Görög Ilona: A MULT
Görög Ilona: A MULT
– Itt álljon meg, Nándor kérem, itt a kőkeresztnél. Itt, itt.
A soffőr lassított s a gépkocsi nagyokat zökkenve megállt a keményre szikkadt, vastag kerékvágás között, a kereszt előtt.
– Ki méltóztatik szállni? – fordult hátra a soffőr.
– Igen, kiszállok.
A fehérköpenyes, úrias külsejű kocsis leugrott az ülésről és megszokott, szeles mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Méltóztassék vigyázni, itt egy nagy bucka van.
– Vigyázok.
A hölgy kiszállott a kocsiból, megállt és hunyorogva, tétován körülnézett.
– Itt született a méltóságos asszony? – kérdezte tisztelettel a soffőr.
– Nem, nem itt születtem, – felelt vontatottan a kérdezett, – de kétéves koromtól ötéves koromig ebben a faluban éltem. Azt hiszem, ebben az utcában, várjon csak, talán ebben a házban, vagy ebben. Vagy abban. Már nem tudom. Erre a kőkeresztre határozottan emlékszem – mondotta szinte önmagának, mint aki gyötrődve hangosan gondolkozik. – Erre a fordulóra is és erre a lejtős útra. Ez vezet a Dunához. De hogy melyik is volt az a ház? – Itt várjon meg ezen a helyen, Nándor kérem, majd ide jövök vissza.
Az asszony ott hagyta a kocsit és a soffőrt és mint aki titkos parancsszónak engedelmeskedik, szinte futott befelé az utcába, a házak felé. Apró zsupfödeles, deszkapalánkos vályogviskók között két tetszetős külsejű téglaház állt, egymás mellett s a túlsó soron is egy. Az elsőnek nagy kapuja volt. Benézett a lombzöldre festett kapun. Oldalt a csatorna lefolyónál petróleumos hordót látott meg egy komor, sötétzöld gyeppel benőtt keskeny udvaron.
– Nem, nem ez az – gondolta. – Annak sokkal tágasabb volt az udvara, hiszen a közepén egy óriási téglaalakú asztal állt. Ott ettek vasárnaponként, ha vendégek jöttek hozzájuk a városból. Sokszor huszan-huszonöten is. A nagy vendégseregre emlékezett. Ide be se férne akkora nagy asztal.
Senkit se látott. Mintha az egész falu kihalt volna. Még kutya se ugatott. A gépkocsit is csak egy málé kislány bámulta meg a rácsos kerítés mögül.
Ablak egyetlen egy se volt nyitva.
A másik háznak, ahova be akart menni, a kapuja is zárva volt.
– Ez – ez lesz az, egész biztosan ez az a ház.
Hevesen rázta a kilincset. Senki sem jelentkezett. Kissé hátrált és fölnézett a kapura. Fölül apró, színes üvegablakok fölött gipszből kimódolt évszám volt. Épült 1916-ban.
– Ez nem lehet az, hiszen annak már több harminc esztendejénél, hogy elkerültek innen. Itt nem lakhattak.
Átsietett a túlsó oldalra.
– Az egész falu minden házába bemegyek – gondolta – de mégis megkeresem azt a házat. Talán nem is ez az utca volt az. Az utca nevét tudja. Sokszor hallotta utóbb odahaza. Gizella-útnak hívták, most pedig ez van kiírva ide: Zita királyné útja.
Bement a házba. Az udvaron egy kövér ember mézszínű szőllőt rakott puttonyból vesszőkosarakba, egy sovány asszony meg hosszú tűvel kenderfonállal zsákszövetet varrt a kosarak tetejére. Amikor az idegen dámát megpillantották, abbahagyták a munkát és csodálkozva nézegették.
– Kérem szépen – szólalt meg elfogódott nyájassággal a hölgy – nem tetszik tudni, hogy hívták ezt az utcát valamikor régen… harminc évvel ezelőtt?
– Was wüll sie? – fordult a sovány asszony a kövér emberhez.
– Was net – felelt a férfi.
A hölgy németre fordította a szót. Megismételte a kérdést.
– Na, Zita királné út – mondták most már magyarul.
– Az nem lehet – vetette ellen az idegen nő.
– Zita királné út – erősködtek a bennszülöttek.
– Ezekkel nem sokra megyek – gondolta magában az asszony, de még félénken megkockáztatta a kérdést: – Nem tudják véletlenül, laktak itt ebben az utcában Komáromiék? Nem most. Már régen. Talán véletlenül hallottak felőlük.
– Gomáromiék? – ismételték a nevet, gé-vé lágyítva a k-át. – Gomáromiék?
Hosszan gondolkoztak. – Gomáromi? Mért keresi? – kérdezte végül gyanakodva az ember.
A hölgy méginkább zavarba jött s hogy eloszlassa a gyanút, bőbeszédűen kezdte magyarázni, hogy valamikor, amikor ő még kislány volt, itt laktak néhány évig. Akkoriban, amikor a Dunát szabályozták. Apja mérnök volt. Ő vezette a munkálatokat. Már régen szeretett volna ide jönni s mivel a közelben ismerősöknél volt látogatóba – füllentette – eljött, hogy megkeresse azt a házat, ahol akkoriban laktak – különben is – hazudta tovább elvörösödve – valami fontos üzleti ügy miatt okvetlenül kellene… Nem fejezte be, hogy mi is kellene a fontos üzleti ügy miatt s hogy mi az a fontos üzleti ügy, ami miatt neki okvetlenül kellene… Megkérdezte, vajjon nem tudnak-e olyan valakiről, aki emlékszik régi dolgokra.
A kövér ember s a sovány asszony úgy látszott elfogadta a magyarázatot. Nem csodálkoztak. Tanakodni kezdtek. Neveket dobáltak egymásnak, mint gyerekek a labdát. Egy névben aztán megállapodtak.
– Der alte Johann – mondták.
– Hol lakik? – kapott a szón a hölgy. – Elmegyek, fölkeresem.
A kövér ember nyilván beleunt már a szőllő rakosgatásába, mert készséggel ajánlkozott az idegen nőnek, hogy majd ő elvezeti az öreg Johannhoz. Nem lakik messze, lenn a Dunasoron, a révházban. A révész veje az öregnek.
– Egy magas eperfa van a révház előtt, – lelkendezett a felfedező örömével a hölgy.
– Ismeri a nagysága az öreg Johannt? – kérdezte a parasztember.
A méltóságos asszony elmosolyodott.
– Nem, nem ismerem – de emlékszem, egy magas eperfa állt ott akkor – mondta kislányos szeméremmel, mintha valami szégyelleni valón kapták volna rajta. – Rengeteg feketeszemű eper termett rajta. Mindig potyogott a fáról. Gyöngytyúkok, pulykák csipegették föl a fa alól. Ő is nagyon szerette az epret, amikor kicsi volt.
Kimentek ketten az utcára. A sovány asszony is abbahagyta a munkát és kikísérte őket a kapun. Onnan nézett sokáig utánuk.
A méltóságos asszony gyorsan, izgatottan lépkedett. Az ember alig bírta követni. Mindig hátrább maradt kissé. A hölgy maga sem értette nagy izgatottságát. A forráskutató vagy a kincskereső érezhet ilyesmit víz vagy fém közelében.
Vajjon miért is vágyódik annyira látni azt a régi házat? Mi célja van ezzel? Boldogtalan? Fél a jövőtől, a közeledő öregségtől? Vissza a megszépült gyerekkori emlékekhez, ahhoz az időhöz, amikor még boldog volt. Itt, ebben a faluban, abban az utcában, abban a házban, amit most keres. Talán ha megleli azt az utcát, azt a házat, ha belép azon a kapun, ott találja majd azt a szőke kislányt is aranygombos piros kabátkájában, fehér szalagcsokorral a hajában.
Emberek, asszonyok puttonnyal hátukon bandukoltak lefelé a hegyoldalból. A parasztember megállt és intett a hölgynek, hogy álljon meg ő is. Megvárta a lefelé jövőket. Közölte velük, hogy a nagysága valami Gomáromit keres. Sokáig beszélgettek, ácsorogtak, gondolkoztak, de nem tudtak kideríteni semmit. Ők is az öreg Johannt ajánlották és két ember meg két asszony, akiket nyilván furdalt az eset, hozzájuk is csatlakozott, hogy megtudjanak valamit. Csapatostul mentek lefelé a Dunához. A hölgynek egyszerre olyan ismerős volt minden, ez a kép, az egész út, az asszonyok, emberek, puttonnyal hátukon a fáradt októberi alkonyatban. Szinte várta, hogy kézen fogják, mint valamikor kislánykorában, amikor elkódorgott s úgy vezették haza.
Útközben még néhány téglaház előtt mentek el. Ezek is pont olyanok voltak, mint az iméntik. Ebben a faluban valamennyi téglaházat ugyanaz az építőmester építhette. Azt, amelyikben ők laktak meg valószínűleg ennek az apja. Minden házon évszám ékeskedett a kapu fölött. Mindegyik jóval később épült, mint az, amelyiket keresett, de azért valamennyibe bekukkant. – Nem, egyik sem az.
Leértek a révházba. Az eperfa ott terpeszkedett a ház előtt.
– Hány esztendős lehet ez a fa? – kérdezte gyanakodva, mert furcsállotta mégis, hogy az eperfa még annál is kisebbnek látszik, mint amelyikre ő emlékszik.
– No, húsz-huszonöt talán – hangzott a felelet. Az asszony fájdalmasan sóhajtott. Olyanforma érzés fogta el, mintha régi temetőben egy elhalt kedves sírját keresné és sehogy se találná. A régi halottakat már kiföldelték, újakat temettek a helyükre.
Az öreg Johann egy lócán ült a konyha előtt és pipázott. A révész felesége a disznókat etette, másik három asszony babot fejtett egy halom száraz babszalmán, a révész a horoggal babrált. A révház itt házak közé volt beékelve s jobbról is, balról is, szemközt is hosszú házsor folytatódott a Duna mentén. A szomszéd ház kerítésénél egy asszony a száradó ruhát szedte össze.
Az öreg Johann nagyon öreg volt már. Egészen összeaszott, aprócska.
Nehezen értette, hogy miről van szó, tízszer is megkérdezte, hogy hol laktak a naccságáék, melyik utcában, melyik házban.
– Hisz épp ez az, amit tőle akarna megtudni.
A Gizella-útra sem akart az öreg emlékezni. Ő is makacsul azt hajtogatta, hogy mindig Zita királyné-út volt annak a neve. Közben a babfejtő asszonyok odaálltak érdeklődni s a révész is horoggal a kezében. A révész felesége, karjai közt a kukoricás szakajtóval, oda-odafutkozott hozzájuk, majd megint vissza a disznóólhoz. A kerítés mellől átszólt a ruhát szedegető asszony.
– Kit keres a nagysága?
A hölgy gépies makacssággal ismételte mondókáját, de most már idegesített ez a nagy nyilvánosság.
– Komáromiék – mondta. – Itt laktunk. Az apám mérnök volt.
– Persze hogy ismertem őket – csapott rá a ruhát szedegető asszony, aki ráncos homloka ellenére sem lehetett több harminc esztendősnél. – Persze hogy ismertem. Zsidók voltak.
– Nem voltak zsidók – tiltakozott a hölgy.
– Dehogy is nem – intette le az asszony. – Zsidók voltak. Gomáromi – jól ismertem őket, a mama olyan kövér asszony – mutatta két kezét szélesre körítve.
– Nem, nem volt kövér – kiáltotta szinte kétségbeesetten a hölgy és korán elhalt törékeny anyjára gondolt.
A szomszédok közül egyre többen gyültek köréjük, asszonyok, lányok. De férfiak és fiatal legények is. A ruhát szedegető asszony torokhangján élénken magyarázta, hogy milyen jól ismerte azokat a Gomáromiékat. A Taxnernél laktak, a Gesztenyesoron. Sokszor nyaraltak itt. Két évvel ezelőtt is. Gomáromi – ismételte. – Sok gyerek volt. Nagyon rossz gyerekek. Mindig lármáztak. Tépték a virágokat. Cselédjük, a Mari annyit sírt, mert verték a gyerekek. Rossz fiúk voltak.
A hölgy rémülten tátogatta a száját. Nem juthatott szóhoz. Csak úgy magában hebegte, hogy ő egyetlen gyerek volt, nem voltak testvérei, se fiúk, se lányok, hogy ők nem nyaraltak itt két év előtt, hogy harminc esztendeje járt itt utoljára.
– Én hordtam hozzájuk a tejet – dicsekedett az asszony. – Csirkét is mindig tőlem vettek. Maga olyan kislány volt. Jól emlékszem magára. Aranka hívták magát – hadarta rag nélkül. – Nagyon szép kislány volt. Egyszer beleesett a Dunába. Mama kiabált, kiabált. A maga testvére lökte be, a Jenőke. Az én uram húzta ki. Gomáromi, jól emlékszek.
Az idegen hölgy szárnyaszegetten állt és hallgatott. Nem tiltakozott. Mindenbe beleegyezett. A falusiak lassanként valamennyien kezdtek emlékezni Komáromiékra. Egyik is, másik is tudott valamit mondani róluk. Valami apróságot. A Komáromi-gyerekekről. Almát loptak, leszakították egy kút láncát, a vödör belezuhant a kútba – megfojtották a kislibákat, kővel dobálták a kerítéseket – a mama nagyon alkudott. Papa beteges volt. – Csupa-csupa rosszat kellett hallania ezekről a Komáromiékról. Kedélyes, elnéző emlékezésbe burkolva, csupa-csupa kínos és szégyelleni való dolgot.
Mit tegyen? Tiltakozzék ellene? Hiábavaló volna. Megadta magát, belenyugodott. Tisztán érezte, hogy a multról, az ő szép múltjáról nem fog megtudni semmit. Kényszeredetten mosolygott «régi» ismerőseire. Megköszönte a felvilágosításokat. Sietnie kell, ráesteledik. Októberben hamar sötétedik. Egyedül indult neki az útnak. A kövér ember még ott maradt a révházban. Tovább tárgyalták a Komáromi-család viselt dolgait. Hosszú téli estéken még sokszor fogják emlegetni őket.
A méltóságos asszony lehajtott fővel, nehéz szívvel ment vissza a kőkereszthez.
A soffőr épp egy korsó sört hajtott fel nagy szomjúságában. A közeli kocsmából hozatta egy parasztgyerekkel. Sörhabos száját törülgette.
– Meg méltóztatott találni? – kérdezte nagyot nyelve.
Az asszony fáradtan elmosolyodott. Néhány pillanatig nem válaszolt, aztán vontatottan, halkan mondta:
– Meg.
Komáromiékra gondolt. A Komáromi-családra, Jenőkére, aki belökte Arankát a Dunába, a kövér mamára, aki alkudott a falusiakkal, a beteges papára. Azt érezte, hogy régesrégen ismeri őket, jól emlékszik rájuk. Még Marira is, a cselédre, akit megvertek a rossz fiúk. Valami melegség járta át, könny lopódzott a szemébe. A szája remegett, amikor odaszólt a soffőrnek:
– Mehetünk, Nándor.
