HARASZTI MIKLÓS (SZDSZ)
HARASZTI MIKLÓS (SZDSZ)
HARASZTI MIKLÓS (SZDSZ) Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Egyetlenegy ponthoz szeretnék a részletes vitában hozzászólni, mégpedig éppen a két utolsó felszólaló által érintett kérdéshez, amely a Wachsler úr és Szelényi kisasszony által beadott módosításokkal is érintett lelkiismeretvizsgáló bizottságok, valamint a hadkiegészítő parancsnokság ezzel kapcsolatban fenntartott jogát illeti.
Először is, meg szeretném említeni azt, hogy ennek a kérdésnek története van Magyarországon. Talán elérkezett az idő ahhoz, hogy néhány nevet említsünk meg. Voltak Magyarországon – akkoriban még szolgálatmegtagadónak nevezett – fiatalemberek, akik a legkülönbözőbb lelkismereti okokra hivatkozva, a régi rendszer, az elmúlt rendszer idején megtagadták a fegyveres vagy a katonai szolgálatot, és ezért börtönbe vetették őket. Egy Kiszely Károly nevű katolikus fiatalember volt az első – nem bázisközösségi katolikus –, aki Magyarországon fölhívta a figyelmet erre a problémára, érzékennyé tette a közvéleményt. És volt egy Keszthelyi Zsolt nevű fiatalember, aki arra való hivatkozással tagadta meg a katonai szolgálatot, hogy nem akar abban a hadseregben szolgálni, amely nem a magyar Parlament akaratának van alávetve, hanem a Varsói Szerződésének.
Akkoriban ezeket a fiatalembereket szolgálatmegtagadónak nevezték. Tegnap a televízió képernyőjén volt alkalmam ismét találkozni annak az alezredes hadbírónak a látványával, akinek a tárgyalásaira nagyon sokat jártam, hogy a Beszélőt tudósítsam ezekről a perekről, és aki elég sok év börtönbüntetést osztott ki annak idején ezeknek a fiatalembereknek. Azt kérdezem ilyenkor magamtól, vajon tényleg elmúlt-e már az az idő, amikor szolgálatmegtagadóknak nevezték a lelkiismeretnek ezeket a megtestesítőit. Vajon teljesen elmúlt-e az az idő, amikor még magas egyházi méltóság is magyarellenesnek és keresztényellenesnek nevezhette ezeket a fiatalembereket? Azt hiszem, most, ebben a törvénykezésben volna az a pillanat, amikor ennek el kellene múlnia ebből az országból.
Vita zajlik ebben a parlamentben a hónapokról. Nagyon helytelen képet adnánk a közvéleménynek, ha ez csak a hónapokról való alkudozásnak a képe volna. Én támogatom Mécs Imrének a javaslatát, amely megcélozza itt az európai közepet, de természetesen a képviselők lelkiismereti joga eldönteni azt, hogy vajon a teljes törvényi időt le akarják-e szolgáltatni a polgári szolgálattevőkkel, vagy mint a másik oldalon lévő javaslatban szerepel – kizárólag a minimális időt, ugyanúgy, ahogy a tényleges szolgálattevőknél ez történik. A mi javaslatunk az, hogy tegyünk eleget ebben a tekintetben az európai normának, amely a fele időnél többet nem tart jogosnak.
Itt kezdődik azonban az igazi probléma. Amennyiben a magyar Parlament úgy dönt, hogy külön lelkiismeretvizsgáló bizottságokban fogja eldönteni, hogy az így megállapított, megfelelő hónapszámmal súlyosbított időt is egyáltalán odaadhatja-e ezeknek a fiatalembereknek, akkor gyakorlatilag e mellett dönt: nem érkezett el az az idő, amikor a lelkiismeret szava az állam számára is intő parancs; nem érkezett el az az idő, amikor teljesen egyenrangúnak tekintjük az állampolgárok lelkiismereti döntéseit, az ő lelkiismereti belátásukra bízva, vajon milyen módon kívánják a törvény keretein belül szolgálni a közösséget.
Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy régi humanista parancs – be kell lépnünk abba a korszakba, amikor ezt a humanista parancsot a magunk részére kötelezőnek ismerjük el: kell lennie olyan területnek a lelkismeretben, ahol az államnak nincs szava. Tulajdonképpen erről szól az alanyi jog vitája. Erre szeretném felhívni a figyelmet.
El kellene érkeznie annak a korszaknak, amikor ez az ország nem csak olyan értelemben gondol vissza történelmére, hogy mikor volt gyengébb és mikor volt erősebb – ez nagyon fontos szempont, és itt minden szempontot figyelembe kell venni –, hanem abban az értelemben is vissza tud gondolni a történelmére, hogy levonja annak a szörnyűséges sorsnak a következtetéseit, amely elvezetett az első és a második világháború poklához, elvezetett a Don-kanyarhoz, elvezetett Auschwitzhoz, elvezetett a prágai bevonuláshoz. A közös mindezekben, lássuk, az is, hogy mindezen történések kapcsán az állam parancsa magasabb rendű volt az egyén lelkiismereténél.
Valahogy, radikálisan, szakítani kell ezzel a korszakkal, és nincs szelídebb módja ennek a szakításnak, mint az, ha elismerjük, hogy valamely területen az állampolgárnak meg kell adni az egyéni belátás jogát.
Súlyosbítsuk, ha óhajtjuk. Természetesen alá kell vetniük majd magukat ezeknek a fiatalembereknek, ha 22 teljes hónap kiszolgálása mellett dönt a parlament – de ne terheljük meg a magunk lelkiismeretét azzal, hogy lelkiismeretvizsgáló bizottságokat állítunk fel, amelyekben gyarló emberek fognak más emberek lelkiismerete felől dönteni, s a legjobb esetben különböző olvasmányok ismerete, különböző nevek ismerete fog dönteni. Mi történik akkor, hogyha valaki azt mondja, hogy ő Mahatma Gandhi követője, és a bizottság valamelyik tagja ezt nem ismeri el – vagy fordítva történik a dolog? Ne engedjük meg ezeket a szubjektivitásokat még egyszer.
Kérem a tisztelt Parlamentet, abban az egy tekintetben helyezkedjék az alanyi jog álláspontjára, hogy a bizottságoknak a szégyenét nem engedi meg megtörténni. Állandó vita tárgya lesz ez, és az emberi gyarlóság vitái lesznek ezek, és szégyellni fogjuk magunkat miatta.
Nagyon szépen köszönöm a figyelmet. (Taps.)
