Szeptember 3.
Szeptember 3.
Ezt hozta. Negyed tizenkettőkor jön a sürgöny az angol hadiállapotról. Ettől féltünk öt… hat… hét…, megálljunk, csak, hány év óta? Éppen húsz év: 1919 óta. Lemegyek a szerkesztőségbe. A lépcsőn megfog egy altiszt. "A lengyel vitéz katona", mondja.
Olyan, mint a többi vasárnap. De hát mit is gondoltam róla? A halálunk napja is olyan lesz, mint a többi. Ebéd után Donizettit hallgatok, s egy német műtörténetben lapozok. Eszembe jut egy régi nyár anyámmal Bajorországban. Három fia volt a vendéglősnek. A legidősebb fiú akkor szerelt le. Gyűlölte a háborút. A középső spengleriánus volt, tanítónak készült. Azóta valószínűleg fontos ember a pártban.
Este körülnéztünk a városban. Higgadt és csöndes, majdnem komor. Még öljük egymást, de valahogy már kiöregedtünk a háborúból. Úgy látszik, avul a műfaj.
– Én már nem félek – mondja váratlanul az asszony.
Nincs is oka. Isten haragos munkája megkezdődött. Már nem kell félnünk készülő haragjától.
