JÉKELY ZOLTÁN: CSILLAGTORONYBAN
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya,
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
a roppant névtelenségből, hideg
fennségetekből nézzetek ma rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
még senkit igy meg nem félemlitett;
jaj, milyen egysejtü parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?
bezárulnak s megnyilnak csillagévek;
a Hadak-Útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek;
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
– lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
Vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénusról sejtek én –
szinte érzem, hogy hempereg, szuszog
s döcög sómalmi-ló utján a föld,
körötte úsznak árjától gyötört
zilált felhő Archipeláguszok.
első az emberé, nehéz, örök;
a másik az északi féltekét
homályosítja s mindezek fölött,
mely a csillagokon túl hömpölyög.
mely ezt a hármas szörnyü kárpitot
átszúrja s hol, hol van az értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul akép
gyarapszik bennem a reménytelenség
s idézem régi bölcsek szellemét:
kezükben hitvány müszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.
diadala, a nagy Delirium,
az agyvelők, melyek végigsepertek
az ég taván, mint égő nátrium,
a nagy velők vajjon most hol hevernek?
emészti őket vagy már könnyü por
vált ott belőlük, mely ismét az égre
kivánkozik, úgy, mint valamikor,
mikor még a tudásvágy ösztökélte –?
s fényszomjasan csillagtól csillagig
cikáznak, mint izgága bogaracskák,
amig lelkük ott fent jól nem lakik,
s a fény cukrát aztán a földre hozzák –
– tőlük forog olyan lassan a Föld –
s ide lesznek bedögönyözve mindég,
rójják velünk tovább a régi kört,
hová őket kortársaik temették.
rabságából a földnek is elég.
Hogy ne látnád: amerre nézel, itt is,
ott is halomban áll csont és szemét,
jön az időben az Apokalipszis.
melytől a Föld sohasem szabadult,
összefogott, hogy az ürbe seperjék,
mintahogy a sokbünü, zagyva mult
vak őrületbe rántja le az elmét.
bezárulnak s megnyilnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek;
gurul a hold, roppant aranygolyó.
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben.
Egy-vér szivünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomoru ember.
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életünk leélted és leéltem
anélkül hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák szívják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
– vagy a magasba, már kit ahogy illet. –