi friss tömeg,
mely egykor ugrott… Hogy ha most harap:
dühét vinnyogva csak magába kap,
mint bolha-marta eb.
kibukkanó és eltűnő folyó
úgy zúg csak, verdes itt
a mély erő, mely egykor egy világ
hódítására küldte áramát –
alig emlékezik.
kutat az úttest kockái között
s fölfüttyent, hogyha lel –
Lejárt jegyet, rongyot, mindent, amit
egy felsőbb, dicsőbb légkör elhajít
megvizsgál, fölemel.
ez a hatalmas pondró, vaksötét
odvában ez eszi!
moslékot, kucskot zabál, meg sarat
a föld alatt, hol sűrűn rajzanak
hamúszín kölykei.
biztos honában) nyitja üzletét
s gyanakvón áttekint
egy kis kegyárus, boltjába merül,
matat… lámpát gyujt… s függönye mögül
kikandikál megint.
a szomszédból misére rengenek
a tanító papok,
mint nádas, melynek szélén szél zörög,
megleng a sor, hosszán félbetörött
«Dícsértessék…» susog.
mégis a Jövendő tornáca vagy?
E parázsló szemek
tekintete vesszőfutás nekem,
edző tűzpróba minden reggelen
hivatalba menet.
Mered a költő kőtalapzatán,
ökle, a vasököl
görcsösen mintha az Alföld fele
esküt? – egy örök pofont intene!
ajkán vad szél fütyöl.
lengeti a hó őrült zászlaját,
lobog a vert sereg,
a lengő, bűzlő, százezernyi rongy
lángnyelve közt, mint máglyán, úgy jajong
ugrál, röhög, sziszeg.