Berczeli A. Károly: Eső
Berczeli A. Károly: Eső
Az égen füstös felhők göngyölődnek,
mint egymást tépő, izmos négerek,
fehér foguk cikázva villan, csikorog,
aztán az eső szépen megered.
mint egymást tépő, izmos négerek,
fehér foguk cikázva villan, csikorog,
aztán az eső szépen megered.
A szél söprűn röpül, mint vén banya,
az út porát kavarja és sikong,
az eső döngicsél, mint szúnyogok,
sörényét rázza, nézd, a messzi domb.
az út porát kavarja és sikong,
az eső döngicsél, mint szúnyogok,
sörényét rázza, nézd, a messzi domb.
A réten állok én is, itt lepett meg
e röpke zápor s nézd csak, hogy növök,
a sok kalász közt magam is kalász,
ki lisztet adni ég felé török,
e röpke zápor s nézd csak, hogy növök,
a sok kalász közt magam is kalász,
ki lisztet adni ég felé török,
úgy szív az eső, szív csak fölfelé,
hogy már-már nagy fa, óriás vagyok,
fejem lekókad s lustán csüngenek
le rólam, nézd, a hatalmas magok,
hogy már-már nagy fa, óriás vagyok,
fejem lekókad s lustán csüngenek
le rólam, nézd, a hatalmas magok,
én ellátnám a népeket, tudom,
és lenne annyi, rengeteg kenyér…
De irigy fény suhog a domb felől,
derül - és minden, minden véget ér…
és lenne annyi, rengeteg kenyér…
De irigy fény suhog a domb felől,
derül - és minden, minden véget ér…
