Babits Mihály: Szekszárdi kadarka • ”Könyvről Könyvre„
Babits Mihály: Szekszárdi kadarka •
”Könyvről Könyvre„
”Könyvről Könyvre„
Szörnyű köd van, elsűllyedt a Vérmező. Ha kinézek az ablakon, csak egy végtelen szürke tavat látok, valami rejtelmes Balatont, amelynek túlsó partja homályba vész. Nem vagyok többé a városban s képzeletem szabadon röpülhet; a házak eltűntek s azt rajzolok helyükbe, amit akarok. Jelenleg a szekszárdi szőlőhegyen állok, amely életem első felének központja és pihenőhelye volt. Legalább is semmisem bizonyítja hogy nem ott állok. Ez a gondolat úgy süt ki mint a nap: egyszerre fölszáll a köd. Rég nem álltam már ezen a helyen, s legutóbb nem sok vigaszomra szolgált; a szőlőnek már csak a fele van meg, a másik fele idegeneké; a présház gondozatlan pusztul, veszti vakolatát s tetőzetének fazsindelyeit. Nem merek hátranézni, félek, hogy meglátom, s attól is hogy nem látom meg. A szüret megvolt már, s én azt se tudom, mikor voltam utoljára szüreten? Előttem azonban más kép van; most szüreten vagyok, mert emlékem ezt a filmet forgatja, a ködre vetítve, mint színes képet a szürke vászonra.
Nem egész önkényesen választom ezt a filmet. Reggeli postámban egy párlapos füzetet találtam, egy különlenyomatot, amit mohó örömmel olvastam el azonnal: a szekszárdi kadarkaszőlőről szóló tanulmány volt, Rapaics Rajmund írta, a magyar kertek és gyümölcsösök tudósa. Ez az olvasmány idézte föl bennem a szüreti emlékeket. Sokat megtudtam belőle, például azt hogy a kadarka neve Szkutariból származik, azaz egyenest Kis-Ázsiából. Szkutarit a rácok Szkadarnak hívták, a kadarka pedig azelőtt szkadarka volt, s a rácok hozták Magyarországba. Onnan jött ahonnan talán az én őseim is, ha igaz hogy az én nevem is rác eredetű. Akárhogy volt is ez, a kadarka magyar ital, sőt magyar nemesi ital, mint a Berzsenyiek és Vörösmartyak költészete. Magyar nemesi mulatság a szüret is; noha én már nem a Himfy szüretjét látom itt, fölsugárzó emlékeim filmjén. A tanya előtti kőasztalt ama régi, büszke nemeseknek már csak hivatalba züllött, kaputos unokáik ülik azon körül. Akiknek az ősi földbirtokból nem maradt más, mint egy karéj szőlőhegy…
Alólam már ez a karéj is kicsúszik… Mégis a szekszárdi kadarkaszüret képe nem a múlandóság érzését hozza nekem. Inkább a titokzatos maradandóságét, mely minden mulandóság mélyén ott lappang. Mert hiába csúszik ki alólam a hegy, az csak olyan mint a szédülés, igazában most is csak azon a hegyen állok, ez a szüret talán folyton tart azóta ez az igazi valóság és állandóság. Gyermekkorom édenét élesebben látom magam előtt, mint azokat a helyeket, ahol tegnap jártam. Mintha nem is a szekszárdi tájat vetítettem volna a Vérmező ködére, hanem ellenkezőleg, ez a homályburkolt Vérmező, s a távolról rémlő házak, s maga az egész Budapest városa csak a szeszélyes sors múló és változó ködfátyolképe volna, amely legfeljebb véletlenül és időlegesen fedheti el tőlem az édes, otthonos dombokat, azok minduntalan kibukkannak.
Nem próbálom itt leírni őket, versenyezve a tájköltőkkel, akik szinte megyénként felosztják maguk közt az országot, s nincs eszemben a régi szüreteket feleleveníteni. Ahogy mondtam, a présház azóta megvedlett, a nagy kádat, mely a gerendáig ért és a padláson kellett taposni, alig használják már; különben egyáltalán nem igen tapossák ma már a szőllőt, sokkal modernebb módszerek vannak, s már a mi büszke préseink is ormótlan ócskaságoknak tetszenek, akár a régi könyvnyomtatók sajtói; ma már nem mondhatnám, mint diákkoromban, a Georgicon verseit skandálva, hogy a szüret nem változott Vegilius óta, a Rapaics-közölte fényképeken puttonyosokat se látok már, vajon dívik-e még a hagyományos, kedves mozdulat, ahogy a szedőlány a bajszos férfi mögött ágaskodva, puttonyába üríti kosarát? Mindez nem nagyon fontos: ami volt, az valahogy ma is mind megvan, az életből semmisem veszhet el, mert az élet egészében egy, a maga történeti egységében, akárcsak egy ország. Amilyen például Magyarország. Hozzátartoznak az elveszett részei is!
Ez az a titokzatos állandóság, amely minden mulandóság mélyén lappang. A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. Az emlékezet csak visszacsatolja, ami igazában és jog szerint mindig a mienk volt. Bevonulok fehér paripán a múltba, és visszafoglalom a szekszárdi dombokat. Változó és véletlen ködfátyolképekről nincsen itt szó többé: itt érek valamit, ami már semmiképp se véletlen. Ez volt az ősréteg, ez köt össze apáimmal, a pincéző, kvaterkázó s Vergilius szerint szüretelő kaputos magyarokkal. Életem túlnyúlik önmagán. A kadarka még rác őseimmel is összeköt, ha voltak egyáltalán rác őseim. A szekszárdi szőlőhegyről messze látni. Gyermekkorunkban arra voltunk büszkék, hogy szépidőben Kalocsáig is elláttunk, a Duna fényes szalagján túl, sőt a mogyorófavessző két végére ráhúzott, s a megcsúszás ellen raffiával rögzített távlencséket még talán tovább is. Igazában még távlencse nélkül is sokkal tovább láttam. Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőtől, mint egy tág kerek udvart a tanyánk körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám-emelte kőkeresztig. A szőlő egyik fele azóta már idegeneké, s a nagy udvarnak is némely része azóta idegeneké (noha ebből valamit mostanában visszakaptunk). Nekem azonban a szőlő ma is a sorompóig és a keresztig tart, ugyanúgy mint a nagyudvar is Kárpátoktól Adriáig.
Túl ezen a nagy magyar udvaron, dél felé, laktak ama rácok, akiktől a kadarka származott; keletnek pedig, messze, nagyon messze, a románok, akiknek határáig magam is elvetődtem néhány télen át, nyaranta mindig hazajárva. Szőlő-tanyám, roppant udvara közepén, távol Balkánok átlójában feküdt. Én azonban evvel nem sokat gondoltam; én, ha hazaérkeztem, Nyugat-Európában éreztem magamat, ős kultúra földjén, hol az ásó a rigólozásnál római pénzeket vet ki az agyagból, a s földespadlójú présházszoba polcán, a plafonra aggatott töppedő szőlőfürtök alatt Sévigné asszony könyve hevert, franciául, a munkásokra felügyelő kedves nagynéni ambiciózus olvasmánya. Csakugyan mintaszerű Európa volt itt, még babonánk is kultúrát jelentett; nem adtuk föl a vallás dekórumát, de világnézetünk a szabadelvűség volt, gyűlöltük az osztrák szoldateszkát, nem hittünk háborúban, s a zsidó borkupecet nem utáltuk jobban mint ahogy az dukál. Noha én elégedetlen voltam mindevvel, s ezt az egész kultúrát kissé elmaradottnak találtam. S valóban, inkább illett volna az a múlt század közepébe, mint ennek az elejére, 1840-be inkább, mint 1900-ba. Én viszont Verlainet és Wilde Oszkárt fordítottam, mert így tudtam akkor modern lenni, s mert erről a szőlőhegyről szálak vezettek Párizsba és Londonba is, éppúgy mint Szkutariba, s egyéb mámorok is áradtak itt a kadarkáén kívül. Igen, innen messze lehetett ellátni a forrongó, idegen jelenbe éppúgy mint az otthonos magyar múltba.
Csak egyfelé nem lehetett látni: a jövőbe. Pedig ez nagy baj volt, ez volt tulajdonképp az ok, amiért Szekszárdon nem igen lehetett aszúbort csinálni, úgy mint Tokajban vagy Ménesen. Túlságosan is bizonytalan az időjárás, a szőlőt nem lehet a tőkén hagyni, eléri az eső és megrohad. Nagy kockázat ez és ritkán sikerül. Szomorú látvány az összevert, besározódott szőlőfürt a kopaszodó lomb közt, a tépett gerezdek, kilógó, meztelen szemekkel, melyekről a zápor leverte a sötét héjt: mintha kifolyt, csöpögős emberi szemek volnának. Az elrontott élet jut eszembe, mely a nyugalom és szépidő reményében indul, édesen érik, nő és ízesedik, nagy szüretre készül, nem siet a célhoz, túlhosszú előtanulmányokkal s áldozatos önneveléssel javítja magát, hogy minél kitűnőbb eredményt hozzon létre; — aztán egyszerre jön a háború vagy a forradalom, jön a politikai válság, elcsatolnak egynéhány országrészt, nincs munka, nincs kenyér, a tanulmányokat abba kell hagyni, az élet megromlik egyhelyben, a termés sohasem érik be. Magunkra gondolok, mindannyiunkra, a saját elromlott életünkre.
