HAVAS GÁBOR (SZDSZ)
HAVAS GÁBOR (SZDSZ)
HAVAS GÁBOR (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Az előttem szólók, mind a miniszter úr, mind az MDF vezérszónoka is utalt már arra, hogy mennyire fontos kérdés került most a tisztelt Ház elé, és hogy nagy örömmel kell üdvözölnünk azt a tényt, hogy itt az alapvető koncepcionális kérdések tárgyalására – legalább arra, teszem hozzá zárójelben – most már végre sor kerül, és így valamivel talán közelebb juthatunk ahhoz, hogy végbemenjen a társadalombiztosítás régóta esedékes reformja, és ennek következtében közelebb kerülhessünk egy olyan társadalombiztosítási rendszerhez, amely, ha a problémák összességét nyilvánvalóan nem is fogja tudni kiküszöbölni, hiszen ezeket nem tudják kiküszöbölni a fejlett nyugati demokráciákban létező, sokkal nagyobb hagyományokkal rendelkező hosszú idő alatt kiépült rendszerek sem, de mindenesetre a legsúlyosabb problémák egy részét megnyugtató módon meg lehet oldani általuk.
Utaltak már arra is az előttem szólók, hogy óriási súlyú problémáról van szó, még ha ez a tisztelt Ház érdeklődésén nem is mindig érezhető. Óriási súlyú problémáról van szó, hiszen így vagy úgy a társadalombiztosítás alapvető kérdései az egész társadalmat érintik, valamilyen módon a társadalom minden tagja érintett benne. Egyfelől mint járulékfizető, mint a társadalombiztosítás költségeihez hozzájáruló állampolgár, másfelől pedig, mint a társadalombiztosítás szolgáltatásait élvező – ha úgy tetszik – fogyasztó.
Tudjuk azt is, hogy óriási anyagi súlya van ennek a kérdésnek, hiszen – ahogyan korábban már szintén utaltak rá – az állami költségvetés felét kitevő összeg felett rendelkezik pillanatnyilag is a társadalombiztosítás, tehát nem mindegy, hogy ennek a hatalmas összegnek a sorsa hogyan alakul, és hogyan kerül felhasználásra.
Nagyon fontos ez a kérdés azért is, mert hát óriási teherviselést jelent a társadalomnak, óriási súlyú terheket, és ráadásul ezek a súlyos terhek nem járnak együtt a kívánt eredménnyel, vagyis az óriási terhekért cserébe a társadalom tagjai általában rossz színvonalú ellátásban részesülnek, vagy pedig ha jobb színvonalú ellátást akarnak, mint például az egészségügy területén, akkor ezt plusz juttatással, magyarul paraszolvenciával vagy borravalóval kell megfizetniük, tehát maga a rendszer a maga működési mechanizmusaival nem biztosítja a megfelelő színvonalú ellátást, csak ilyen formális elemek közbeiktatásával.
Nagyon örülni kell annak, hogy ez a kérdés végre terítékre került azért is, mert változatlan feltételek mellett, tehát ha a társadalombiztosítás rendszere lényegesen nem változik meg, akkor az egész rendszert az összeomlás fenyegeti, vagyis egy olyan helyzet állhat elő, hogy még a jelenlegi nagyon rossz színvonalon sem lesz képes azokat a kötelezettségeit teljesíteni a társasdalombiztosítás, amely kötelezettségeket elvileg magára vállalt, hiszen a költségek a pillanatnyi feltételek mellett lényegesen gyorsabban nőnek, mint a bevételek, és ez több tényezőre vezethető vissza.
Az egyik ilyen tényező, amire szintén utaltak már, a demográfiai trend, vagyis hogy egy olyan elöregedés megy végbe, amely következtében egyre kevesebb aktív korú kénytelen ellátni egyre több nem aktív korút, vagy gondoskodni azok társadalombiztosítási ellátásáról, nyugdíjáról.
Súlyos veszélyeket és fenyegetést rejt magában a társadalombiztosítás számára az az egészségügyi árrobbanás is, amely pillanatnyilag mindenütt a világban lejátszódik, amely az egészségügy költségeit rohamos mértékben növeli, és amelynek az elviselésére alkalmassá kell tenni az egész társadalombiztosítási rendszert.
Nagyon radikális reformokra szorul a társadalombiztosítás azért is, mert az egész rendszerbe sehol nincsenek beépítve a költségkímélés elemei. Ilyenfajta érdekeltségek pillanatnyilag egyáltalán nem tudnak működni, és ezért a még meglévő szűkös erőforrásokat is csak nagyon rossz hatásfokkal tudja ez a rendszer felhasználni.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy az új reformnak milyen feltételeknek, az új társadalombiztosítási rendszernek, amelynek a kiépítésén próbálunk fáradozni, milyen feltételeknek kell megfelelnie.
Hát mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy nagyon fontos feltétel volna az, hogy azok, illetve azoknak a képviselői – és mint ahogy erről szó volt, jelen esetben itt az egész társadalomról van szó –, akik a társadalombiztosításban érdekeltek, mind a finanszírozás oldaláról, mind a fogyasztások, a szolgáltatások igénybevétele oldaláról, azok valamilyen módon beleszólhassanak az új koncepció megalkotásába.
Itt már a miniszter úr az expozéjában felvetette, hogy az önmagában súlyos gondokat vet fel, hogy úgy készül egy koncepció, és úgy tárgyal róla az Országgyűlés, hogy nem jött létre a társadalombiztosítás önkormányzata, amelyben az érdekeltek képviselői valamilyen módon beleszólhatnának ennek a koncepciónak a kialakításába. Igaz, a miniszter úr azt is mondta, hogy a Parlament – hiába van, vagy lesz társadalombiztosítási önkormányzat – magáról az alapvető kérdésekben való döntés felelősségét nem háríthatja el, de azt hiszem, akkor is, ha a Parlament teljes felelősséget vállal – akkor is –, megnyugtató koncepcionális döntések születhetnek akkor, ha ez minél szélesebb társadalmi konszenzuson alapul, tehát mindazok beleszólhatnak, akik majd annak idején a társadalombiztosítás önkormányzatában képviseltetik magukat. S ilyen szempontból intő jel az, hogy például a társadalombiztosítás önkormányzatára vonatkozó törvénytervezetet úgy nyújtotta be a Kormány, hogy azt előzetesen az Érdekegyeztető Tanácscsal nem tárgyalta meg, csak a benyújtást követően került erre sor, és az Érdekegyeztető Tanácson olyan állásfoglalás született, amely a benyújtott törvénytervezet szellemével – hogy úgy mondjam – és konkrét elemeivel is több ponton ellenkezik, vagy ütközik. Tehát ez egy olyan kérdés, amellyel szintén majd az elkövetkezendőkben, amikor a koncepcióból törvénytervezet lesz, feltétlenül foglalkozni kell.
Egy következő feltétel, amelyet ki kéne elégíteni a reform megalkotása során, az az, hogy végre világos, egyértelmű viszonyokat teremtsünk a társadalombiztosításban. Ugye, le kell söpörni az asztalról az ingyenesség hazug elvét, hiszen ez nyilvánvalóan hazug elv, mert ahogy többször és többféleképpen hallottuk már a mai nap során is, hogy menynyire sok pénzbe került, milyen nagyon komoly erőforrásokat igényel a társadalombiztosítás, tehát a világos viszonyok teremtése abban áll, hogy világossá és egyértelművé tesszük, hogy ki, milyen módon finanszírozza ennek a költségeit, hogy mit nyújt az állampolgár, és ezért mit kap cserébe a társadalombiztosítástól.
Az új koncepciónak meg kell felelnie annak az elvnek is, hogy a lehetőség szerint maximális mértékben kiiktassa azokat a pazarló elemeket, amelyek pillanatnyilag ebben a rendszerben nagyon erősen beépültek. Ahogy korábban is utaltam már rá, egyszerűen nincsenek meg azok a szabályozási keretek, amelyek biztosítanák, hogy ez a pazarlás ne történjék meg. Ha ez nem történik meg, tehát a pazarló elemeket nem küszöböljük ki, vagyis hogy a jelenlegi erőforrások mellett rendelkezésre álló tartalékokat ily módon nem tárjuk fel, akkor akármilyen remek reformot vagy koncepciót dolgozunk ki a jövőre nézve, az alapvető problémákat – tehát például a nyugdíjak esetében azt, hogy a nyugdíjak nivellálódnak, és közben folyamatosan és gyorsan vesztik az értéküket, ezeket a problémákat – nem fogjuk tudni orvosolni.
Amit eddig mondtam, az tulajdonképpen inkább amellett szól, hogy a biztosítási elveket érvényesítsük, és tegyük hangsúlyossá az új reformokban.
Van viszont egy másik szempont, amely a szolidaritási elvnek az érvényesítését kívánja meg. Ez pedig az, hogy a társadalombiztosítási rendszer, mint olyan, minden társadalomban, legalábbis a modern társadalmakban, ahol megfelelően kifejlett formában létezik, az egyik legfontosabb integráló tényező a társadalomban. Tehát az egyik legfontosabb tényező, amely lehetővé teszi, hogy az állampolgárok egy közösséghez tartozónak érezzék magukat az adott társadalom tagjaként.
Ezt a szempontot fölvetni ma különösen fontos, hiszen tudjuk, hogy olyan társadalmi folyamatok zajlanak le, amelyek ez ellen az integrálódás ellen hatnak, amelyek azt eredményezik, hogy magyar állampolgárok egyre nagyobb csoportjai szakadnak le – hogy úgy mondjam – a társadalom testéről, és válnak sokfajta értelemben a társadalom peremére sodródó, vagy a társadalmon kívül kerülő egzisztenciákká. Idetartoznak a hagyományos szegénységnek azok a csoportjai, amelyek ugyan számos torzító tényező eredményeként, de valamiféle minimális szociális biztonságot a korábbi szisztémában mégiscsak élveztek, és most ezt is elvesztették, és idetartoznak azok a társadalmi csoportok is, amelyek korábban már stabil tagjainak érezhették magukat a középrétegeknek, de az elmúlt évek változásainak ők is veszteseivé váltak, ennélfogva rohamosan csúsznak le a társadalmi hierarchiában, és leszakadóban vannak – hogy úgy mondjam – a társadalom testéről, a társadalom konszolidált egészéről.
Ennélfogva ennek az integráló szerepnek a hangsúlyozását rendkívül fontosnak tartjuk, hogy ez a folyamat legalább ne folytatódjon tovább, illetve a társadalombiztosítás a maga eszközeivel ez ellen a folyamat ellen is tudjon valamilyen módon dolgozni.
Végül megemlítenék még egy fontos szempontot, nevezetesen azt – erre bizonyos összefüggésben Kis Gyula József is utalt –, hogy abban a pillanatban, amikor egy új rendszert vezetünk be, s ez különösen a nyugdíjrendszerre igaz, attól a pillanattól kezdve az újonnan nyugdíjba lépők más feltételek szerint fogják megkapni a nyugdíjukat, és más feltételek szerint fizetik az állampolgárok be azt a járulékot, amelyet a későbbi nyugdíjuk reményében be kívánnak fizetni, illetve a társadalom vagy az állam esetleg kötelezővé teszi számukra, hogy ezt befizessék.
Számos közelmúltbeli példa intő jelként áll előttünk, eszerint mindenképpen úgy kell bevezetnünk az új nyugdíjrendszert, hogy ez ne hozzon létre nagyon éles különbségeket a már nyugdíjban lévők és a most nyugdíjba vonulók között, hogy ne keletkezzenek olyan ellentétek, illetve olyan mindenki által igazságtalannak érzett különbségek, amelyek a társadalom számára elfogadhatatlanok lesznek. Hadd hivatkozzam az idei év eleji nyugdíjemelésre, amely a legnagyobb jó szándékkal, két elvet szem előtt tartva készült el.
Az egyik elv az volt, hogy év elején osszuk ki a teljes nyugdíjemelésre szánt pénzt, hogy ezáltal az infláció negatív hatásait mérsékeljük a nyugdíjasok számára, másrészt pedig, hogy a pillanatnyilag működő nyugdíjrendszer egyik legnagyobb igazságtalanságát, amely szerint aki régebben ment nyugdíjba, annak a nyugdíjának a vásárlóértéke többet veszített, valamilyen módon legalább részben kompenzáljuk, és így a nagy különbségeket, amely a régebbi és új nyugdíjasok között kialakult, csökkentsük. Ezt a funkcióját az emelés be is töltötte, ugyanakkor viszont egy olyan drámai szakadék keletkezett azok között, akik december 31-én, illetve után mentek nyugdíjba, ami teljességgel elfogadhatatlan, és semmilyen elvvel nem indokolható, hiszen több ezer forintos különbség alakult ki két nyugdíj között minden egyéb feltétel azonossága esetén aszerint, hogy az említett időpont előtt vagy után vonult-e az illető nyugdíjba.
Ezeket a szempontokat is nagyon erősen figyelembe kell venni, valamilyen módon a meglevő nyugdíjak karbantartása úgy történjen, hogy az meszszemenően igazodjon a kialakítandó új rendszerhez, illetve az ott elérendő, elérhető nyugdíjakhoz, mert különben ez nagyon súlyos, s majdnem azt mondhatnám, orvosolhatatlan társadalmi feszültségek forrása lesz a későbbiekben.
Mindezeket figyelembe véve azt kell mondanom, elég nehéz megállapítani azt, hogy ezeknek a feltételeknek a most benyújtott és tárgyalásra kerülő koncepció milyen mértékig felel meg, azért, mert amit a miniszter úr is mondott, ez a koncepció meglehetősen kidolgozatlan, sok a homályos pont, sok a bizonytalan fogalmazás. Nem áll a koncepció mögött olyan számításoknak a sorozata, amely az egyik vagy másik alternatíva választását igazán lehetővé tenné. Hogy egyetlen példát mondjak, a szakemberek még abban a kérdésben sem jutottak egyetértésre, hogy valójában milyen demográfiai trendek várhatók.
Hogy fog kinézni a népesség korösszetétele az ezredfordulón vagy az ezredforduló után, ami – mondanom sem kell – a társadalombiztosítási rendszer szempontjából alapvetően fontos és nélkülözhetetlen információ.
Mindezeket figyelembe véve azt kell mondanom, hogy a nyugdíjrendszerre vonatkozó elképzelések valamivel kidolgozottabbak. Itt elég határozottan körvonalazódó alternatívák kerültek a koncepcióban bemutatásra, és ezekkel kapcsolatban valamilyen mértékig állást lehet foglalni. Itt három változatról van szó, amelyek közül az a) és c) változat az alapelveit tekintve eléggé hasonló egymáshoz, amennyiben az alapnyugdíjat a társadalombiztosítási rendszeren belül kívánja finanszírozni, viszont jelentős különbség van a tekintetben, hogy az a) változat esetében a járulékfizetés egy bizonyos százaléka a munkából származó jövedelemnek a járuléka, viszont a c) változat esetében egy fix összegű járulékról van szó.
Nyilvánvaló, hogy az előbbi, tehát ahol százalékban van megadva a járulék mértéke, a magasabb jövedelműeknek hátrányosabb, hiszen ők jövedelmüknek viszonylag nagyobb részét fizetik be. A fix összegű befizetés viszont a magasabb jövedelműeknek kifejezetten előnyös, és az alacsony jövedelműeket nagyon nehéz helyzetbe hozza, hiszen jövedelmüknek e viszonylag nagy részét kell a társadalombiztosításba befizetniük, és ráadásul a munkaadó sincs igazán ösztönözve arra, hogy őket alkalmazza, mert a munkabérhez képest viszonylag magas az alacsony keresetűeknél az a rész, amit a társadalombiztosítás számára be kell fizetni.
Az a) és c) változatot egyaránt jellemzi a kiegészítő biztosításnak az önkéntessége, ami egy látszólag nagyon radikálisan liberális elv, illetve nem is látszólag, hanem valójában egy nagyon radikális liberális elv, hiszen megadja az állampolgárnak azt a szabadságot, hogy egy viszonylag jelentős részére nézve a nyugdíjának maga döntse el, hogy ő kívánja-e befizetéssel biztosítani vagy nem kívánja. De figyelmeztetni szeretnék arra, hogy egy olyan társadalomban, mint a magyar, ahol az ilyenfajta öngondoskodásnak semmiféle hagyománya nincsen, ahol ez az egész stratégia, amely ahhoz kell, hogy én előre gondoskodva magamról viszonylag fiatal korban eldöntsem, milyen összegeket fizetek be, mert ennek arányában fog alakulni a nyugdíjam, nagyon nehéz elvárni az állampolgárok túlnyomó többségétől.
Hadd utaljak arra, hogy az Egyesült Államokban, ahol az ilyen jellegű hagyományok sokkal erőteljesebbek, az egészségügyi biztosítás nem kötelező jellegű. Ennek az a következménye, hogy 27 millió amerikai állampolgárnak nincs egészségügyi biztosítása azért, mert ez a csoportja a társadalomnak úgy gondolja, ő vállalhatja azt a kockázatot, hogy ő nem fizet be egészségügyi biztosítást, mert nem fog olyan mértékig rászorulni, hogy ezt ne vállalja. Noha hozzáteszem, hogy nem a legalsó, legszegényebb rétegeiről van szó az amerikai társadalomnak, hanem az eggyel fölöttük levőkről. Ők azok, akik általában nem hajlandók befizetni az egészségügyi biztosítási díjat.
Mindezeket figyelembe véve a Szabad Demokraták Szövetsége a b) változatnak egy módosított változatára szavazna a legszívesebben. Miniszter úr expozéjában utalt arra, hogy nem kell mereven kezelni ezeket a változatokat, a különböző elemek az egyes változatokból kiemelhetők és átemelhetők a másikba. Ilyen módon lehetne egy olyan kevert szisztémát létrehozni, amely a b) változathoz hasonlít a legjobban. Épp azért, mert a b) változat az, amelyik a legnagyobb jövedelemrészt fogadja be kötelezően a társadalombiztosításba, és csak ezen felüli viszonylag kis jövedelemrész az, amelyre nézve szabad utat enged az állampolgárnak, hogy ő a maga számára köt-e biztosítást, vagy nem köt.
Igaz viszont, a b) változatnak megvan az a problémája, hogy egy nagyon minimális alapnyugdíjat biztosít csak, és ezt a költségvetésből kívánja fedezni. Mi azt gondoljuk, hogy ilyen értelemben az a) és c) változat bizonyos elemei felhasználhatók, illetve ide átépíthetők lennének. Ez azt jelentené, hogy annak, akinek van járadékfizetése, tehát megfelelő mennyiségű szolgálati ideje, és ez után teljesít járulékfizetést, annak az alapnyugdíjat járulékfizetési alapon kellene nyújtani, és csak azok esetében, akik ily módon nem biztosítottak a maguk számára semmilyen öregkori jövedelmet, kellene ennek az alapnyugdíjnak egy bizonyos részét állampolgári jogon járó minimálnyugdíjként biztosítani, és ezt a részt fedezné, ami a mai állapotok szerint 150 ezer embert jelent. A későbbiekben a munkapiaci változásoknak megfelelően ez a szám valamelyest módosulhat.
Tehát azoknak, akik a járulékfizetéssel nem szerezték meg még az alapnyugdíjhoz szükséges jogokat sem, illetve nem teljesítették az ehhez szükséges befizetéseket sem. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy végül is a nyugdíjrendszernek háromszintűnek kellene lennie; lenne egy kötelező alapbiztosítás, lenne egy – még mindig kötelező – kiegészítő biztosítás és a harmadik szint lenne az önkéntes biztosítás. A későbbiekben elképzelhető, hogy ebben a háromszintű rendszerben bizonyos átjátszások történnek a második és harmadik szint között, tehát esetleg növekedhetne az önkéntes rész, és csökkenhetne a kötelező rész.
Ennek a háromszintű rendszernek nagy előnye lehetne az is, hogy a későbbiekben lehetővé tehetné elkülönült, önálló nyugdíjpénztárak kialakulását azon az alapon, hogy az egyes nagy foglalkozási csoportok számára a nyugdíjakkal kapcsolatos követelmények egészen máshogy vetődnek fel. Tehát a lakosságot foglalkozási csoportok szerint elkülönítve létrehozhatók olyan kockázati feltételek, létrehozhatók olyan nyugdíjrendszerek, amelyek az adott foglalkozási csoport követelményeinek tökéletesen megfelelnek, ugyanakkor egy más csoport esetében nem alkalmazhatók.
Hogy csak egyetlen dologra utaljak, példának okáért a korkedvezmény intézménye, mint olyan, nyilvánvalóan bizonyos foglalkozási ágakban nagyobb erővel és nagyobb nyomatékkal vetődik fel, mint másokban, ennélfogva ilyen alapon sokkal jobban kezelhető.
Az igaz, hogy ennek a koncepciónak – tehát, hogy távlatilag foglalkozási ágak szerint elkülönülő nyugdíjpénztárak jöjjenek létre – van egy ilyen komoly veszélye is, ez pedig az, hogy amit csúnya idegen szóval úgy szokás megfogalmazni, hogy egy szegregált biztosítási piac jön létre, vagyis nagyon nagy különbségek alakulnak ki például foglalkozási csoportok szerint a nyugdíjak mértékét, jellegét, nagyságát illetően. Ha ez a folyamat megindul, akkor elég nehezen akadályozható meg, hogy egyes foglalkozási alcsoportok leváljanak a nagyobb foglalkozási csoporton belül, és azok a maguk számára – mivel nagyobb érdekérvényesítő képességgel és lehetőséggel rendelkeznek – kedvezőbb feltételekkel olyan nyugdíjakat hozzanak létre, amelyek kiugróan magasak a nyugdíjak átlagához képest.
Egy ilyen rendszerben – amelyet elképzelünk – a jövedelemnek egy bizonyos százaléka képezné a kötelező biztosítás alapját mint befizetett járulék.
Az igaz, hogy ebben az esetben – mint ahogy korábban már utaltam rá – a magasabb jövedelműek dotálják bizonyos mértékig az alacsonyabb jövedelműek nyugdíját, de ezzel szemben a magasabb jövedelműek kompenzációhoz is jutnak. Egyrészt a kötelező biztosításon belül is magasabb lesz a nyugdíjuk, mint az alacsonyabb jövedelműeké, másrészt pedig lehetőségük van az önkéntes biztosításra is, erről pedig általánosan bebizonyosodott, hogy a magasabb jövedelműek lényegesen nagyobb arányban aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket, mint az alacsonyabb jövedelműek.
A nyugdíjrendszerrel kapcsolatos megjegyzéseim után tulajdonképpen az egészségügyi rendszerről is kellene néhány megjegyzést tennem, de azt gondolom, hogy ebben a kérdésben a benyújtott koncepció olyan mértékig elnagyolt, hogy itt a részletkérdésekbe nincs értelme belemenni. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan alapkérdések, amelyeket el kell dönteni.
Az igaz, hogy minden egyes problémáról, ami az egészségügy kapcsán felvetődhet, születtek olyan résztanulmányok, amelyek azt az egy kérdést vagy több kérdést, melyet tárgyalnak, nagyon alaposan körüljárják, de ezeknek a résztanulmányoknak az eredményei magába a koncepcióba nem igazán épültek bele.
Most csak egy problémára szeretném felhívni a figyelmet, arra, hogy az egészségügy kapcsán nagyon hangsúlyosan szét kell választani a finanszírozás és a térítés kérdését, tehát egyfelől azt a kérdést, hogy magának az egészségügynek a költségeit ki, milyen alapon, milyen módon finanszírozza, másfelől azt a kérdést, hogy az egyes egészségügyi szolgáltatásokat ki és milyen körülmények között fizeti ki, hogyan fizeti ki, tudniillik ez a két kérdés eléggé keveredni szokott.
Amikor teljesítményelvű finanszírozásról beszélnek, akkor az egész egészségügy finanszírozását tekintve semmi köze a teljesítményelvűséghez annak, amit így szoktak nevezni.
Végül hangsúlyozni szeretném, hogy teljesen függetlenül attól, hogy az alapvető koncepcionális kérdésekben milyen döntés fog születni, és milyen módon jön létre az új, megreformált társadalombiztosítási rendszer, a legközelebbi jövőben – ahogy erre már utaltam – elsősorban azokra az intézkedésekre vagy párhuzamosan mindenképpen azokra az intézkedésekre kell koncentrálni, amelyek a társadalombiztosítás költségeit csökkenteni képesek. Ha itt nem történik előrehaladás, akkor – ahogy utaltam rá – a szolgáltatások színvonalát nem nagyon lehet emelni.
Nyilvánvaló, hogy ezekhez a kérdésekhez senki nem nyúl hozzá szívesen, hiszen ezek mind fájdalmas kérdések, annak az embernek a számára, aki az egész aktív életét úgy élte le, hogy 55 éves korában nyugdíjba fog vonulni, annak valóságos pofoncsapásként hat az, hogy most kiderül, hogy mégsem mehet 55 éves korában nyugdíjba. Ettől függetlenül, azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy ezeket a lépéseket megtegyük, mert egyébként – ahogy utaltam rá – a rendszer össze fog omlani.
Az egyik ilyen lépés, amit a lehető legrövidebb időn belül – úgy, ahogy itt szó volt róla –, tehát fokozatosan meg kell tenni, ez a nyugdíjkorhatár emelése, egyelőre úgy, hogy a nők nyugdíjkorhatárát felemeljék a férfi nyugdíjkorhatár szintjére. Ezt azért is hangsúlyozom nagyon erőteljesen, mert kormányzati részről is, de a Társadalombiztosítási Főigazgatóság részéről is érzékelek egy olyan tendenciát, hogy szeretnék ezeket a kellemetlen intézkedéseket az időben eltolni. Ha azonban ez megtörténik, akkor az összeomlás veszélye fenyeget.
Most kifejezetten a költségcsökkentő intézkedések közé tartozik, de mégis meg kell említeni a másik alapkérdést is, tehát hogy hány év legyen a nyugdíj alapját szolgáló jövedelem beszámításának az alapja, hány év alapján számítsuk ki a nyugdíjat, illetve azt a jövedelmet, amelyből kiszámoljuk a nyugdíjat.
Azt hiszem, ez is egy olyan kérdés, amelynek a megváltoztatását a jelenlegi szabályozáshoz képest minél hamarabb el kell kezdeni. Már csak azért is, mert pillanatnyilag a társadalombiztosítási költségekben való teherviselés nagyon nem egyenletes, és ez az egyenetlenség nem jövedelemarányos módon oszlik el a társadalomban, hanem aszerint, hogy ki mennyire van abban a helyzetben, hogy kivonhassa magát a társadalombiztosítási befizetési kötelezettségei alól. Igen magas jövedelmű, társadalmi csoportok meg tudják azt tenni, hogy életük nagy részében alig fizetnek be a társdalombiztosítás számára pénzeket, ugyanakkor életük utolsó egy-két évében úgy rendezik a dolgokat, hogy magas jövedelemmel és ez alapján számított magas nyugdíjjal mehessenek nyugdíjba.
Ilyen jövedelemcsökkentő tényező lehet – az eddig említetteken kívül – a rokkantnyugdíj-rendszer bizonyos mértékű szigorítása. A rokkantnyugdíj-rendszert a jövőben valóban arra kell használni, amire szolgál, vagyis arra, hog a ténylegesen, jelentősen rokkant munkaképességűek ellátása aktív korban is biztosítva legyen, és nem tölthet be olyan szociális funkciókat, amelyeket más rendszereknek kell ellátnia és betöltenie.
