Illés Endre: Babits Mihály, a novellaíró
Illés Endre: Babits Mihály, a novellaíró
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét —
a dal szüli énekesét —
s talán nem hamisítjuk meg mottónk értelmét, ha azt hisszük, hogy egy új műfaj magához hajlítja, megújítja költőjét. A Babits-vers és a Babits-novella egyezéseit többen felvetették már; néhány éve Schöpflin Aladár elemezte szellemesen és meggyőzően ezt a rokonságot. S valóban Babits egy-egy novellájából majdnem mindig átléphetünk valamelyik versébe, — A röpülő falu és A templom! Röpül! oly közel jutottak egymáshoz, mint egy bolygó és holdja perigéumuk órájában; de nemcsak az ötlet lehet egy, sokszor a módszer azonos: nem emlékeztet-e például a hideg tűvel karcolt Karácsonyi Madonna a Settecento tisztavonalú rajzára? — és láz, áhítat, fegyelem, szenvedélyek sokféle hídjain közlekedhetünk még a novellák és a versek között. De ennél az egyezésnél érdekesebb, hogy a folyamat visszafordíthatatlan: vannak igen fontos, jelentős Babits-versek, amelyeknek nincsenek novella-hóljaik. Itt az éji út, — nem lírai hőforrás, sokkal inkább hökkentőn ismerős férfiportré; mégis a vers kötőszövete őrzi s Babits kísérletet se tett arra, hogy ilyesfajta élményét a próza agyagából is megformálja. Nem ismerjük olyan novelláját, amely feltette volna az Esti kérdést; nincs története, amely az lobogná, amit az Óda a Bűnhöz; a Húsvét előtt esengéséhez, a Fortissimo átkához nem teremtett figurát; a pécsi uszoda világát emléksorok s nem történet emeli a fénybe; nem ismerem elbeszélését, amely az Egy szomorú vers magányához térne vissza; és érzem, hogy újabb versei közül például a Botozgató sohasem fogja érdekelni, mint kibontható epikai anyag. Ezek a változtathatatlan alkatú versek valamiképpen mind a társadalom, vagy legalább a társak felé mutatnak, novellái meg az egyént idézik…
A Babits-novella alig ismeri a jelent, még kevésbé a hétköznapot, világítása nem nappali fény, legfeljebb az a süket déli mozdulatlanság, amely kísértetiesebb, mint az éjféli óra; hősei csak újabban öltenek polgári zakót; térképe a legkülönösebb: teremtésutáni esőzések, mitologikus tájak, a középkor s egy hangyaboly egészen közel esnek egymáshoz. A költő valamikor arra vágyott, hogy a mindenséget énekelje meg versében, a novellák köre szűkebb, — az író itt a mindenségből a titokzatost, a különöst akarja megidézni. A költő is ismerte már a titkot, a Régi szállodában, a Világítóudvarban, vagy újabban akár az Álmok kusza kertjeiben mindig egy-egy ritka rejtelmet érintett, — a novellákban mégis sűrűbb a hökkenés, a rendkívüli, a megfoghatatlan atmoszférája. Mint aki egy régi mocsár közepébe építkezik: napjait homály szövi át, háza körül éjszakánkint szeszes lángok táncolnak, különös vadak merészkednek a csöndben mind közelebb, a levegő nehéz, látomások és ijedelmek szívódnak fel a vérbe, az álmokba, zavaros vizek támadhatnak bármikor a mélyből, árnyak élednek különös zugokból, — így adják át mondanivalójukat ezek a novellák.
Kisértetnovellák? nem, nem! — egyetlen kósza lélek sem tűnik itt fel sehol. Az író kísérti csak a rendkívüli feladatot: történeteit kitágítani egy titkos dimenzióval, — a képzelettel, "mely nem létező utat vág a létbe„. A Babits-novellák lényegében ezt a történetet kísérő, izgató dimenziót érzem; — a gyerek alkotó képzeletével kapcsolatban éppen ő írja egyik tanulmányában: "Az állat élete a pillanathoz, a létezőhöz tapad, egyedül az ember az, aki inkább él a nincs-ben, mint abban, ami van„. Ami van, ami jelen pillanat: az a társadalom. Babitsot, a novellaírót az érdekli igazán, ami nincs: ami volt, vagy ami lehetne. "Hadd gyarapodjon hát a meséknek kincse, — mondja a Totorny árnyékának szelíd, öreg paphőse, — a mese is Istentől való, mint a kinyilatkoztatás; és igazában oly kevés mesét adott az Isten az embernek.„
Ez a kevés, az egészen nemes anyag sarkalja Babitsot a novellában: mesét, szimbólumokat teremteni és jelképeket megfejteni, — túl látni valamiképpen azon, ami előttünk van. Így találkozunk Odysseussal, aki árbochoz kötözteti magát, hogy meghallhassa a szirének énekét és örökké nyugtalan maradjon utána a meglopott titoktól; így látjuk a földreszállt és a földi életbe belefáradt Angyalt, éppen abban a pillanatban, amikor fiai fegyverrel egymás ellen támadnak és ő az égő ház üszkös gerendái között megérti Isten szándékát; így szakadunk ki Heraklessel az állati lét láncaiból s egyenesedünk emberré… Ezek azok a Babits-novellák, amelyek a görög szobrok tömörségével, a végső egyszerűséggel, a tökéletes arányokkal hatnak; azzal, hogy rájuk tekintettünk, s belénk égették magukat.
De Babitsot nemcsak a volt-ban érdekli az ember, — nyomonköveti őt abban a történésben is, ami lehetne… Majd mindegyik novellája fantasztikus elemelkedés a valóságtól, — s ez a fantasztikum különös lázadás: valami vagy valaki mindig elhagyja helyét a Rendben és bejelentés nélkül más szerepre tér át, mint amit kiosztottak rá. Sejtcsoportok, szervek felkelésének leszünk tanúi, és szorongói meghasadó harmóniáknak, megváltozó sebességeknek, a "törvények„ megcsúfolásának: a női testtől átforrósodó férfiszem, amikor a ruhát letépi kedveséről, nem tud megállni a bőr meztelenségénél és csak a csontok kaján röntgen-árnyékánál torpan meg (Novella az emberi húsról és csontokról); egy árnyék másképpen dől el, mint ahogyan az optika törvényei szerint dőlnie kellene (A torony árnyéka); az anyagot megmozgatja a vágy és a gondolat (A röpülő falu); egy kert megtámadja gazdáját (A Kristóf-darazsak). És ez az áradó, forrongó, önnön törvényei szerint alakuló fantasztikum a költőt is megejti, a költőt, akinek kedve támad a megfoghatatlant érzékeltetni, s szükség is van rá, mert igazában csak a vers tudja egy-egy jelenség titkait egészen kiszívni, csak a vers harap egészen mélyre, vámpír-módon, — más módszer ez, mint a felület becsületes tapogatása, a korrekt leírási-készség, sőt a sebészi kés keresztmetszetet készítő bátorsága. A költő módszere, a világ artériáit tapintó biztonság.
A meg-megingó toronyárnyék csodájához ilyen hasonlatokat kapunk: "mintha mögötte (a torony mögött) óriás lámpát lóbálnának, a Napot„, vagy "hitvány kis faggyúgyertya ég György a favágó fejében„ — A költő rezzenéstelen bátorsága kell ahhoz, hogy így bánjon a valósággal, óvatos tárgyilagosság helyett ilyen lényegretörőn írjon. "Egy piros virág, melyen pillanatra rajtavesztett a szemem, hirtelen elröpült: pillangó volt. És zengett minden, zengettek a bokrok, mint templomi orgonák…„ A vers állításai — a földre telepítve — lényegileg fantasztikumok; s itt a versalakító merészség fantasztikus történet köré egy fantasztikus világot varázsol. Az elröppenő virág csak hasonlat, de ha megállunk mellette, akár novellatémává is nő szemünk előtt.
Fantasztikumot reálisan érzékeltetni: milyen remek feladat! Hogy tobzódik Babits ilyenkor merész ötletekben! — azt kell például elmondani, hogy az elhagyott falu a levegőbe melegedik és az ellenség elől menekülő emberek után száll. "Egy rózsatő a kerítés alatt bújt ki az utcára, — "egylábon ugrált a malomköves kerti asztal, nehézkesen kapkodva tömzsi tuskótalpát„, — "a házak emelkedni kezdtek, csúnya, vakoltlan falgyökerüket húzkodták ki a földből, támolyogtak„, — "a fű egyszerre mászni kezdett, mintha millió bogár szaladna„, — "a ház előtti padkák elnyúlva futottak, mint az agarak„, — ezzel a nem apadó bőséggel áramlik a novella oldalakon át.
Mindezek az ötletek azonban nem önmagukért csillognak; az író vágya — említettük — túllátni az eléjekerült világdarabkán, túllátni, — de mire? Mi az a látomás, erkölcs, ige, ami, ha nem is akarja elmondani, kisüt belőle. Van Babitsnak egy novellája, Kezdődik Éliás testvér hiteles története, amelynek végén szinte nyersen ugrik ki a csattanó… A rendházat éppen elhagyni készülő, hitetlen Éliás testvér a város falai alatt találkozik egy különös fényességű menettel, égi jelt lát ebben, megrettenve térdre-esik és visszatér társai közé. A menet pedig nem volt más — s ezt Éliás testvér sohasem tudja meg, — mint könnyelmű diákok és szemérmetlen némberek fáklyás, maskarás farsangi felvonulása. A keszkenők szent lobogóknak látszottak, a muzsikát angyalok énekének hallotta Éliás. "És így van az, hogy az Isten véghetetlen hatalmával a gonoszból is jót tud csinálni… az eltévelyedett bárányok megigazítására.„ Az éles csattanó — anélkül, hogy Babits leírná — Ágoston nevét ugrasztja ki, a hippói püspökét, aki ugyanezt vallotta, hogy a rossz oka és eredménye nem lehet soha rossz, legalább is az egész Igazság felől tekintve.
A rossz jóra fordítható, — ez a felismerés természetesen legfeljebb kétes novella csattanókat teremt. De a forró és túlmutató Babits-novellák villamos telítettsége az a lázas hánykódás, veszélyes billenés, egyensúlyra szomjas diszharmónia, amely valamiképp — ha nem is mindig —mintha Ágoston filozófiájának a szenvedélyekről hirdetett igéit súrolná. Itt is a szenvedélyek lobbannak fel, amelyek jó eredetük dacára is romlottak (Az Angyal, karácsonyi Madonna), szenvedélyek, amelyek gyilkolnak és vért kívánnak (György, a favágó), szenvedélyek, amelyek megfékezhetők és egy magasabb rend szolgálatába állíthatók (Mithologia).
Babits novelláiban mindig kétféle életet, mozgást, sejtosztódást tapinthatunk: egy ősi burjánzást, nagy, félelmetes vegetációval, amely behajlik a Rosszba, a bűnbe, — s oly természetességgel hajlik ide, ahogy a fény vonzza maga felé a növényeket, — de ugyanakkor állandóan virraszt itt valami éberség, imbolyog némi világosság, egy sejtben valamerre él a hit, hogy a szenvedélyek jóra is kényszeríthetők, térdre roskaszthatók, — minden halandónak meg kell ismerkednie az Igazság félelmetes erejével. Nemcsak vad, őserdei gyilkos összefonódás az élet, de kilépés is ebből a láncból, megszelídülés, odaszegődés magasabb eszményekhez.
Babits-novellák persze nem merev (s még kevésbé állandó) illusztrációi az ágostoni tételnek, — éppen csak fellobog bennük néha a tűz és forróság, mint Az elbocsátott vadban az Isten felé mutató vallomás:
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
S ha már Ágoston árnyát véltük meglebbenni a Babits-novellák legbelső körén, írjuk le, amit éppen Babits mondott róla: Az Intelligencia Szentje. De ez az Intelligencia nem a hideg értelmet, nem a kínosan mérlegelő észt jelenti, — ez az intelligencia a legmagasabb hőfokú érzelmek hordozója, s ennek a minden alacsonyság ellen keményen támadó szellemnek oltását érezzük magunkban összegyűjtött novellái olvasása közben.
