HEVESI ANDRÁS: BABITS IRODALOMTÖRTÉNETE
HEVESI ANDRÁS: BABITS IRODALOMTÖRTÉNETE
Az Európai irodalom története, Babits nagy műve most egyetlen hétszázharminc oldalas kötetben, kijavítva és kiegészítve, gondos és alapos névmutatóval ellátva kerül az olvasó elé. A könyv ebben a formában talán még lenyügözőbb olvasmány, mint kétfelé osztva. Nem emlékszem, mit írtak róla eddigi kritikusai, lehet, hogy nyitott kapukat döngetek. Ami számomra döntően fontos benne, ami páratlanná teszi, egy nagy költő seregszemléje harmadfél évezred költőtársai felett. Victor Hugo, akit Babits nem szeret, tartott már ilyen seregszemlét, felépítette a lángelmék piramisát a tetején Shakespeare-rel. (Magyarországot a népmeseíró Majláth képviselte.) Hugo seregszemléje minden zsenialitása mellett nagyzoló volt és kacagtató. A Babitsé tiszteletet parancsol és kissé megaláz. Ebben a könyvben olvasmányairól vall, de nyilvánvalóan nem minden olvasmányáról, hiszen mint mindenki, bizonyára ő is olvasott másodrangút vagy selejteset. Az irodalom magunkfajta egyszerű polgára mindenféle olvasmányt hordoz magával, nemcsak remekműveket, hanem silány portékákat is, amelyek felnagyítva és megszépülve élnek emlékezetünkben. Ha megpróbálnék – nem irodalomtörténetet írni, amelyben a köztudat irányít és korlátoz –, hanem szabadon bocsátani a magammal hordozott könyveket, talán fejtetőn álló, bolondos mű születne belőle, amelyben akárhányszor semmirekellők foglalnák el a nagyok helyét. Babits alighanem az egyetlen ember Magyarországon, aki megkockáztathatta ezt a vallomást, ő az egyetlen, akiben az olvasás önéletrajzi ténye tárgyi igazságot és jelentőséget nyer, ez a személyes ügy közüggyé, kultúrává, szinte pedagógiai tényezővé válik. Hogy azzá válhasson, ahhoz természetesen irgalmatlan szigorra, a ridegséggel határos gőgre volt szükség. Babits nyugodtan megkockáztathatta ezt a páratlan kísérletet, mert világéletében ellenállt a banalitás, a hétköznapiság, a rutin kísértéseinek, megvetette a literátorok szegényes és megható kacérkodását, szomorú ügyeskedését a sikerért, sohasem érdekelte az irodalom, mint írásba rögzített képzetek gyüjteménye, amelyből akárki meríthet, hanem mindig csak az alkotás; – nem volt kíváncsi a tömegkönyvek lassan változó uniformisára, a kontármunkában és rossz könyvekben tapogatózó vizióra, okulni vagy tanulni, a szó hétköznapi értelmében értesüléseket szerezni sem akart a könyvekből, a könyvet nem olyan csúcsnak tartotta, ahonnan kilátás nyílik valami másra, hanem önmagáért való csúcsnak és az irodalomtörténetet csúcsok sorozatának. Az irodalom frivol élvezője, aki felelőtlenül csapong a könyvek között, hogy hangulatos tájképeket gyüjtsön, mint a turista, fotografáló géppel a kezében, vagy hogy megismerje az életet, hiszen az átlagkönyv csakugyan nem való másra – egyre növekvő szorongással, egyre nyugtalanabb lelkiismerettel olvassa Babits könyvét és hamar ráébred, hogy ez az irodalomtörténet az aszkézis iskolája, valóságos szőrcsuha, amelyben azonban mindaddig nem ismert gyönyörűségekhez juthat. Babitsnak semmi sem fontos, csak a mű, a mű önmagában és önmagáért. Könyvében művek nyújtanak kezet egymásnak, Homérostól Marcel Proustig.
Mindez természetesen nem jelenti, hogy Babits könyvét úgy kell olvasni, mint valami kinyilatkoztatást, amely függetleníthető a szerzőtől. Legszebb benne talán éppen a költő gyönyörű önkénye, amellyel gőgösen, aggodalom nélkül követi ízlését. Az európai irodalom történetében minden megtalálható, amit tudni kell, ez a könyv mint ismeretszerzés forrása is kitünően megállja helyét, de legizgalmasabb benne mégis a fények és árnyak elosztása és az arányok, amelyekből rengeteget megtudunk Babitsról. Hétszáz oldalon egy költő ízlése van előttünk. Ez az ízlés rendkívül bonyolult és összetett, csupa remegő izgalom, csupa villamos feszültség. Akik Babitsban hűvös, intellektuális költőt láttak, gyökerében ismerhetik fel tévedésüket. Babits szereti az ősit és primitívet, anélkül, hogy leszállna hozzá és fejet hajtana előtte. Szereti a vaskosat, de csak tudós köntösben; az együgyű vaskosság úntatja. Szereti az urbánust és csiszoltat, de csak dekadens életérzéssel párosulva; a simaság és csiszoltság önmagában hidegen hagyja. Legjobban a túlméretezetthez, a szertelenül széphez, az emberfelettihez, a szellem gyönyörű szörnyetegeihez vonzódik. Szereti Aischylost és Sophoklést, a félisteneket és útálkozással fordul el Euripidéstől, aki hétköznapian emberi. Euripidés kitűnő színdarabíró, de Babits szemében ez nem érdem. Szereti és nagyszerű fejezetben elemzi a keresztény stílust, Jeromost és Ágostont, határtalanul szereti Dantet, de Boccaccio, az irodalmár méltánylására már csak megfontolt, hűvös szavakat talál és kedvetlenül fordul el a fablieauktól, amelyekben először csapja meg a polgárság szaga. Ez a szag később egyre fokozódó útálkozással tölti el. Nem szereti Moliére-t, a középszer, az átlag, a józan ész lángelméjét és nehezen barátkozik meg Racine-nal, akinek szépséges szörnyetegei nagyvilági tagoltsággal, társasági hangsúlyokkal fejezik ki vérző lelküket. Szereti Spenser «áradó pompáját» és nem szereti Ariosto, az irodalmár «mulattató fölényét». Szereti és elragadó lapokon ünnepli Shakespeare-t, de színpadi sikerét szinte irígyli, mindenesetre rejtélyesnek, érthetetlennek tartja. A könyv visszatérő üteme az irracionális pazarlást követő józan szegénység, a sápadt Ész és vékonypénzű Ügyesség lehelletnyit ingerült elutasítása. Szereti, bár elég röviden intézi el Ronsard-t és a Pléiade-ot, de egy jó szava sincs Malherbe számára, aki mégis csak megalapította a mai francia nyelvet. Elnéző a preciozitás és mindenféle «barokk» túlzásai iránt és nem irgalmaz Boileau-nak, aki kritikailag átvilágította és hosszú időre lomtárba tette ezeket a túlzásokat. Az irodalom hasznos munkásait, jó tisztviselőit nem becsüli, nem méltányolja szolgálataikat. Eszménye a tudós, fortélyos, számtalan stílushagyománnyal erezett őstermészet, a civilizált láva, melyet mesterien fejeznek ki e Miltonról írott sorok: «Itt nincsen szó karakterizálásról! Aminthogy nincs szó emberekről sem! Titánokról van szó, angyalokról és ördögökről, egek és poklok nyilnak, félelmes, ködös terek. Itt nincs szó még képekről sem. Egy vakember fényálmai! A leírás szerepét most már végkép az asszociációk kórusa veszi át, melyeket páratlan klasszikus tudás és modern fantázia pazarol. Egyik sorról a másikra idők és terek távolait futjuk. Az egész világ egy hárfa lesz, amin a költő zenél». Csoda-e, ha ezekről a kozmikus, túlvilági tájakról kissé gúnyos mosollyal szemléli Lafontaine szelid röghöz kötöttségét? Egy nagy költőre az ellenszenve, a hidegsége, a közönye ugyanoly jellemző, mint a rajongása; Babits éppen a nekünk oly kedves Lesage ismertetése közben kap észbe, hogy «mindez már veszedelmesen hasonlít valami lexikonhoz» és sietve másról kezd beszélni. Szereti a hömpölygést, az áradást, de csak akkor, ha transzcendens partok felé árad. A hétköznapi, földi folyamokra nem kíváncsi. Sancho Pança csak Don Quijote oldalán érdekli. Még a szellemességnek is megbocsát, ha démoni indulatokkal párosult, mint Swift esetében, de a méregtelen szellemesség iránt, amely csak a legénykedő, bőrébe nem férő jókedv és a stílus terméke, majdnem teljesen érzéketlen. Voltaire-ről csak hűvös elismeréssel szól. Babits e könyvben európai irodalomról ír, csak olyan értékeket vesz figyelembe, amelyek már nem egy nemzet magánügyei és mégis több kedvteléssel foglalkozik egy üstfoldozóval, mint a betűk koronázatlan királyával, akinek majdnem sikerült egységbe forrasztani az európai irodalmat. Igaz, hogy az üstfoldozó angol volt, a fejedelem francia. Európa eszmei tényét többé-kevésbé mindenki kénytelen valami megfogható valósághoz rögzíteni; Babits Európájának erősen angolszász színezete van. Ha hitelt adhatunk Julien Bendának, aki az európai szellem győzelmében az absztrakt győzelmét látja a konkrét felett, a tudomány szellemének a győzelmét a szépirodalom szelleme felett és Európát ahhoz a tudós bolognai leányzóhoz hasonlítja, aki lefátyolozva beszélt a felső mathézisről az egyetemen, hogy ne részegítse meg szépségével a hallgatókat, – akkor az angol szellem a lehető legalkalmatlanabb Európa jelképezésére és egyesítésére. De Benda pártos bíró, mert ő francia és definíciója Franciaországot szélesíti Európává. Annyi bizonyos, hogy Babits nem nagyon szereti a tizennyolcadik századot, amikor Európa francia és majdnem egységes volt, nem szereti Voltaire szellemét. Nem szereti a «sztatikus» francia stílust, a retorikai lendületet, az ellentéteket és szentenciákat, hidegen hagyja, néha szinte ingerli a szellemesség. Ha megvalósul Babits Európája, kissé germán, mindenesetre gótikus és barokk jellege lesz. Ebből az Európából kimaradnak a világfiak és kellemes csevegők, kimaradnak a pletykakedvelő humanisták, a szótárírók, akik papucsban ülnek az íróasztaluk mellett és néha, suttyomban a markukba nevetnek… csak megtűrt idegenek a sátáni vagy ájtatos pozőrök, a Byronok és Chateaubriand-ok, úgyszólván kivétel nélkül kimaradnak a színdarabírók és ujságírók és írmagja sem marad a polgároknak. Ennek az Európának a nagyjai többnyire angolok és kivétel nélkül költők; «belülről látó» rézmetsző William Blake-ek, Wordsworthok, Shelleyk és Keats-ek, André Chénier-k és Vörösmartyk… Ennek az Európának a kiemelkedő vonása az extázis, az apokaliptikus látomás, a Szépség bűvölete és jóformán minden egyébnek a megvetése.
Vitatkozzam Babitssal, hívjam fel a figyelmét arra, amit úgyis tud, hogy az irodalom nemcsak költészet és hogy az emberi léleknek nemcsak révült, túlfeszített, ünnepi pillanatai, hanem szelid hétköznapjai is vannak? Hívjam fel a figyelmét arra, hogy a jégmezőkkel borított hegyóriás részéről tapintatlanság, ha nemcsak elnyomja, hanem ráadásul le is nézi az igénytelen dombokat? Ajánljak neki több humort, több gyöngédséget, több elnézést az írók hiú és komédiás hadával szemben? Vitatkozzam vele az ellenszenvéről az exprit minden formája iránt? Mennyi gyűlölet van a hangjában, valahányszor a «vigyor» szót kimondja! De a vita nemcsak fölösleges, hanem illetlen is. Babits nagysága éppen az izzó egyoldalúságban van, az elutasításában, amely épp oly ideges, mohó és nagyszerűen türelmetlen, mint az elragadtatása. Az írók többsége védekezően kinyujtott karral olvassa e könyvet, mint aki el akarja hárítani az inzultusokat, de a közönséget édes melegség járja át, a közönség megérzi a mélyről érkező szavak erejét, ünnepi komolyságát és forró meggyőződését. Csodálatos könyv, milyen jó, hogy magyarul íródott! Eredetisége, mellyel harmadfél évezred anyagát olvasztja magába, tiszteletet parancsol. Ez az ember megjárta a lélek legkülönösebb, legmeredekebb útjait, csoda-e, ha nem maradt ideje a sétaterekre? Minden, vagy jóformán minden külső segítség nélkül, egyedül önmagából merítve, a jól felhasznált idő nyomában, szenvedélyességében is bölcs józansággal, nagyszerű arányérzékkel, amely minden tégla teherbírásával számol, pontosan tudja, mi minden fog ráépülni – felépíteni az európai szellem nagy katedrálisát olyan teljesítmény, amely csak bámulattal és szégyenkezéssel tölthet el mindenkit. Különös utazás, amely nem kézikönyvekben, hanem a lélekben megy végbe, az utas emlékek mágneses vonzódása és emlékek taszítása szerint tájékozódik a csaknem végtelen térben, az ideges, siető utas, aki mégis időt szakít, hogy hosszasan vesztegeljen és pontosan beszámoljon azokról az emlékekről, amelyek eggyé váltak vele. És ezt a katedrálist mintaképek nélkül építette fel, ezt a teret maga népesítette be. Szinte valamennyien kényelmes kilátópontot keresünk, ahonnan a világirodalmat át tudjuk tekinteni; ki Párisból nézi az irodalmat, ki Weimarból, a legtöbb magyar ember Bécsből, – Babits ezt a földrajzi pontot a szívében és az agyában hordja. Arany János óta valójában ő az első magyar költő, akinek a látópontja Magyarországon van, mert máshol igazán nem lehet és talán éppen ezért a legeurópaibb költő.
Könyvének újraírt utolsó fejezetében beszámol az európai irodalom mai helyzetéről. Finom és választékos tehetségek szép számmal vannak, nagyokat nem lát. Az európai irodalom ma széttöredezett; fajokat, osztályokat és időszakokat fejez ki, olyan könyv is van, amelynek mondanivalója egyetlen esztendő! Az Ember elsikkad a pártemberek és «faji gyökerű» emberek között. Babits heroikus kíméletlensége ebben a fejezetben válik személyes bátorsággá, büszke és hősies szembefordulássá az idővel. Babits könyve elemi erejű tiltakozás az új Európa ellen és csodálatos öntudatra ébredése a másiknak, amelyet nem nevezhetünk réginek, hiszen a multban sohasem valósult meg, csak végigderengett a századokon. Ebben az Európában nem az ész uralkodik, bár az ész nagy részt követel magának, nem a hagyomány játssza benne a főszerepet, bár nagy szerepe van benne a hagyománynak, hanem észnek, hagyománynak, barbárságnak és még valami titokzatos varázshatalomnak a szintézise: a költészet. Az Európai irodalom történetében Babits megalapította a költészet Európáját.
