MÁDL FERENC, DR. tárca nélküli miniszter:
MÁDL FERENC, DR. tárca nélküli miniszter:
MÁDL FERENC, DR. tárca nélküli miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Kormány az Állami Vagyonügynökségről szóló 1990. évi VII. törvény 34. §-ának előírásával összhangban a tisztelt Ház elé terjesztette az 1991. évi vagyonpolitikai irányelvek tervezetét.
Az expozéban az irányelvek részletes és tételes ismertetése helyett csak a legfontosabb kérdésekre térek ki.
1. Bár a vagyonpolitikai irányelvek tartalmát, mozgásterét az idézett törvény meglehetősen szigorúan megszabja, a Kormány szükségesnek tartja, hogy ez a dokumentum az állam termelővagyona tekintetében hangsúlyt adjon néhány, a tulajdonpolitika egésze szempontjából alapvető fontosságú elvnek és szempontnak. Ilyenek mindenekelőtt: a privatizációs folyamat elsődleges célja, hogy a korábbi állami vagyon a tulajdonváltás eredményeként minél hatékonyabban működjék; hogy a tulajdonváltásnak a privatizáció, nem a reprivatizáció vagy az állami vagyon újraelosztása révén kell megvalósulnia; hogy a gazdaság tulajdonszerkezetének átalakítását piaci alapon szervezett, a piac törvényszerűségeit figyelembe vevő privatizációval kell megvalósítani, s ennek során a befektetők széles körének tulajdonszerzését elősegítő privatizációs módszer alkalmazására kell törekedni.
Szükségszerűen felvetődik a kérdés, mit, hol, mennyit akar a Kormány privatizálni.
Erre a kérdésre nehezen lehet teljes körű választ adni. Azt ugyan pontosan meg tudjuk mondani, hogy az előprivatizációs program keretében mely üzleteket kívánjuk valós, tartós tulajdonos kezébe adni. Arra vonatkozóan is tudunk nyilatkozni, hogy az úgynevezett aktív programok keretében 1991-ben mintegy száz állami nagyvállalat privatizációját indítjuk meg. Csupán becsléseink vannak azonban arról, hogy a vállalatok által kezdeményezett, de elterjedt szóval "spontán" privatizáció milyen kört ölel fel az előttünk álló esztendőben. Bízunk abban, hogy a magyar privatizáció iránti nemzetközi pénzügyi érdeklődés fennmarad, a világgazdaságot a közel-keleti események nem billentik ki egyensúlyából, és a belföldi bizonytalanságok, nehézségek leküzdésére irányuló erőfeszítések eredményeket hoznak. Ez esetben biztosak lehetünk abban, hogy a folyamat ez évi lendülete jövőre sem törik meg, és az ideihez hasonlóan, legalább kétszáz önprivatizációs tranzakció bonyolódhat le a magyar gazdaság egészében – mindenekelőtt a feldolgozóipari szektorban.
A közeljövőben intézményesítésre és meghirdetésre kerülő új privatizáció – a vevői kezdeményezésű privatizáció, illetve a munkavállalói részvényvásárlási program – hatása és köre ma még nehezen számszerűsíthető. Várható átalakulását szintén a külföldi és belgazdasági feltételek, a magyar gazdaság iránti bizalom határozza meg. Ma már kérdőjeles a föld tulajdonának sorsa, annak végleges rendezése is.
Mindezeket figyelembe véve azt valószínűsíthetjük, hogy 1991-ben a privatizációs folyamat mintegy 300-400 magyar vállalatot érinthet 4-500 milliárd forint értékben. Ez az állami termelő vagyon 20 százalék körüli hányadát képviseli, tehát mindenképpen igen komoly, a gazdaság egészére kiható átalakulás kiindulópontjává válhat a szállodaipari vállalatoktól az építőiparon keresztül a gépgyártó nagyvállalatokig.
Ha ehhez még hozzávesszük az előprivatizáció várható eredményeit, ami több száz, esetleg ezer üzletegységre terjed ki, akkor jelentős fejleményekről lehet a jövő év végén beszámolni.
Egy körülményre azonban mindenképpen szeretném felhívni a tisztelt Országgyűlés figyelmét. Ahogy említettem, a privatizáció kizárólag akkor lesz képes a hatékonyság növelése, a versenyképesség emelése irányában a szükséges változások kikényszerítésére, ha valós piaci körülmények között, adminisztratív, autokratikus beavatkozások nélkül bonyolódhat le. Precíz tervek készítését, vállalati átalakulások adminisztratív előírását, a hatósági irányítással történő levezénylését tehát mindenképpen célszerű kerülni. Ez szükségszerűen a tervgazdálkodás korábbi buktatóinak megismétlésére, a nemzeti vagyon áron aluli eladására – igazában felelőtlen herdálására – vezet.
Az állami vállalkozásnak, esetenként a kényszernek természetesen bizonyos stratégiai pontokon lehet helye. Nem mondhatunk le erről például a monopóliumok felszámolása vagy egyes stratégiai súlyú nemzeti érdekek megjelenítése esetén.
A privatizáció egészét azonban kizárólag piaci módon, a kereslet és a kínálat egyensúlyaként célszerű lebonyolítani. Ugyanez az elv vonatkozik a közelmúltban a Parlament elé terjesztett tervezet, a tulajdonviszonyok rendezését szolgáló kárpótlási törvény és a privatizáció kapcsolatára.
A kárpótlás szükségszerűsége, köre és mértéke alapvetően politikai kérdés, és jellegéből adódóan előre nem számszerűsíthető. A Kormány különböző szerveihez érkező jelzések, kérések, igények alapján nem lehet kétségünk afelől, hogy egy társadalmi méretű, válasz nélkül nem hagyható problémáról van szó a privatizáció keretében is. A közgazdasági kihatások bizonytalansága és a válasz kényszere közötti ellentmondás kétségtelenül létezik. Az egyetlen ésszerű megoldás az, ha maga a törvényi szabályozás tartalmazza mindazokat a garanciákat, amelyek a mértékek bizonytalanságai és a szabályozás kényszere között feszülnek.
A Kormány úgy ítéli meg, hogy a degresszív kártérítési mérték, a kártérítési jegyek forgalmának szabályozási lehetősége és a kártérítési jegyek felhasználási arányának egy vagyontárgy megvásárlásánál előírt törvényi határa ésszerű eszközt jelenthet ahhoz, hogy a folyamat piaci jellege, a kárpótlási jegyek drasztikus leértékelődése, illetve a vagyontárgyak túlkereslet miatti drágulása nélkül megőrizhető legyen.
2. A privatizációs folyamatban a mondott tulajdonpolitikai elvek követése keretében törekedni kell arra, hogy az egyes döntések a felelős minisztériumok, az alkalmazottak és a vállalati vezetés véleményével a lehetséges összhangban alakuljanak.
3. Az irányelvek tervezete követelményként fogalmazza meg, hogy a privatizációs folyamatban a Vagyonügynökségnek biztosítania kell, hogy a nyilvánosság, az átláthatóság és a versenyeztetés érvényesülhessen. E követelmények folyamatos érvényesítését – egyidejűleg tiszteletben tartva ezen ügyletek bizalmas jellegét is – alapvető fontosságú kérdésként kezeljük, bízva abban, hogy a közvélemény rendszeres tájékoztatása eloszlathatja a privatizáció körül ma is érzékelhető bizonytalanságot, tájékozatlanságot, és legalább részben elejét veheti alaptalan viták kialakulásának, elmérgesedésének.
Az Állami Vagyonügynökség ezért tevékenységéről rendszeres hírlevelet bocsát ki, a sajtó számos fórumát igénybe veszi részletes tájékoztatás nyújtásával a privatizáció folyamatában és egyes elemeiben. Az egyes privatizációs programokról részletes információval széles körben programfüzeteket bocsát ki.
4. A Kormány alapvetőnek tartja, hogy a privatizációs folyamat gyorsuljon. Ezt különböző eszközökkel kívánja megvalósítani. Az Állami Vagyonügynökség intézményesíti a vevő által kezdeményezett privatizáció lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy a befektetők – bel- és külföldiek egyaránt –, magánszemélyek és jogi személyek kezdeményezhetik az állami tulajdonban lévő vállalatok megvásárlását vagy kezelésbe vételét. Szélesíti, bővíti az úgynevezett aktív programok körét. Terveink szerint évi három-négy ilyen program indítására kerül sor – egy-egy program 25-30 vállalatot foglal magában, ami évi átlagban száz vállalat privatizációját jelentené.
Egyszerűsíti, gyorsítja a vállalatok által kezdeményezett privatizáció elbírálását. Ennek jegyében általános elbírálási szempontokat tesz közzé.
Javítja a vállalati, illetve a befektetői szféra részére nyújtott tájékoztató-szolgáltató tevékenység színvonalát.
5. Az irányelvek tervezete a törvényi szabályozásból következő feladatokhoz ad gyakorlatias szempontokat. Ennek megfelelően szabályozza az önkormányzati irányítással – vállalati tanács, közgyűlés, küldöttgyűlés vezetésével – működő vállalatok államigazgatási felügyelet alá vonásának feltételrendszerét. Rögzíti a vállalatok társasággá való átalakításával, az állami vagyon értékesítésével és a vagyonkezeléssel kapcsolatos követelményeket. Ezek túlnyomó része lényegében megegyezik az 1990. évi irányelvek előírásával.
Ezért most csak két kérdésre térek ki. Az egyik: a jelenleg hatályos vagyonpolitikai irányelvektől eltérő felfogásban közelíti meg a tervezet az állami vagyon külföldiek számára történő értékesítését. A jelenlegi szabályozás restriktív jellegű, a külföldiek számára történő értékesítést erőteljesen korlátozó szabályokat tartalmaz. A tervezet ezzel szemben a hazai piac realitásaiból kiindulva a gazdaság modernizációja szempontjából alapvető feltételnek tekinti a külföldi tőke bevonását.
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a korábbi szocialista országokban zajló változások jól érzékelhetően erősítik a szabad pénzeszközök megszerzésére irányuló nemzetközi versenyfutást. Ennek megfelelően az irányelvek érdemben szűkíti a korábbi korlátozásokat, és a Vagyonügynökség feladataként fogalmazza meg a külföldi tőke bevonásának segítségét. A korábbi megkötések, tilalmak helyett a tervezet meghatározott körben, például megismételhetetlen természeti adottságok, jellegzetesen magyar termékek körében a nemzetgazdaság érdekeinek fokozott figyelembevételét írja elő.
A vagyonpolitikai irányelvek tervezete a leendő tulajdonosok között kiemelten foglalkozik a munkavállalókkal. A munkavállalói tulajdonszerzést a privatizáció egyik lehetséges, de nem elsődleges útjának tekinti. Figyelembe véve, hogy a kedvezmények nem az állami, vállalati vagyon szétosztását, hanem a privatizációhoz fűződő érdekegység növelését célozzák. A tervezet ennek megfelelően kedvezményekkel támogatja a munkavállalók tulajdonszerzését, és útmutatást ad a Vagyonügynökség számára a kedvezmények maximális mértéke tekintetében. Ez különösen fontos, hiszen enélkül a kedvezmények igen eltérőek és esetlegesek lehetnek.
Végezetül a Vagyonügynökség bevételeinek felhasználásáról néhány szó: A bevételek egy részének felhasználása determinált a törvény által. A kedvezményes hitelekkel, pl. az ún. egzisztencia-hitellel finanszírozott értékesítésből származó bevételek közvetlenül az államadósság törlesztésére kerülnek. Az önkormányzatok és a gazdasági társaságok számára kell visszajuttatni a bevétel azon hányadát, amelyre vonatkozóan azt a törvény vagy az átalakulásra vonatkozó megállapodás előírja.
Az ezt követően fennmaradó bevétel alapvető felhasználási iránya az államadósság törlesztése. Míg a bevételek 15%-a a nemzeti vagyon gyarapítását szolgáló célokra használható fel. Elképzeléseink szerint elsősorban a külföldi befektetések, belföldi vállalkozások támogatásáról, vállalatok privatizáció előtti felkészítéséről, foglalkozáspolitikai célok elősegítéséről, a tőzsdei ármozgások befolyásolását célzó intervenciós alap létrehozásáról lehetne a Kormány által meghatározott módszerek szerint szó.
Tájékoztatást szeretnék adni végül arról, hogy az Állami Vagyonügynökség a vagyonpolitikai irányelvek tervezetét egyeztette az Érdekegyeztető Tanács tagjaival. Az egyeztetés során kiderült, hogy az Érdekegyeztető Tanács jóval szélesebb körű, kiterjedtebb jogosítványokat követel a privatizációs folyamat egésze tekintetében. Többet, mint ahogyan a vagyonpolitikai irányelvek 3.1 pontjában értelmezi.
Az egyeztetés eredményeként megállapodás született abban, hogy a továbbiakban a Vagyonügynökség által lebonyolításra kerülő úgynevezett aktív programok irányelveit az ügynökség ágazati szinten egyezteti az érdekképviseleti szervek illetékeseivel. Megegyezés született arról is, hogy az Állami Vagyonügynökség és az Érdekegyeztető Tanács képviselői között közös útmutatót dolgoznak ki a privatizációs folyamatok vállalati szintű egyeztetési szabályairól, valamint a dolgozóknak nyújtandó kedvezmények vonatkozásában közösen normatív szabályokat határoznak meg a vagyonpolitikai irányelvek keretei között.
Az Állami Vagyonügynökség szakértőit már megkeresték az Érdekegyeztető Tanács által delegált képviselők. Bízom abban, hogy a kialakuló munkakapcsolatban sikerül olyan megoldást találni, amely a felelős tulajdonosi döntés érdemi korlátozása nélkül biztosítja a munkavállalói érdekek lehetséges érvényesülését.
Egyben kérem, hogy a gazdasági bizottság ülésén elhangzott egyik észrevételnek megfelelően a tisztelt Országgyűlés járuljon hozzá a vagyonpolitikai irányelvek 4. pontja (2) bekezdése szövegének formai módosításához. A bekezdés szerint az önkormányzatoknak és az állami vállalatokból átalakult társaságoknak vissza kell juttatni a bevételek azon részét, amelyekre vonatkozóan azt a törvény vagy az átalakulás módjára vonatkozó megállapodás előírja.
A módosítás pontosítaná, hogy a megállapodás az átalakulási törvény ma hatályos szövegének elfogadását megelőzően az Állami Vagyonügynökség által közölt, illetve a 3–6. pontban előírtnál kedvezőbb megegyezés is lehet.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Kormány megbízásából kérem, hogy az 1991. évi vagyonpolitikai irányelveket megvitatni, és megvitatás után jóváhagyni szíveskedjenek. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
