SÁSDI SÁNDOR: UTAZÁS APÁMMAL
SÁSDI SÁNDOR: UTAZÁS APÁMMAL
Este az mondta apám:
– Ha elvégeztük a tarlószántást, megnézzük a Gyurka bátyátokat…
Nagybátyám Kalászosban lakott, kocsin ötóra járásnyira mitőlünk. Igaz, mehettünk volna vonaton is, de rá se gondoltunk. A vonat indulásához igazodni kell, a kocsiba akkor fog be az ember, amikor akar, akkor telepedik fel az üléskosárba, amikor akar, meg aztán a lovakkal is jólesik néha parádézni. És éppen ez az! Apám meg Gyurka bácsi között versengés folyt. Sok mindenben folyt a versengés. Ha leültek egymással szemben a nagyvirágú mosóabrosszal leterített asztalhoz, nagybátyám elkezdte:
– Közel egy vagón búzám lesz eladó…
Apám, kezében a borospohárral, csöndes hangon felelt:
– Száztíz mázsát szállítottam be a korpási malomba.
Megkóstolta a bort, csettintett a nyelvével és a plafónt nézte.
– Nem rossz. De van nekem a pincében egy hordóval, az olyan, hogy…
Megint csak csettintett és akkor Gyurka bácsi úgy fészkelődött helyén, mintha hangyák csípnék az ülepét.
A nyárban mindig lesoványodtak a lovaink. A búzahordás, cséplés, tarlószántás után bőr abrakra fogták őket és ha már eléggé megfeszült a bőrük, eléggé csillogott a szőrük, akkor fordította apám a rudat Kalászos felé.
Ezen a nyáron esős volt az augusztus, a két sötét-pej ló sokáig pihenhetett a jászol elébe kötve. Éppen csak takarmányt hordtak alkonyattájt a hamuházi mezőről. Úgy meghíztak, hogy döngött alattuk az istálló-tégla.
Apám vizslatta az eget.
– Újul a hold is, úgy nézem, holnapra eláll az eső, holnapután megkenyem a kocsikerekeket, aztán megyünk Kalászosba.
Reggel még szemerkélt, de déltájon megteltek az udvar tócsái a nap ezüstös-aranyos fényével, gőzölgött a száradó föld és a Czili macska hempergett a gang-lépcsőn. Anyám kihozta a tömőből a tarkatollú kacsát.
– Hallod, Lajos, elmetszem a nyakát…
– Metszheted, meg sütheted is a húsát, holnapra már porzik az út.
Tudtuk, hogy az a tarkatollú kacsa útravalónak készül, ha nagy lesz a mája, azt elvisszük Juliska néninek, de csak akkor, ha olyan nagy lesz, hogy mondhassa, mint tavaly: «Hiába, anyátok érti a tömést. Lúdnak se lehet külömb mája.»
A tarkatollú kacsában megcsalatkoztunk. Fekete volt a mája, meg aztán akkorika, mint az öklöm. Annál nagyobb, annál zsírosabb a fertálya. De, ami a legfőbb, sütött a nap, estefelé déli szél kerekedett, vékony repedések tarkázták a megszáradt sarat.
Hajnalban fölém hajolt az anyám.
– Készüljetek…
Az öcsém a szeme szögletét piszkálta.
– Nem esik?
– Nem, csak siessetek, mert apátok már borotválkozik.
Segített lábunkra húzni a harisnyát, a cipőt, aztán hordozta az üléskosárba az útravalót.
Hektor kíváncsian nézte a készülődést, odafutott hozzánk, nyalta a kezünket, apám meg visszafordult a tükörtől, szappanhabos képpel.
– Ne játszodjatok, mert itthonmaradtok.
Jó szaga volt a keményített fehér ingnek, az új cipő szorította lábamat, de az Érczi-tető fölött kezdett feltörni a nap, kék volt az ég és Mátyás, a kocsis már vezette ki az istállóból a két sötét-pej lovat.
Apám nézte őket, végigsimított a hátukon és rászólt Mátyásra:
– Délben rendesen ellásd a jószágot, a kisborjúnak tököt vágj, a teheneket meg estefelé elhajtsd a kútra.
Anyám megcsókolt bennünket.
– Mondjátok meg a Juli nénéteknek, hogy szépen tisztelem. Meg azt, hogy küldhet egy kis téli salátamagot. A túrósrétesből ne egyetek annyit, hogy elcsapja a hasatokat…
Ott állt apám mellett, ránéztek egymásra és apám egy kis szégyenkezéssel mondta:
– Isten áldjon, Tera…
Nem csókolták meg egymást. Mielőttünk sohasem csókolóztak.
Ott szorongtunk hármasban az üléskosáron, apám megrántotta a gyeplőt.
– Mehetünk, Isten nevébe…
Nem éreztem a cipő szorítását, csak az új bőr különös szagát éreztem, amely kellemesen izgató volt.
A pásztorháznál az öreg Wancsurával találkoztunk.
– Mentek, Lajos?
– Megyünk ám.
– Tiszteltetem a Gyurkát…
Leveles-pusztán négyes ökörfogattal szántottak a béresek, megérintették a kalapjuk szélét, néztek utánunk, aztán nyomták a földbe az eke vasát, kiabáltak a girhes ökrökre és szavuk nyersen tépdeste meg a reggel hűvös nyugalmasságát. Madár röppent a galagonyabokorról. «Gilice» – mondta öcsém, apám meg kiigazította: «Ökörszem».
Kutasdiban a német asszonyok a juhász elébe hajtották a birkákat. Némelyik udvarból tízet is tereltek kifelé. «A sváb isteneteket» – pusmogta apám és kiköpött, olyan széles ívben, hogy az útszéli árok maradék vizébe csobbant.
A téglaházon túl megreggeliztünk, akkor már egyenes tűző sugárral bökte át a nap a fák lombjait, apánk bort ivott, dugta felénk is az üveget, de tudtuk, hogy visszarántja, tízszer is visszarántja, viccből, tréfálkozásból és nagyokat nevet a nyuládozásunkon. Az öcsém tudott inni az üvegből, nekem beleszorult a nyelvem és a piros bor ráfolyt a kikeményített, fehér ingemre. «Agyonver anyád» – ijesztgetett apám és egyre csak nevetett.
A kerék lassan fordult, a nap széles folyama ömlött hátunkra, hátranyúltam az esernyőért és akkor fölkiabáltam:
– Édesapám, a Hektor…
A kutyánk nyelve kilógott, szája két oldalán folyt a nyál és barna szeme könyörgően sugárzott ránk.
– Hektor! – kiáltott apám és megállította a kocsit.
A legyek ellepték a két izzadó ló hátát, Hektor csóválta a farkát, aztán lehenteredett a földre, de akkor is csak lesett ránk a két barna szemével, tele izgalommal és félelemmel, hogy mi fog történni.
Apám ráveregetett a térdére.
– Gyere ide, kutyám…
Fölugrott, körülszaladta a lovakat és ügyetlen, suta kapaszkodással, felmászott hozzánk a saroglya mellett.
Így mentünk, most már négyesben és az erdő szegletén találkoztunk a planétás-asszonnyal, aki, vállán a zöld papagájjal, bandukált Lőrinczfalva felé, a vásárba.
Az erdő sötét volt és olyan csendes, mint a lefirhangozott szoba. A homály lágy, rezdülő szövetére egy-egy madár halk füttye pettyegtetett piros meg sárga színeket. A kőkeresztnél «Dícsértessék»-kel köszöntünk és öcsém odabujt apám dohányszínű ünneplős dolmányához. Sok évvel ezelőtt a kolduló-barátot gyilkolták meg ezen a helyen. A Pitéli meg a Spanga, a két híres zsivány gyilkolta meg. Nóta is van róla: «A kutasdi rengetegbe, Szegény barát most fordult be. A Pitéli meg a Spanga, Fejszéjét már villogtatja…» Az öcsém csak bujt a dohányszínű ünneplős dolmányhoz és az én tenyerem is hozzáért az apám gyeplőt tartó, kemény kezéhez. Már nem féltem. Ő volt a legerősebb a világon, az én apám mellett nem kellett félni…
– Emlékeztek rá, kétesztendeje?
Hogyne emlékeznénk! Itt a páfrányosnál, fácánkakast láttunk. Apám leugrott a kocsiról, mert azt mondják, a sűrűben könnyű megfogni a hosszúfarkú madarat. Kergette is apám, mi meg ott maradtunk a kocsin és amikor már nem láttuk a dohányszínű kabátot, az öcsém halkan szipogni kezdett. «Hej, legények, megvagytok-e még!» – kiabált felénk apám a fatörzsek mögül és madár nélkül jött vissza, még csak a kalap mellé való farktollat se hozta, csak három szem késői epret szorongatott vastag ujjai között.
Ahogy kiértünk az erdőből, a tetőről látszott már a kalászosi temető meg a vedlett-cserepű hullaház és apám a kalács morzsáját tisztogatta öcsém kabátjáról. «Te meg töröld meg a szádat» – mondta nekem és amikor beértünk a faluba, gyors mozdulással pödörgette meg fekete bajúszát.
Juliska néni forgácsot szedett a fa-vágítón, apám odakiáltott:
– Köll-e vendég?
Néném futott az istálló felé.
– Gyurka, meggyüttek a Lajosék…
Nagybátyám kalap nélkül, kezében vesszőkosárral ott állt az istállóküszöbön.
– Ne kajátozz, inkább nyissad a kaput.
Hektor ugrott le legelőször. Juliska néni összecsapta a két kezét, nagybátyám meg nevetett.
– Inkább malacos-göbét hoztatok volna, mint kutyát…
Felemelt magához, csókolta az arcomat, dohányszaga volt a szájának, az álla meg úgy szúrt, hogy égett tőle a bőröm.
– Egészségbe vagytok? – tudakolta apám, Juliska néni meg rákezdte:
– Csak öl a fejfájás. Egész nyárban úgy arattam, hogy homlokomon hordoztam a vizes kendőt… A gyomromnak se használ már a sósborszesz, éccaka nem aluszok… Gyertek, fiaim, sütök tojást, bizonyosan megéheztetek a hosszú úton…
Gyurka bácsi a lovakat vizslatta. Fogukat nézte és kimondta:
– Háromévesek…
– Három.
– Jó kihíztak.
– Megérdemlik az abrakot. Elhúznák helyéből a házat is. Ostor nem kell nekik.
– Tudod, testvér, olyat vettem én is a bikali vásáron, amilyen még nem volt az istállómban.
Segített kifogni, takarmányt hozott a pajtából, apám addig odabenn a teheneket, borjúkat nézte, de kiváltképp a bikali vásáron vett lovakat és ha mondott is dícsérő-szót, mindjárt hozzátette:
– Te, Gyurka, nem himpókos ennek a hajszásnak a bal lába?
Nagybátyám sértődötten felelt:
– Akkor a tiéid meg kehösek!
– Csak el ne kezdjétek a vörsöngést – vágott közbe Juliska néni és húzott bennőnket a ház felé.
A nagyvirágos mosóabrosz volt az asztalon, borosüveg került rá, koccintottak, ittak, nagybátyám várta a rizlingnek kijáró dícséretet, de hiába várta. Később megkérdezte:
– Hát a bor?
– Csúszik. De a tavalyi jobb volt.
Juliska néni csibét vágott, aztán elkezdte a rétestésztát nyújtani. Hektor ott feküdt az apám csizmás lábánál, elnyujtózott a szoba földjén, de föl-fölkapta a fejét.
Gyurka bácsi töltögette a poharakat, fenékig itta, apám csak kóstolgatta.
– Hát a termés?
Ezt apám kérdezte, nagybátyám ráfelelt:
– Nem panaszkodhatunk. Hetven mázsát eladtam a Strasser és König vigécének.
Én az utcai ablakon lestem ki, öcsém a nagy, fekete könyvet nézte, a rémregényt, amelyet tízéves koromban én is elolvastam. A címére nem emlékszem, de tudom, hogy Marinelli Marinó volt a hőse, meg egy Lualla nevű koldusasszony. Szó volt benne a velencei ólomkamrákról és egy szörnyű kivégzésről is. Marinelli Marino a hóhértól megvette a kivégzett ember fejét és nagy titkokról vallatta. Ha «igen»-t kellett válaszolni akkor kettőt, ha «nem»-et, akkor egyet pislantott a levágott fej. Öcsém a nagy könyv képeit nézegette. «Olvass hangosan» – mondta Juliska néni, amíg a tojással meg cukorral kevert túrót vagdosta a kinyújtott rétestésztába. Öcsém olvasott, de a néném hirtelen a férfiak beszédébe elegyedett.
– Arról vallasd, sógor, a testvéredet, hogy a Puszinka Marinak hány méter selymet vett szoknyáravalónak?
Nagybátyám arcát eltakarta a pipája füstje.
– Ne jártasd a szádat! Jobb lesz, ha vigyázol, hogy ne légy essen a rétesed töltelékjébe.
– Öregségetekre se gyün meg az eszetek? – mondta apám, akkor Juliska néni is mondott valamit és Gyurka bácsi úgy nevetett, hogy a pipa-csutora kicsúszott szájából.
– Ha teszem, jól teszem! A Mari legalább nem nyög, nem iszik mindig sósborszeszt, nem fordul mindig a fal felé.
– Esztelen. A kisgyerekek előtt beszéled ezt?
Apám tuszkolt bennőnket kifelé.
– Eredjetek az istállóba, nézzétek meg, elég fenyert dobott-e ez a fukar bátyátok a lovak elébe…
Az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy a Juliska néni sárgás arcbőrén lefut egy könny és beleesik a tojással meg cukorral összekevert túróba.
De, amikor visszajöttünk, már nevetve mesélte, hogy a töröttpaprika beleszóródott a Gyurka bácsi vágottdohányába, aztán odaadták favágásért a félszemű cigánynak.
Délben púposra merte Juliska néni a tányérunkat metéltlevessel, jó volt a becsinált csirke, a túrósrétes is jó volt, nem éreztem benne a Juliska néni könnye-ízét. A harmadik darabnál jutott eszembe, amit anyám mondott, nehogy úgy járjak, mint tavaly; amikor elcsapta a hasamat a rétes és hazafelé minden fertályórában le kellett szállnom és a kocsi mögé guggolni.
– Egyetek, fiaim – biztogatott Juliska néni, de apánk intett felém, hogy elég, egy kicsit nevetett is, mert a tavalyi útunk jutott az eszébe.
Ebéd után a kukoricaföldre mentünk, vagy négyholdas volt, Gyurka bácsi birtokának a legszebb része. Jót tett neki az esőzés, haragoszöldek voltak a levelek, egy száron három-négy fej is vastagodott. Némelyiket felhasogatták a madarak, kicsípkedték a gyenge, fehér szemeket és tejszerű nedvük lefolyt a szárak lakkos fényességén.
– Szép – mondta apám.
Nagybátyám a letarolt mezőkön túlra mutatott, amerre a szőlők kezdődnek.
– Ott is van másfél hold. Az még különb, mint ez. Csak a dámvadak kárt tesznek benne. Jövőre kiváltom a fegyvertartási engedélyt, legalább eszünk őzpecsenyét.
Lépegettünk hazafelé. Gyurka bácsinak eszébe jutott:
– Igaz is ám! Az éccaka az öreg Bali Ruzsa néniről álmodtam; él-e még szegény?
– Él az! – felelt apám – baltával se lehetne agyonverni. Hanem a Szente Márton koporsójára két hete dobtunk hantot.
– Isten nyugosztalja…
Nagybátyám csak ennyit mondott. Nézett az erdő felé, amelyen keresztül kanyarodik a mi falunkba vivő út. Gyurka bácsi faluja is az volt valamikor. Sóhajtott. Aztán meglágyult hangon kezdte el:
– Vélekszel-e Lajcsi, amikor a körtét loptuk az Iharos-szálláson, aztán a Márton bácsi megkergetett bennünket a furkósbottal?
– Hát, amikor rázártuk az istállóajtót és a szelelőlyukon kellett kimászni neki?…
Régi neveket emlegettek, olyanokat, amelyek már régóta a temető fakeresztjein fakulnak, lassan lépegettek, egyszer-egyszer felsóhajtottak, hallgattak, aztán megint beszéltek, mirólunk egészen megfeledkeztek, a kapuban jutott eszükbe, hogy mi is élünk, hogy hiába keresik a tegnapi napot.
– Megöregszünk testvér – eresztette nagybátyám a panaszos szót, de apám már hangosan mondta.
– Két óra elmúlt, készülünk hazafelé…
Gyurka bácsi a gang szélére ült, odahúzott engem az ölébe. Szőrös arcát az enyémhez szorította, meleg szája a fülemet érte.
– Ittmaradsz… ugye ittmaradsz a Gyurka bátyádnál…?
Nem feleltem, néztem a papucsos lábát és akkor még szorosabban ölelt magához.
– Maradj itt kisfiam…
Juliska néni ott állt az ajtóban, tálat tartott a kezében, a tál púpozva volt a délről maradt rétessel.
– Lajos… Lajos, az egyiket igazán itthagyhatnád. Jó sora lenne. Itt a sok föld, a nagy ház, a téli istálló… Minek az minékünk? ez a Gyurka is jobban megülne itthon, ha…
Apám lehajolt hozzám, a szemöldöke összeszaladt és éppen olyan csöndesen kérdezte, mint tavaly.
– Itt akarsz maradni?
– Nem akarok.
Majdnem sírva mondtam és elfordítottam az arcomat, hogy ne csókolhasson a Gyurka bátyám.
Kivezették a lovakat az istállóból, Hektor felugrott a kocsi hátuljába, ráfeküdt a hervadó lucer-rakásra.
Ott szorongtunk hármasban az üléskosáron, Gyurka bácsi rámnézett és én hirtelen elfordítottam a tekintetemet.
– Menjünk már – sürgettem apámat és, amikor megfeszült az istráng, amikor fordult a kerék, úgy éreztem, bajtól menekültem meg.
Egészen kicsit féloldalt fordítottam a fejemet, visszanéztem és láttam nagybátyámat a kapuban. Utánunk kiáltott:
– Kisasszonynapi búcsúra elgyüvünk, újbort kóstolni…
Juliska néni is kiáltott valamit, futott a kocsi után és apám megállította a lovakat.
– Hát a téli saláta-mag?! Jaj, de bántam volna, ha elfelejtek küldeni a Terának.
Pirosmintás rongyba kötötte a magot, apám zsebrecsúsztatta és a szíjostort megsuhintotta a lovak felett.
– Mehetünk Isten nevébe…
Hazáig már meg se álltunk.
