JÉKELY ZOLTÁN: ÉJFÉLI SIRÁS
JÉKELY ZOLTÁN: ÉJFÉLI SIRÁS
Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik a bús fekete páva,
hull, hull a tolla, mint halott szirom.
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik a bús fekete páva,
hull, hull a tolla, mint halott szirom.
– Mért sirsz, te lélek?
A bú csak magadé; semmit sem ér!
– A búm mindenkié és ujraéled
Mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmult szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi bünök rossz hánytorgása felvet
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki idő előtt az űrnek
kezdvén bolyongásom gazdátlanul?
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenek tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tünjön már tova.
A bú csak magadé; semmit sem ér!
– A búm mindenkié és ujraéled
Mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmult szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi bünök rossz hánytorgása felvet
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki idő előtt az űrnek
kezdvén bolyongásom gazdátlanul?
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenek tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tünjön már tova.
Igy sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
Mint tollát sirató szomoru páva,
esendőségem sirva-siratom.
így a mécses az elhagyott siron;
Mint tollát sirató szomoru páva,
esendőségem sirva-siratom.
