FENYŐ LÁSZLÓ: REND
mit arra szántam: tűzbe vetve,
vén papírlapok ráncait
új életre kisímitottam,
nézem a nyurga parázs táncait:
ahogy elomlik s újra lobban.
e rendcsináló pusztitáshoz;
int egy írt lap zizzenve még,
igen, ezt is elégetem,
ez ártatlannak látszó, tintakék
s mégis oly vaskos szégyenem.
kristályos és sokszögü Rend.
Ki éltem a zavarba lökve,
tisztátalanság zavarán,
legyek nagy formád apró nyügözöttje
nemes és hódító Arány.
Szűkhomlokú paraszt-cselének
vagyunk a becsapottjai.
Mindnyájan tudjuk: Ál a rend,
mégis szolgáljuk, mint aki
józanul, nyitott szemmel lépre ment.
nadrágját, hogy elhessegesse
azt, ami gyűri bensejét:
az olcsószálu s gyűrhető
kelmét: lelkiismeretét –
a rendnek szélhámosa ő!
Pórázon vezet az utálat
s hagyjuk: vezessen, reszkető
ajakkal ontjuk a rend únt igéit
s hintjük szét köznapok rendezgető
gesztusait, utálva, félig
a száraz rombolás pattog agyunkban…
Nem én vagyok, kit e cselédügy izgat!
Nem én vagyok, ki a cipőm befűzöm!
Hitványabb másom az, ki rendre bizgat,
hogy egyik láncról a másikra fűzzön.
te csillagtábor, nézzelek merengve…
Álomra hajtja az Álom fejét…
Kívül Spanyolország, Japán –
belül egy vérpiros pecsét
a megölt csendnek ajakán…