Ottlik Géza: C.–F. Ramuz: Üldözött vad • Révai-kiadás
Ottlik Géza: C.–F. Ramuz: Üldözött vad •
Révai-kiadás
Révai-kiadás
Jean-Luc, jámbor és egyszerű lélek, miután nagyon-szeretett, hűtlen feleségét elűzte s gyermekük is vízbefult, – összeroppan, annak rendje-módja szerint megőrül, gyujtogat és gyilkol, hogy végül üldözött vadként zuhanjon egy szakadékba, a francia Svájc nagy hegyei között. «Nemesvadként…» – gondolja Ramuz s pontot tesz regénye végén; idejében, mert már alig képes leplezni önnön megindultságát. Az írót meghatja ennek a szegény, jó Jean-Lucnek eleve eldöntött balsorsa, s ilyenkor a hangsúlya szeretnivalóan ügyefogyottá válik, valami táj-metafizikával is kész kacérkodni, gyalogos hősének érdekében, s mintha már a képes beszéd köveit emelgetné; s mindez ráadásul, ahelyett hogy megbolygatná az író mesteri egyensúlyát, csak még jobban hitelesíti azt a komolyarcú, cicomátlan, sugárzóan okos emberséget, mely a lányszívű és melodrámai hajlandóságú Ramuz igazi nagy tartalékja.
Miért kezdem evvel? «C’est avec les beaux sentiments, que l’on fait de la mauvaise littérature», – mondja valahol a «keményszívű» Gide, nyilván nem minden honvágy nélkül. Bizonyos, hogy a túlságosan szép érzésekből olykor meglepően csunya verssorok fakadnak, bizonyos, hogy a nagy és egyszerű érzések alpesi tája nyaktörő, talán legkeményebb próbája az írónak, tolsztoji erőtartalék kell hozzá. Állja-e a sarat Ramuz? Elmondhatnám, hogy mennyi veszedelmet került ki, hogy hány helyen nem szegte a nyakát, hogy mennyire nem tévedt el semerre, – hogy, egyebek közt, a táj szeretetéből nem csinált holmi «helvétológiát», a szerelemből jólápolt komplexus-t, a hegyilakók számára nem hirdet hegy-osztást, nem járnak bőrnadrágos jódlizók a színen, a Hegy Szelleme sem lép elő fekete lepedőben, Jean-Luc se nem szent, se nem hülye s remélhetőleg a testmagasságának sincs jelképes értelme, – csupa «nem» és «nincs» – egyszóval, hogy Ramuz hibátlan író, ezt mondhatnám el: s annyira hibátlan, hogy amikor az erről valló sok «nem» között egy «igen»-t keresek végre, akkor éppen az egyetlen enyhe tökéletlenségre, zavaró csengésre, a mondatai ütemén hallhatóan áttörő megindultságára kell fülelnem, a megnyugtató hibára. Dehát, ha történetesen egy hiba erényéről és erőről árulkodik is, a hibátlanságokat mégsem vethetem a szemére, nem. Ramuz kitűnő felszereléssel, mese-egyszerű, sajátságosan szűkszavú, drámai-biblikus tőmondatokban vág neki a nagy hegyeknek és a nagy szenvedélyeknek, – s bennünket, részvétlen olvasókat, nem is annyira az érdekel, hogy kitöri-e a nyakát, mint inkább az, vajjon feljut-e a csúcsra? s mit lát ott fenn?
Alig van szövege Ramuz regényének, mintha csak cselekménye lenne és díszletei, mintha a ballada szabályai szerint épült volna, kimérten és hatásosan; hogy mégis regény, ennek a titka talán ugyanaz, mint éppen a legcselekménytelenebb, végtelenbe hullámzó dialektikáké: a pontosság, az írói hűség, a mesterségnek ez a szigorú, legmagasabb erkölcse. S ez a hűség szaggatja meg a hangját, az aszkéták kérlelhetetlenségével mond le a szép jelzőkről és a díszes mellékmondatokról, mint aki saját túláradó szeretetét fojtogatja el egyre. A bekezdésenként visszatérő havasok és fenyőerdők, a reménytelenül imádott tájnak és az emberi indulat szűkszavú drámájának konok váltakozása, így hűségesen összahangolva, Ramuz stílusát valami különös, fanyar zenévé oldja, s ez az eszelős kettős-hangzat végül talán csakugyan megszólaltatja az eretnek indulat wagneri teljességét s az embertelen táj zengő balladáját. Jean-Luc, törékeny üdvösségével, egyetlen boldogságával, megalázott alázatával maga az alaktalan és anyagtalan pátosz. Mit tud mondani az író a léleknek erről a zenedrámai-balladai pillanatáról?
Miféle gazdag és csodás tájat mutathat nekünk, ha így, áldozatos-meddő hibátlanságban, küzdelmes hűséggel, végső tartalékját latbavetve, feljutott a szenvedély ormaira? Egyetlen, kopár indulatot látunk, beteg szomorúságot, menekülést az őrületbe, az embertelenségbe, a pusztító, fékevesztett pátoszt… talán ugyanazt az önkívületbe csapó szenvedelmet, melynek révén már kaptunk regény helyett egyetlen elnyujtott hörgést s állathangokat utánzó indulatszó gyüjteményt… Ramuznek persze jobban hiszünk, éppen mert nem zabolátlan, formátlan, hanem végsőkig formás, fékezett, – regény helyett ő inkább afféle szépművészeti pillanatot alkotott s kétségtelenül mesterien. Jószívvel elismerem, hogy egyszerű hősét, a teljes érzésű, derék emberségű Jean-Luc-öt magasra emelte a fél-érzésű, fél-erkölcsű, korcs-intellektus fölé, – de ugyanekkor éppen a teljesség és a valóság nevében lázadozom a romboló, embertelenül kizárólagos indulat hegyóriása ellen, síkföldi és tökéletlen módon s egészen gyermeteg alanyisággal: Miért kell megőrülnie Jean-Lucnek? Nincs-e egyebe a megalázottnak és elhagyottnak, mint a megaláztatása és elhagyottsága? Számonkérném a gyógyulás csodáját, az idő gazdagságát, a felemelkedést, a lélek erejét, az örökös megujhodást… Egyszóval, a regényt követelném, mert valójában mitsem tudtam meg Jean-Lucről s a valóságos tájról, csupán egyetlen – szinte elvont – indulat nagyszabású ábrázolásának lehettem tanuja.
A ballada zártságával és tökéletességével valahogyan bevégzett műfaj. Ramuz, ha nem is fordul vissza, de a balladaszerűség felé szűkítgeti a regény korlátjait, mint aki a szellem zűrzavarából a naív és a mesteri felé menekül, tehát ellenkező irányban, mint a század nagy írói, az önhatárain túllépő költészet s az ölelkező és önmagán felülemelkedő értelem nagy dilettánsai, kik roppant erőfeszítéssel tágítják magát az irodalom fogalmát a teljesebb emberi valóság felé. Ha a pátoszok igazsága nem egyéb, mint tagadó-kizáró visszafordulás s a kezdetnek és kezdetlegesnek ámuldozó felfedezése, akkor azt kell mondanom, hogy ezek a dilettánsok és síkföldiek különb titkot tudnak. A szájaló alkuszok és pártvezérek, bankár-zsenik, a «felhőkbe zörgő bamba gépész», szóval a felfuvalkodott középszerűség posványa fölött lehet hegyóriás és jelenthet erkölcsi felemelkedést, emberi tartalmat a pogány, eretnek pátosz, akár a legelemibb, legértelmetlenebb, valóságtól elszakadt formájában is, – de a szellem, melynek a szerelmeslevelek vagy a harci indulók époly gyermekei, mint az imádságok vagy a differenciál-egyenletek, a szellem teremtő útján nem fordulhat vissza semmiféle zürzavarból, örökös lobogását önnön, legmagasabb feszültségű pátosza táplálja. Hiszen a zürzavar az épülő teljesség zürzavara, a szellem már-már a teremtő-küzdelmesen megismert valóságra, a világ isteni rendjére készül igen-t mondani, új alázattal és új felemelkedéssel, mintha a kereszténységnek egy új fogalmazását próbálgatná, összhanggá fűzve az anyag és a lélek valóságát, cselekvését és gondolatot, lehetőt és képzelhetőt, eretnek értelmet csakúgy, mint pogány indulatot…
