Mátrai László: Henri Bergson • (1859–1941)
Mátrai László: Henri Bergson •
(1859–1941)
(1859–1941)
Empedokles, Sokrates, Seneca avagy Giordano Bruno: mintha az igazi filozófus másképp viszonylana a halálhoz, mint a többi halandók. Ez a «másképp» néha különcködésnek, néha héroizmusnak, sztoikus fölénynek avagy egyszerű ateizmusnak látszik; de mindez tévedés. A különbség másban rejlik: a filozófus életében. Mert míg más halandók sürgés-forgásukban megfeledkeznek a «mindennapos, folytonos halálról», a filozófus napjai ennek állandó, kitartó és éber megfigyelésében telnek el. És így ha az élet és halál személyes metafizikai alapviszonyát általában jellemezheti is a Heidegger-féle «Angst», a filozófusra és főképpen a metafizikusra vonatkozóan mindennek egészen más jelentősége van.
Bergson halálának hírét hallva, lehetetlen minderre nem gondolnunk. Mert éppen az ő filozófiája, ez a csodálatosan egyenletes lendületű, hatalmas horizonja ellenére is művészi módon egységes, intellektuális szigorúsága mellett is misztikus mélységű alkotás bizonyság arra, hogy az igazi filozófusnak éppúgy szabad bejárása van a halál birodalmába (Bergson kerüli a nemlét és a semmi fogalmait), mint ahogy a Halál sem a halál pillanatában jelenik meg először a filozófus íróasztala mellett. »La mort du Moi fait la vie du monde« – s a teremtő fejlődés filozófusa mindebben semmi meghökkentőt, félelmetest avagy »aggasztót« nem talált.
Életműve, az 1889-től, az »Essai sur les Données immédiates de la Conscience« megjelenésétől a »Deux Sources«-ig, 1932-ig terjedő időben alkotott művei az európai kultúrhistóriának kissé talán túlságosan is és fájdalmasan érdekes korszakára esnek. A filozófia történetében jólismert és gyakorta tapasztalható jelenség a gondolkodásbeli pálforduló; ilyenkor – teszem azt – az »etika Kantja lerombolja a kritika Kantjának alkotását«, avagy a »kritikában száműzött metafizika besomfordál az etika hátsó-ajtaján«. Az évolution filozófusának gondolkodásában – egészen ifjú tanulóéveit nem számítva – ilyetén revolució nem található. Bergson szellemi pályafutásának ez a töretlensége igen meghökkentő jelenség és – eléggé kényelmetlen módon – ellentmond a szellemtörténet összes játékszabályainak: a koreszmékkel szemben mutatott eme fölényes szívósság megbolygatni látszik sok szép elképzelést a kultúrhistória »törvényeiről«, intellektuális és antiintellektuális, individuális és univerzális korszakok népszerű és hatásos váltakozásáról. Mert ha Bergson egykor korszerűtlen, de népszerű volt, akkor ma korszerű, de népszerűtlen s ilymódon valódi gondolkodástörténeti jelentősége kisiklik a szokásos szellemtörténeti kategóriák korlátaiból; mintha tanításának sorsa igazolni akarná annak tartalmát: hogy a praktikus célból megkonstruált időfogalom soha nem lehet azonos a spontán teremtő tartammal…
Vonatkozik ez elsősorban Bergsonnak sokat emlegetett antiintellektualizmusára. Legtöbben ott szokták eltéveszteni ennek megítélését, hogy Bergson felfogását közös nevezőre hozzák a modern, divatos antiintellektualizmussal, holott a különbség egészen nyilvánvaló. Mert amint egészen másképp vagyunk szegények, ha vagyonunkról lemondunk, mintha vagyonunk soha sem is volt: ugyanúgy egészen más a »Durée et Simultanéité« szerzőjének antiintellektualizmusa, mint ama szellemi szegényeké, akik ezzel saját intellektuális hiányosságukból próbálnak erényt kovácsolni. Amott, Bergsonnál, az intellektus nyugodt, tágas megértéssel kezelt minimál-fogalom, emezeknél félreismerhetetlen ressentiment-nal tekintett maximál-fogalom. S míg ott fölös ráadásul az intuició többletét kapjuk, emitt az intellektus még természetes jogaiból is veszít. Babits Mihály már 1910-ben világosan felismerte, hogy Bergsonnál »költészet és tudomány, intuició és értelem fegyvertársak lesznek« – s mások még harminc év multán is ott tartanak, hogy a »szellem a lélek ellenlábasa«.
Ilyenformán egészen természetes – amin különben a jövő filozófiatörténésze nem fog tudni eleget csodálkozni –, hogy Bergson filozófiája, minden látszólagos és tényleges hatása ellenére, még ma is megemésztetlen eleme napjaink gondolkodásának. Élmény- és gondolatvilágának legbensőbb magját, az »intuition de la durée«-t a legtöbb szakember ma is félreismeri s ezért folyik már hosszú évek óta kritikai harc egy oly intuicionizmus ellen, melynek a bergsoni intuicióhoz vajmi kevés köze van. E kritikusok rendületlenül intellektuális intuicióról beszélnek s ez valóban nem más, mint rutinos, lerövidített diszkurzív megismerés: a hiba mindössze az, hogy olyasmit cáfolnak nagy erudicióval, amit Bergson soha nem állított.
De talán még ennél is érdekesebb történeti tünet, hogy – éppen megfordítva – a kortársak Bergson tényleges tanításait mily kevéssé tudták magukévá tenni. Mi mindent kellett volna másképp vagy egyáltalán meg sem írni, ha a filozófus kortársak valóban ismerték volna Bergsont! Még maga Heidegger is, aki pedig valóban e korszak egyik legmélyebb elméje, még ő is csak a »Sein und Zeit« legvégén (433. l.) döbben rá, hogy Bergson idő-fogalmát kifelejtette koncepciójából, mely pedig részben éppen az idő fogalmának helyességével áll vagy bukik. Arra pedig már gondolnunk sem szabad, hogy miképpen alakult volna a »semmi« és a »nem-lét« kardinális fogalmain felépülő exisztencia-filozófia, ha Heidegger történetesen jobban ismeri az »Évolution Créatrice« idevonatkozó oldalait…
Mindez természetesen nem Bergson, hanem a kortárs gondolkodók érdekében mondatik, hisz a filozófusra nézve végre is közömbös az, hogy ki és mit hajlandó tőle tanulni: az igazság igaz volta független felismerésének időpontjától. És még kevésbbé kell féltenünk Bergson tanait a múló időtől, ha arra a hatalmas tanúságtételre gondolunk, amellyel Marcel Proust művészete kezeskedik a bergsoni alapfogalmak igazsága és mély embersége mellett: ami e filozófiából fogalmi úton amúgy sem megragadható, mindannak máris halhatatlan emlék állíttatott ebben a művészetben. S ha a »tartam« kérdése így biztosítva látszik, éppen a bergsonizmus esetében stílustalan lenne az »idő« szempontjának túlságos feszegetése.
S ha mégsem tudjuk megállani, hogy egy pillantást vessünk a filozófia történetének tegnapnál és mánál távolabbi perspektíváiba, akkor is megnyugtató képet kapunk Bergson tanításának sorsáról. Mert nyilvánvaló, hogy a gondolkodás történetének kevésszámú »kopernikusi« fordulatai közül egy a Bergson nevéhez is fog fűződni. Az ő fellépéséig ugyanis az európai gondolkodás axiómájának volt tekinthető, hogy az emberi ösztönöket az anyagi, materiális világhoz s az emberi intellektust a szellemi, spirituális világhoz tartozónak tartjuk. Ez ókori eredetű felfogást megerősítette a keresztény morál tanítása is, mely a bűnt az anyag s az erényt a tudás fogalmával még szorosabban összekapcsolta. Bergson valóban »kopernikusi« módon fordít egyet e szemléleten, midőn az anyagot az intellektussal s az ösztönt a szellemmel rokonítja. E koncepció – ez kétségtelen – minden részletében igazolva ma még nincs. Legfőbb nehézségei az erkölcs és a vallás idevonatkozó kérdéseiben rejlenek, melyeket maga Bergson a »Deux Sources«-ban nem tudott már kellő módon elhárítani. Lehetséges, hogy téves hipotézisnek fog bizonyulni tanítása a későbbi kutatások folyamán. De amint ma már akkor sem tekinthető haszon nélkül valónak a relativitástan, ha teljes egészében megdől is: ugyanúgy Bergson tanításának teljes megcáfolásáig is oly széles területen oly sok problémát kellene megoldaniok a gondolkodóknak, hogy a nagy francia filozófus neve már csak azért is ott fog ragyogni a filozófia történetének legnagyobb, klasszikus nevei között. Mert Ptolemaios nem kevésbbé klasszikus csillagász mint Kopernikus és Newton nem kevésbbé klasszikus fizikus, mint Einstein: a kultúra fejlődése állandó, folyamatos, teremtő fejlődés.
