Vas István: Szentendrei elégia
Vas István: Szentendrei elégia
A templomokra rávillan az alkony,
a kúsza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassu vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a mult felé utaznék.
a kúsza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassu vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a mult felé utaznék.
A tátikának arany még a hamva
és törökszekfü nő a buja kertben,
hol akkor még gyönyörü, árva hangja
megszólalhatott minden drága percben.
S ilyenkor töltött kávét édesanyja
a tornácon, hol mellette hevertem.
A boldogság de hamar elvirágzik!
A fák mögött uj pár szerelme játszik.
és törökszekfü nő a buja kertben,
hol akkor még gyönyörü, árva hangja
megszólalhatott minden drága percben.
S ilyenkor töltött kávét édesanyja
a tornácon, hol mellette hevertem.
A boldogság de hamar elvirágzik!
A fák mögött uj pár szerelme játszik.
Már lehullottak anya és leánya.
Két szép gyümölcs, a két egy-test a földé.
A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanitott bús, pogány dalára:
«Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!»
A tücsökszóból, a suhanó szélből,
ezt hallottam ki dobogó szivéből.
Két szép gyümölcs, a két egy-test a földé.
A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanitott bús, pogány dalára:
«Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!»
A tücsökszóból, a suhanó szélből,
ezt hallottam ki dobogó szivéből.
És ragyog ujra hajnali szinekben
a táj, de hol a valóság varázsa?
És hol van már az akkori hitetlen,
ki pogányul néz a pogány parázsba?
Megtanult hinni a csodás hirekben,
mert szellemét a kétség megalázta
s most áll és néz az útmenti keresztre:
a semmi nincs – de nem vigasztal ez se.
a táj, de hol a valóság varázsa?
És hol van már az akkori hitetlen,
ki pogányul néz a pogány parázsba?
Megtanult hinni a csodás hirekben,
mert szellemét a kétség megalázta
s most áll és néz az útmenti keresztre:
a semmi nincs – de nem vigasztal ez se.
Mert mit is ér, ha róla szól az álom?
Szörny, csillag, állat, – mindig ő az, érzem.
Oly édes érzés, hogyha alva látom
s oly keserü, ha visszanézek ébren.
Tán igy lelünk egymásra a halálon
túl is abban a százalaku éjben?
A változásokban, az uj szerepben
mi marad abból, amit itt szerettem?
Szörny, csillag, állat, – mindig ő az, érzem.
Oly édes érzés, hogyha alva látom
s oly keserü, ha visszanézek ébren.
Tán igy lelünk egymásra a halálon
túl is abban a százalaku éjben?
A változásokban, az uj szerepben
mi marad abból, amit itt szerettem?
S az éj mögött ha Isten mennye vár ránk,
mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá,
s a megszabadult lélek bontja szárnyát,
lehet-e, hogy majd ne is szomjuhozná
szava hatalmát, mosolyának árnyát?
S lesz-e ott szépség, amely visszahozná
a villanást vigasztaló szemébe?
Csak egyetlenegy esténk visszatér-e?
mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá,
s a megszabadult lélek bontja szárnyát,
lehet-e, hogy majd ne is szomjuhozná
szava hatalmát, mosolyának árnyát?
S lesz-e ott szépség, amely visszahozná
a villanást vigasztaló szemébe?
Csak egyetlenegy esténk visszatér-e?
