Török Sophie: Keresztnevem
Török Sophie: Keresztnevem
Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer.
Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon,
cim és rang - ez sem vagyok én.
E nevet régebben ismerem, mint
viselőjét, gyermeki hódolatom
ragyog kedves betüiben - egy suta
raggal megtoldva: ez volnék én?
Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer,
de nem engem jelent, nem engem
a könnyüt, kicsit és magányost…
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie! - viccelnek felém tréfás
ismerőseim. - Emlékül Zsófikának!
vihogja szemembe egy falusi vásárból
ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, -
csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü,
töübbfélét mond s többfélét takar.
Írónév, részlet-énem, néma betülény,
arcomba kiáltva csak tféra lehet
s indiszkréció. Olykor talán szép
vizitruhám, amilyet fekete taftból
kaptak rég anyáink stafirungban,
de én volnék? óh, belül semmi viszhang
szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát
ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom,
könnyes félelmes álom - hogy Ilonka
elveszett! Így ismertem magam első
eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német
anyám, mig születésemre várt, magyar szót
tanulva a költő verséből ábrándozott elő
nekem. Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelid név, könnyü csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott
sors, szomoru vég - hisz minden vég
szomoru! igy illik reám…
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
ut, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelid feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, borits be engem…
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer.
Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon,
cim és rang - ez sem vagyok én.
E nevet régebben ismerem, mint
viselőjét, gyermeki hódolatom
ragyog kedves betüiben - egy suta
raggal megtoldva: ez volnék én?
Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer,
de nem engem jelent, nem engem
a könnyüt, kicsit és magányost…
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie! - viccelnek felém tréfás
ismerőseim. - Emlékül Zsófikának!
vihogja szemembe egy falusi vásárból
ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, -
csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü,
töübbfélét mond s többfélét takar.
Írónév, részlet-énem, néma betülény,
arcomba kiáltva csak tféra lehet
s indiszkréció. Olykor talán szép
vizitruhám, amilyet fekete taftból
kaptak rég anyáink stafirungban,
de én volnék? óh, belül semmi viszhang
szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát
ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom,
könnyes félelmes álom - hogy Ilonka
elveszett! Így ismertem magam első
eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német
anyám, mig születésemre várt, magyar szót
tanulva a költő verséből ábrándozott elő
nekem. Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelid név, könnyü csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott
sors, szomoru vég - hisz minden vég
szomoru! igy illik reám…
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
ut, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelid feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, borits be engem…
