FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Hozzászólásom első részét a költségvetési, adó- és pénzügyi bizottság kormánykoalícióhoz tartozó képviselői megbízásából mondom el. Abban állapodtunk meg, hogy hozzájárulunk a három törvényjavaslat általános vitára bocsátásához, amennyiben módunk lesz kiegészítő idnítványokat tenni. Olyanokat, amelyek némileg tükrözni fogják a választóink előtt tett ígéreteinket, hozzájárulnak eddigi arculatunk és arcunk megőrzéséhez.
Be kellett persze látnunk azt, hogy ilyen rövid idő alatt nem tudjuk pótolni azt a munkát néhányan, amit a végrehajtó hatalomban egy fél év alatt nem végeztek el, így csak a legfontosabbra juthat időnk.
Mi ez? A koalíciós kormány mindhárom pártja megfogalmazta a választási programjában az adórendszer igazságosabbá tételét, annak az adózási alapelvnek az érvényesítését, hogy az adózás a teherbíráshoz igazodjék. Elsősorban ezen kívánunk segíteni.
Európában példátlan az a magyarországi adózási mód, miszerint az eltartottak létszámától függetlenül adóztatják a családokat. Ez nem az ország gazdaságának a függvénye, hanem a szociális szemléleté, humanizmusé. Hiszen nálunknál szegényebb vagy velünk egy életnívón élő országokban is, például Máltán, Cipruson, Portugáliában, Írországban figyelembe veszik a jövedelemadózás terén az eltartottak számát, a gazdagabbakról most nem is beszélek.
Példátlan az is, hogy az adózás tovább rontja az amúgy is hátrányosabb helyzetű családok helyzetét. Például egy kétkeresős, gyermek nélküli házaspár egy főre jutó bruttó jövedelemszintjénél egy ugyanolyan keresetű, kétgyermekes házaspár egy családtagra jutó bruttó jövedelme 38 százalékkal alacsonyabb, adózás után azonban már ennél nagyobb a különbség, és 45 százalékra növekszik.
Gyökeresen nem tudunk változtatni a múltból örökölt adózási rendszeren, azon, amely a jövedelmi különbségeket nem mérsékli, hanem növeli, amelyik a hátrányosabb helyzetű családokat még hátrányosabb helyzetűvé teszi, de legalább az ilyen családok gyorsuló helyzetromlását igyekszünk fékezni.
Több javaslat volt az eredeti csomagtervünkben: nyugdíjasok, lakásra előtakarékoskodók, létminimum alatt élők helyzetének a védelmére gondolok. Végül és nem utolsósorban a kormányzat kérelmére csak kettőre redukáltuk kívánalmainkat.
Az első javaslat: a gyermekes családok túladóztatása tarthatatlan, az 1987-ben nehezen kialkudott, gyermekenkénti 1000 forintos adóalap-levonási lehetőség reálértéke az infláció miatt azóta felére csökkent, indokolt ennek a növelése. Enyhíteni kell a kétgyermekes családok túladóztatott pozícióján is.
A második javaslat: indokolatlannak érezzük a szuperjövedelmek adóalap-kedvezményének 30 százalékról 50 százalékra történő emelését azon az áron, hogy a társadalom szegény, kisjövedelmű rétegeinek a helyzete tovább romlik. Infláció van, minden vállalkozó menti a pénzét, akár kap kedvezményt, akár nem, befektet, és részvényeket vesz. Ne csináljunk a szükségből erényt a kisjövedelműek terhére. Emiatt sokalljuk a törvényjavaslatban szereplő nemzeti ajándékot.
Hozzászólásom második felében az állami vagyon utáni részesedés kérdésköréhez szeretnék hozzászólni több demokrata fórumos képviselőtársam nevében. Hogy helyzetünk nehézségét megvilágítsam, vissza kell forgatnom az idő kerekét egészen ez év júniusáig, amikor is Szücs István és Tarnóczky Attila képviselőtársaink a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja nevében javaslatokat nyújtottak be a Kormánynak az állami vállalatok vezetőinek cseréjére, javadalmazásának a mikéntjére vonatkozóan. A minősítés egyik objektív mércéje az lett volna, hogy az állami vállalatok vezetői hogyan sáfárkodnak a rájuk bízott állami javakkal, mekkora profitot tudnak kitermelni az általuk működtetett tőkéből.
Mondanom sem kell, hogy sok-sok, frakción belüli vita és átdolgozás után, de elkészült a mű, és azt június 25-én Kónya Imre frakcióvezető aláírásával és a javaslattevők aláírásával megkapta a Minisztertanács Hivatala. Időről időre rákérdeztünk ugyan, hogy hogy állnak a tanulmányozásával, arra gondoltunk, hogy az alkotó pihen, és a végrehajtó hatalom gépezete mozog, de arra nem gondoltunk, hogy a kormányzat még csak válaszra sem méltatja a legnépesebb képviselőcsoport indítványát. A bizottsági vitán két hete megjelent pénzügyi szakértő nem is tudott a javaslatunkról, pedig a téma a feladatkörébe tartozott volna.
Elfecsérelődött fél év. Mit lehet most gyorsan csinálni? Ha nem lépünk semmit, akkor már másfél év fog eléfecsérelődni. Hiába láttuk mi képviselők előre azt, hogy a több billió forintnyi állami vagyont használó menedzsmenttel szemben fokozni kell a követelményeket, különben összeomlik a költségvetés, hiába akartuk hozadékkövetelményhez kötni a milliós vállalati prémiumok és bérek kifizetését, vagy egyáltalán a vezetői megbízatás fenntartását, hiába tartottunk attól, hogyha az állami vagyonrész hasznosításához nem fűződnek kemény osztalékfizetési követelmények, akkor a tömeges kft-sítés is csak egy újabb eszköz lesz a közvagyon magánvagyonná történő elprédálásához. Hiába hittük, most hirtelen egy hét alatt kellett cselekedni. Nyilván nem tudunk tökéleteset alkotni, de módosító indítványunkat leadtuk.
Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja által jóváhagyott, Szücs István-Tarnóczky Attila-féle beadványnak nem csupán abban a vonatkozásban volt pozitívuma, hogy objektív mércéhez, a vállalatnál lekötött állami vagyon utáni hozadék százalékához kötötte volna a vezetők megbízatásának a megerősítését, javadalmazásukat, hanem abban is, hogy az eddig követelmény nélkül működtetett állami, könyv szerinti vagyonból időre és hozadékra érzékeny ketyegő tőkét teremtett volna. A ketyegő tőke automatikusan visszafogja a kellően nem mérlegelt beruházások beindítását, a befejezetlen beruházás-állomány felduzzadását, a készletek megnövekedését, de kikényszeríti a meglévő kapacitások kihasználását, a piacok felkutatását is.
A ketyegő tőke arra kényszeríti a vagyonkezelő menedzsereket, hogy ellenálljanak az anyag- és energiapocsékolásnak, ellenálljanak a túlzott bérköveteléseknek, különben meg kell, hogy váljanak állásuktól, mivel a tulajdonosok elégedetlenek lesznek a befektetéshez mérten csekély osztalékaikkal. Egyszerre hatékonyságnövelő és antiinflációs szerepe lett volna a holt vagyonból működő tőkévé változtatott állami vagyonnak. Mivel az állami vagyon súlya ma domináns, a legerősebb antiinflációs tényező lett volna el.
A javaslat még egy pozitívumára felhívom a képviselőtársaim figyelmét: mint tudjuk, a privatizációs eljárás során meghirdetett eladási árnak a legcsekélyebb köze sincs a könyv szerinti értékhez. Az auditáló külföldi cégek sötétben tapogatóznak, hiszen például hiába értékelnek valamekkora összegre egy gyárépületet vagy egy gépóriást, ha ezeket a termelésben ma nem lehet kellően hasznosítani. Az egyetlen megbízható privatizációs szempont az, hogy mekkora profitot lehet kihozni a vagyonból, és ez a profit határozza meg azt a tőkeértéket, ami majd az eladási ár alapja lesz. Semmi gond – mondta nekem a bizottság ülésén a Pénzügyiminisztérium szakembere –, egy osztással megállapítható, hogy hány százalék profit megtermelésére képes a vállalati vagyon, teljesen fölösleges ez a javaslat. A gond ott van, hogy a mai vállalati eredmény nem reális eredmény, nem kikényszerített eredmény, azaz teljesen megbízhatatlan a privatizáció során kikiáltott ár megállapításához. Elég ha arra utalok, hogy a magyar tőzsdén megszokottak néhány héten belül a 60-80 százalékos árfolyamváltozások, annyira ismeretlen egy-egy vállalat valódi tőkeereje, hiszen a vállalati menedzsment jelentős része még ma is a valódi tőkeerő eltitkolásában, az eredmény felélésében az érdekelt.
Több oldalról körbejárva a kérdést, halaszthatatlannak tűnik az állami vagyon utáni részesedés nagyságának az összekapcsolása a lekötött állami vagyon nagyságával. Halaszthatatlan a költségvetési deficit fenyegető növekedése miatt, halaszthatatlan az infláció megfékezése érdekében, halaszthatatlan a reális privatizációs árak kialakítása érdekében, de szükséges persze a vállalatvezetők megmérettetése miatt is. Ha most nem lépünk, egy évig nem léphetünk. Amit meg lehet menteni a Szücs –Tarnóczky-féle javaslatból néhány nap alatt, azt meg kell lépnünk. Ennek jegyében javaslom, hogy azoknál az állami vállalatoknál, amelyeknél a vállalati vagyon értékéhez viszonyítva a törvényjavaslatban szereplő 25 százalékos részesedési befizetés nem éri el a három százalékot, ott vizsgálják meg a vállalatvezetők javadalmazásának a méltányosságát vagy általában a vállalatvezetők munkaviszonyát. Fontolják meg az állami tőke kivonásának a lehetőségeit, hiszen értelmetlen ilyen rosszul menő boltban tőkét hevertetni. Természetesen nem mechanikusan értelmezett eljárásra gondolunk, a tulajdonos, azaz az állam enyhébben is elbírálhatja a magas szerves összetételű tőkét működtető vállalatok vagyonához viszonyított részesedési befizetések konzekvenciáit, de azt is tudnunk kell, hogy privatizáció után az új tulajdonosok nem lehetnek és nem is lesznek elnézőek. A profit nemcsak kényszerítő erő, hanem ösztönző erő is, így azoknál az állami vállalatoknál, amelyeknél az állami vagyon értékéhez viszonyítva a törvényjavaslatban szereplő 25 százalékos részesedési befizetés meghaladja a 10 százalékot, ott elfogadhatónak éreznénk a vezetők akár többmilliós prémiumát is, munkaviszonyának a fokozott védelmét elbocsátás vagy nyugdíjaztatás ellen. Az sem lenne rossz hatással a költségvetés helyzetére, ha a 25 százalékos részesedést több vállalat vezetője saját kezdeményezésre 30-35 százalékra is felemelné, hogy ezáltal kedvezőbb elbírálás alá kerüljön, hiszen erre gyakori ellenérv az, hogy ezzel kevesebb fejlesztési eszköz marad a vállalatoknál, de tudnunk kell azt, hogy privatizáció előtt állunk, ki tudja, hogy mi lesz majd a leendő tulajdonosok fejlesztési stratégiája.
Kedves Képviselőtársaim! Tetszik, nem tetszik, ma az állam a legnagyobb tulajdonos Magyarországon. Költségvetési gondjaink megoldhatatlanok lesznek, ha a lakosság nincstelen, alacsony jövedelmi rétegén akarjuk több adó és infláció terén bevasalni azt a veszteséget, ami a milliós állami vagyon hanyag, nem nyereséges kezelése miatt keletkezik. Tudom, a privatizáció épp azért szükséges, mert nem fűzhetünk illúziókat az állami vállalatok busás nyereségessé válásához, de akkor is nagy hibát követünk el, ha nem támasztunk követelményeket az állami vagyon kezelőinek milliós fizetéseivel, prémiumaival szemben, és lemondunk általában az állami vagyon jelen körülmények között elérhető hatékony működtetéséről. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
