Örley István: A Márai-mű új állomásai • Kassai Őrjárat – Mágia
Örley István: A Márai-mű új állomásai •
Kassai Őrjárat – Mágia
Kassai Őrjárat – Mágia
«Én úgy akartam élni, mint aki álmodik és emlékezik; mint a költők…» – olvassuk a Kassai Őrjárat zárómondatai közt s a szólam mögül felködlik az egykori Márai arca – még jól emlékszünk rá – a világjáróé, az utazóé, aki valaha nem akart más lenni, mint «egy céltalan fiatalember»: Frankfurtban, Weimarban, Berlinben, Párisban, vagy egyebütt abban a szép európai kultúrmúzeumban, melynek mennyezetét ma szétlőtték a gránátok. Az egykori Máraié? – De van-e író, ki makacsabbul védené jogát, a jelenben ugyanúgy, mint a multban, az emlékhez, az álomhoz, ahhoz az ősi és időtlen dallamhoz, melynek tartalma kifejezhetetlen, de amelyről valóban tudnak a költők és a legvadabb égzengés közepette sem akarnak elfelejtkezni. A Vendégjáték Bolzano-ban Casanovája, Voltaire-ről szólva, kivallja az író véleményét a tollforgató egyfajta típusáról, arról, amelyik egy jelzővel királyokat tud ledöfni és rendszereket forgat fel, mégsem az igazi: hiányzik belőle a csend, az áhitat, az elragadtatás, az élet legtitkosabb értelme… Kit lehetne az ilyen fajtájú író ellenébe állítani? – talán egy olyan vándorló-utazó költőt, kinek idegein végigjátszik a világ, őseleme a hangulat, a derengő, fátyolos és elúszó látomás… – a Márai-nosztalgiák nyomán egy Rilke- vagy Baudelaire-alkatú költő ötlik hirtelen az eszünkbe, esetleg a közeli példa, Krudy. De a két típus ritkán válik egészen tisztán és keveretlenül szét. Márai, ki tagadná, inkább költő, mint verekvő, harcos betűvető, – de a gondolkodót, a bíráló és ítélkező erkölcsöt semmiféle hangulat tündérvesszeje sem olthatná ki belőle. Egész pályáját végigkíséri ez a kettősség – s vajjon ki tudná megmondani, hogy a Zendülők-ben mennyi az ítélkező felmorajlás és mennyi a sötét háttér művészi kedvtelése, hogy mikép elegyül a könyörtelen megfigyelő komor vallomása a nagy önéletrajzi műben azzal a fínom, önélvező mámorral, mellyel a vallomástevő végigkóborolta egy süllyedő világ foszló-csillogó tájait, vagy hogy a Féltékenyek-ben mennyi a támadó, eleven harag az «idegenek» ellen –, vagy egyszerűen csak egy idegen világ ellen, melyet az idő hozott, hogy betemessen multat, emléket, ifjúkort, családot…? A két elem egybemosását egyre kevésbbé engedi meg a kor, s valóban elgondolkoztató, hogy miért csupán a szinte zeneien művészit engedi meg a szépírónak – míg másfelől az esszét adta a kezébe, a közvetlen hozzászólást; ezt a látszólag nyilt, valójában nagyon is burkolt, csak az értők fülében tisztán hangzó állásfoglalást. A Kassai Őrjárat és a Mágia mindenesetre érzékletes ábrázolása e két végletnek. Márai még sohasem jutott oly közel a formához, mint egyik oldalon a Mágiá-ban; másrészt ő, aki a kísérletezésben és rombolásban is mindig végsőkig törekedett anyaga kialakítására, még talán sohasem birkózott olyan nehezen legyűrhető elemekkel, mint aminőket a Kassai Őrjárat-ban szabadított magára. A két mű ellenpóluson helyezkedik el, – lássuk, mint állta meg helyét az író a két ellenkező irányú alkotásban.
*
A Kassai Őrjárat címe tudatosan utal a rokon-műre és elődre, a Napnyugati Őrjárat-ra. A kritikus számára sem adódhat kézenfekvőbb indítás az író által felkínált emléknél. A Napnyugati Őrjárat – még élénken az emlékezetünkben él – Márai legkülönb írásai közé tartozik; tudjuk, a maga idejében és azóta is szinte iskolát csinált – ezen túlmenően az író akkori mondandóját is ritka művészi erővel sugározta bele az olvasó lelkébe. Ez a mondandó lényegében és igazában ma sem változott – mármint ha az író legbensőbb magatartására, eszményeire gondolunk, melyek akkor és most is a zajló idő fölött lebegtek, – de erről, mint általában a könyv emberi, egyéni jelentőségéről később és nyomatékosabban szólunk majd. A két mű összevetése előbb egy közvetlenebb párhuzamot kínál, mely talán már kevésbbé szól az író javára – nem is egészen igazságos vele… Mégsem térhetek ki előle s rögtön itt előljáróba föl kell vetnem. A kérdés egyszerű: miért, hogy a Napnyugati Őrjárat szaggatottan iramló zenéje annak idején mélyebb, teljesebb, megragadóbb hatást tett rám, mint ahogy ez a Kassai Őrjárat esetében bekövetkezett, – miért éreztem az előbbi művet, talán mint egyszerű olvasó, zavartalanabb, meggyőzőbb, ha úgy tetszik hatásosabb írásnak?
Mi változott meg a két műben egymáshoz képest belül, s mi változott meg a két mű körül? Ebből a két nézőpontból indíthatjuk el a Kassai Őrjárat értékelését; ami egyik oldalon a mű rovására esik, talán ugyanaz a másikon a könyv másféle erényeit hangsúlyozza ki…
A Napnyugati Őrjárat írójára úgy emlékszünk, mint aki elsősorban egy lírai kalandra indult, mikor kitűzött úticéljai felé meglódította a vonat. Ez a kaland természetesen telítve volt eszmélkedéssel, az éber elme és izgatott gondolat szűntelen figyelő, örökösen vizsgáztató körültekintésével, – mégis, a dohogó vonat mintha inkább a szív és szenvedély ritmusát verte volna s csak nyomába csapta föl a gondolat habját. Az utazó egy világgal akart azonosulni, de végül is magányos és gőgös maradt ebben a világban is; önnön érzéseit beszélte ki s vélük színezte át az elébefutó tájat is. Mikép változott meg mindez a Kassai Őrjárat-ban? Márai természetesen most sem dobhatja el lényének alapvető lírai-szubjektív vonásait, de már eleve mondanivalója is arra ítéli, hogy ezúttal egy általánosabb hangon szólaljon meg; a kor akarva, nem-akarva emelvényre kényszeríti. A költő helyébe a hitvalló lép – az időtlen táj a jelen szorongató arcát ölti fel és elrévülés helyett a sürgős, sietős választ követeli –, a hűvös szemlélődő a profetikus kiállás forró jelmezében találja magát – a gyöngyöző, patakzó stílus zenéjében nyersen csikorog a frissen feltépett és alig görgethető gondolat…
Az író talán másfélnapos tartózkodásra visszatér ifjúsága városába, az életkezdet színhelyére, végiglátogatja egy már-már elvesztett mult felmerült emlékjeleit: a dómot, az utcákat, a temetőt; éjszaka a gyermekkori malom zúgását hallgatja. Ennyi a könyv kerete, tartalma pedig: számvetés és számadás, – fölmérése annak az útnak, mely ebből a városból indult s most pillanatra itt keresi ismét célját és értelmét. Sistergő, robogó gondolatfutamok minden oldalon, egymásból kiugorva, egymást űzve és hajtva… – az író néha mintha a cirkuszi porondon egyszerre öt golyóval labdázó virtuóz mutatványával kápráztatna és kábítana. Bizonyos, hogy egyetlen Márai-könyv sem érte be eddig oly kevés érzéki tartalommal, mint ez az utóbbi; egyik sem töltődött fel annyira azzal az anyaggal, mely egyfelől a korszerű esszé, másfelől a nemes fajtájú publicisztika oldaláról áramlik be a műbe.
A műfajok egybemosódása idején csak természetes ösztönünk mentheti meg helyes ítéletünket. Nos ez a természetes ösztön az, mely más rokonművekben, de a Kassai Őrjárat-ban is, az egyszer már felvert gondolat nyomába: makacsabb, szívósabb üldözést kíván. Kételyt, vagy feleletet, – de mindenesetre oltóbb és erjesztőbb kételyt és olyan feleletet, melyet az író a gondolat összes csapdáin végigbukdácsolva mentett a kezünkbe. A Kassai Őrjárat minden oldalán felriadt vadként fut a gondolat, de az író stílusa még őnála is gyorsabb: megmámorosodott kopóként nem egyszer túlfut rajta, elszalad mellette. A kételyhez, mely mindig töredezettebb, dadogóbb, belülről és intímebben megszólaló, menthetetlenül magasan jár ez a stílus; amellett a Márai-mondatok még talán sohasem futottak oly síma és olajozott síneken, mint itt. Ami a feleletet illeti, majd mindig úgy kapjuk, mint egy lírai alapérzés kicsattanóját; érezzük az egyéniség igazát, de indoklása nem ritkán inkább fátyoloz, mint megvilágosít…
Márai régi és új tételei gomolyognak elénk; Huizinga, Ortega, Spengler, válságfilozófusok előkelő diagnózisai s a bőrünket égető világhelyzet friss tapasztalatai nyargalnak együtt ebben a gondolat-cavalcade-ban –, az író minden oldalon lenyom egy billentyűt, melynek hangja tovább zeng, tovább kísér –: s az egybefonódó hangok kábulatában néha már elveszítjük a műnek tisztán zengő szólamait is, holott ez az áradás, mint minden Márai-könyvben, jócskán sodor magával kincseket is…
Mint írásmű a Kassai Őrjárat csak részleteiben jut fel az ismert Márai-csúcsokra. De szabad-e ezt a könyvet csak erről az oldalról tekinteni, szemellenzővel, egyfajta csökönyös igénnyel?…
A Kassai Őrjárat legalább annyira emberi, mint művészi megnyilatkozás. S talán igazabban is járunk el, ha értelmét és érdemét ezúttal inkább ezen az oldalon keressük.
A mű, ha nem is szerencsés védőügyvédje az író mondanivalójának, még mindig és itt is keményen kirajzolja – magatartását. Szilárdan és hatékonyan, sugárzó és delejező erővel. Ez a magatartás természetesen nem új, de nem is egészen a régi, felszínét átrendezte az idő, de alaptételein mitsem változtatott, – és éppen itt kellett az írónak hűségéről és bátorságáról új tanubizonyságot tenni. Persze ismétel… – de vajjon nem kötelez-e pusztán az egyéniség is az örök igék ismétlésére, napjainkban… s vajjon nem ismételnek-e körülötte százszorta megátalkodottabban sokkalta mulandóbb igéket? A Kassai Őrjárat nem hódító mű, de sáncépítés, – s hogy minő szükség van e sáncra, erről a szerző körüli magány bizonykodhat… Márai a katona és író mesterségének hasonlóságáról beszél a műben –, a könyv, ha innen tekintjük, megérdemli azt az érdemrendet, melyet más szempontokból esetleg eltagadnánk tőle.
A művész talán megsínyli, hogy ez alkalommal páncélt kellett öltenie, a költő talán most is közvetlenebb és forróbb élményt adhatott volna a gondolkodónál… – ha ugyan tehette volna! A mű – éppen ebben a formájában is nagyon elképzelhető – egyik igen méltó és nemes emlékjele maradhat Márai írói pályájának.
Mielőtt elbúcsúznánk tőle – mellőzve a könyv utolsó fejezeteinek lobogó szépségű hangjait és megragadó hitvallását –, emeljünk inkább ki a tartalmából egy nyilván közvetlenebb hozzászólásokra ingerlő részt. Azt a hűségfogadalmat, melyet az író nem először a «polgár» mellett hangoztat; egyre szaporodó indulatok ellenébe. Térjünk ki a sokban meddő vita elől, de ne hallgassuk el, hogy Márai, mikor a «hősies polgár» fogalmát emeli magasra, nyilván ugyanolyan hű s egyben könyörtelen származása osztályához, mint az ellentábor tagjai közül az igazak, – de még ők is sokszor csak önmaguknak akarják fenntartani ezt az erényt. – Nemrégen jelent meg a «népi iskola», gondolom, mindmáig legjelentősebb írása, Illyés könyve, a Csizma az asztalon. A kritikus, némi együgyű buzgóságtól hevítve, megkockáztatja a megjegyzést, hogy a kétféle magatartás közt – minden látszat ellenére – nem lát áthidalhatatlan szakadékot. Talán éppen azt a hidat látja, melyre egyik oldalon fölléphetnek a «polgári megbélyegzettek», a másikon azok, akiknek élén a tisztánlátó népiek járnak – vagy járhatnának…
*
Márai írói helyzete ma elgondolkoztató. Egyfelől sznobjai és epigónjai ernyedetlen lóbálják a füstölőket körülötte, verik a réztányért és zúgatják az ünnepi kürtöket, – ami főkép az utóbbiak részéről mindenesetre helyes erkölcsi érzékről tesz tanuságot, de nem szolgálja sem a kritika, sem magának az írónak érdekét. Egy más oldalról viszont végsőkig elfogult vélemények céltáblájává vált, noha senkisem tartózkodott jobban a testközelben lefolyó harc mámorától és verejtékétől, mint ő. Bizonyára éppen ezért… – de mindez végül is legfeljebb csak tanulságos lehet a tárgyilagos kritikának. Mint ahogy igen tanulságos volt például a Kaland körül történő kritikai megnyilatkozások szorgalmas seregszemléje.
Az író nem panaszkodhatott, az állásfoglalás szinte egységes volt. Ami talán még rendjén is lenne, ha a hódoló kórus többsége nem énekelt volna oly elbájolóan gyermeteg hangon… Ennél megfontolásra méltóbb azonban annak az egyébként igen komoly kritikusnak hozzászólása, akinek ezzel a táborral szemben sok okból az ellenvéleményt kellett volna képviselnie – s aki valóban már-már tárgyilagos szemmel is eljut a darab helyes értékeléséhez… Végül mégiscsak «polgári» mivoltát rója föl főhibájául; mintha egy városi orvos lelkiismereti konfliktusáról szóló kamarajátékban kondát és nyájat lehetett volna áthajtani a színen… Pedig kritikusi érzéke itt sem csorbult ki egészen, csupán egyfajta megrögzöttség szemüvege homályosította el a látását. Ha levetette volna, inkább és sokkal nyomósabban azt kifogásolja, amit némi mérlegelés után a dráma erényei közé sorolt: éppen a színműnek azt a merevgörcsös zártságát, mely a Kaland esetében szinte már ketreclevegő, vagy még inkább vegykonyha fejfájdító fülledtsége! – nem indokolja a műfaj s az író első kísérlete sem egészen… A Kaland kétségtelenül polgári darab, de igazabban csak szűk, fojtogató, kiagyalt és mesterségesen felfűtött színpadi írás – s ez nem szükségszerűen folyik a polgáriságából.
Nem véletlenül kezdtem ezzel a tisztázással és nem szándéktalan az a kitérő sem, melyet a Kaland felé kanyarítottam, mikor a Mágiá-ról akarok beszélni. – Még egy emlék elől sem térhetek ki. Még fülemben játszanak a Kabala felejthetetlen dallamai, vagy akár a Négy Évszak rövidebb etüdjei. Márai, nem tagadom, ezekkel lopta be magát a szívembe; de még sokat kifogásolt régi regényeivel is. Eleme valaha az áradás volt, a spontán, szinte egyihletben kiszakadt mondanivaló, melyben ha olykor zavaros elemek is úsztak – vitt, elsodort, magával ragadt. Értem azokat, akik az író – bizonyára elkerülhetetlen – megtérését a hagyományos műfajokhoz és formákhoz rokonszenvvel, sőt illő elismeréssel kísérik; még inkább dícsérem az író konok bátorságát, amellyel ennek a számára még szűz bozótnak végül is nekivágta a fejét. De már sokkal kevésbbé értem azt a visszhangot, mely ennek a küzdelmes összecsapásnak az eredményeit a multban is már nem egyszer úgy könyvelte el, mint az író sorozatos és vitathatatlan diadalait…
Amit a Kaland-ról írtam, nagyrészt a Mágiá-ra is jellemző. A kötet legalább annyira kezdés és kockázat, mint amennyire a Kaland az volt. Márai a hagyományos, sőt klasszikus vonalú novella területére lépett vele. Leginkább megvilágíthatja ezt annak az íróelődnek fölemlítése, aki a Mágia fölött szembetűnően, mint példakép lebeg. Kosztolányi… A Kosztolányi fajtájú novella kialakításához pedig az írónak ugyanolyan erőszakot kellett tennie alkata néhány eredendő hajlamán, mint aminőt a Kaland esetében a színpad miatt tett. Az eredmény is sokban hasonlatos, ha elismerjük, hogy a Kaland-nak is voltak elismerésre méltó erényei s még hozzátesszük, hogy az író a próza talaján mégis csak sokkal biztosabban mozog a lábán…
Mindenesetre eddigi kötetei közül talán ebben a legbizonytalanabbul. A lebegő karmesteri pálcát az építész mércéjével kellett fölcserélnie: az író ütemet váltott, keserves-kínosan darabokra tördelte az egykor folyamatosan gyöngyöző dallamot… A legszembetűnőbb változást a Márai-mondat mutatja, mely nem lebegő zene itt többé, de tömör és kemény csattogás. És milyen furcsa ebben az új mondatban az író jelzőinek és képeinek gyakori keresettségére felfigyelni, – mikor ugyanezek a jelzők és képek, jól emlékszünk rá, szálltak és világítottak, amikor a Mágia szerzőjének régi üteme és szenvedélye futtatta őket…
A jelzők menthetetlenül költőiek, – de a kötet, s ez a legnagyobb jelentősége, ugyancsak menthetetlenül rákényszeríti Márait, hogy pályáján először kénytelen-kelletlen kiegyezzék a valósággal. A műfaj parancsa ez, vagy legalább is annak a novellának törvénye, amely felé az író törekszik.
Lapozzunk bele ezekbe a novellákba. Vannak közöttük olyanok, melyek nem tűnnek sokkal többnek egy előkelő és színvonalas formagyakorlatnál. Az író előttünk dolgozza be magát a műfajba, látható erőfeszítéssel és makacs elszántsággal; ezekben az írásokban még csak itt-ott csillan fel igazi ereje. Értékük mindenesetre attól függ, hogy mennyire nyúlnak át abba a másik csoportba, amelyben az író, helyesebben a költő, már szabadabban hallatja szavát – ha nem is mindig zavartalan összhangban a novella egyéb elemeivel. A költő leküzdhetetlen hajlamától hajtva, a Végzetet, a Csillagokat, élet és halál varázsos titkait emlegeti ünnepélyes és méltóságos szólamokban, de a novella reális anyaga többnyire még igen erőtlen ugródeszka erre a szárnyalásra. A szűken keretezett, vékony alapzatú történet alig indokolja a fölébe ívelt költői boltozatot; melynek mégis csak belőle kellene kiépülnie s ezúttal kevésbbé az író szuverén közbejárására… A költő segít magán, a valóságtól néha visszatér az ötlethez, a nem is mindig előkelő ötlethez, keveri, fonja, összeszövi a valósággal, igen kétes eredményekkel… – Mégis, e második csoportba tehető novellák között akad már néhány olyan is, melyre író és műfaj egyaránt büszke lehet: – fínom, nemes, a novella-próza igazi költészetét sugárzó elbeszélések. S végül a harmadik csoportba vehetjük a kötetnek azt a feltétlenül legkülönb egy-két írását, melyek azonban éppen távolabb esnek a novellától s inkább a régi Márait idézik…
Márai egyelőre olyan viszonyban van a novellával, mint aki egy vadonatúj öltönyben kissé peckesen, mereven, feszengő kimértséggel mozog. Vagy, mint aki egy új társaságba tévedve – akár a Kaland-ban – egyelőre még túlságosan is tiszteli az uralkodó konvenciókat… Ha nem érzi majd szükségszerűnek legkülönb hajlamainak könyörtelen lefojtását, bizonyára itt is rálel majd arra az útra, mely a saját iránya, de a forma törvényeivel sem ellenkezik. A novella nem törvényszerűen követeli meg azokat a börtönfalakat, melyeket ugyan nem a polgáriság emel az író köré, de például a forma mindenható imádata, akár az epikai, akár a szabadabb levegőt sóvárgó lírai tartalom rovására… Bizonyos, hogy ez a műfaj más viszonyban van a Végzettel és a Csillagokkal, mint a velük eleve rokon költői mondanivaló, de ez a viszony, ég és föld kapcsolata, mégis csak mindig beletükrözte fényeit a műfaj legkülönb darabjaiba. Ha úgy tetszik, Kosztolányi novelláiba is… vagy akár a Mágiá-ban is akad már erre néhány igen ígéretes példa.
A Mágia igazi jelentőségét az író további útja szabja meg. Bizakodhatunk, hogy nem marad mellékösvény, de széles csapássá tágul, melyen író és műfaj kényelmesen és karöltve járhatnak majd együtt.
*
A számvetés ebben az esetben gyakran nem az író javára ütött ki. Vagy legalább is nem a mű javára, mely csak időleges terméke egy előttünk alakuló s már nagy eredményekre visszatekintő írói pályának. Ennek a pályának, amint ez egyre tisztábban megmutatkozik, lételeme az a forró, perzselő, szorító-fojtogató közeg, melyet a szűntelen munka hevítettsége gőzöl az író köré. Egyfajta írói alkat fájdalmas, kegyetlen törvénye, mely nyilván kitéphetetlenül belenőtt az idegekbe… Márai – aligha tehetne másként – műveit nem hordozza ki, futtában löki ki őket magából: kísérlet és alkotás egyiramba szakad, a remekmű törmelékek hátán virágzik ki… Nem egyszer voltunk már tanui a remekmű kivirágzásának; az író sokszorosan kiharcolta a jogot, hogy türelmesebbek legyünk munkája iránt, mint amilyen türelmes ő önmagával szemben. S ha most néha mégis éppen ennek a kérlelhetetlen követelésnek lazulását róttuk fel neki, kevésbbé szándéka lankadására gondoltunk, inkább az igazi ellenállás útjelző tábláit akartuk ismét a szeme elé igazítani. Buzgalmunkban olykor talán túl is lőve a célon, de attól a csillapíthatatlan igénytől vezetve, melyet nem kis részben az ő multja és egyénisége oltott belénk.
