SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Parlamentünk történetében, mióta ez az Országgyűlés ülésezik, jónéhányszor előfordult, hogy teljes konszenzus volt egy-egy kérdésben. Szeretném, ha többször is előfordulna ilyen, ma is észleltünk már olyat, hogy a Ház mindkét oldalán felharsant a taps.
A társadalombiztosítás kérdéseiben is van egyetértés, például egyetértés van abban, hogy reformálásra szorul. A részleteket illetően azonban természetes, hogy különböző nézőpontok miatt, különböző vélemények jelentek meg. Ezek egy részét megpróbáltuk integrálni, más részét nem tudtuk, de elképzelhető, hogy a parlamenti vita során az integrálásra sor kerül.
Meggyőződésem, hogy rendkívül jelentős témával foglalkozunk, éppen ezért jelen pillanatban nem törvénytervezetet hoztunk a Ház elé, hanem egy koncepcionális vitát szeretnénk provokálni, amely vita során a Ház mindkét oldaláról elhangozhatnak azok az észrevételek, amelyek később – de még ezen év folyamán – integrált normaszöveg formájában kerülhetnek a tisztelt Ház döntése elé.
A problémák teljes körű felsorolása nyilvánvalóan meghaladja egy előadói beszéd kereteit és időtartamát, de az egyik legnagyobb problémaként kénytelen vagyok rámutatni azokra az értékvesztési gondokra, amelyek a nyugdíjak összegében jelentkeznek.
Jelen pillanatban a nyugdíjasok jövedelemkülönbségeit elsősorban az szabja meg, hogy milyen régen mentek nyugdíjba, nem pedig az, hogy hány évet töltöttek munkában és milyen minőségű munkát végeztek, milyen mennyiségű befizetéssel járultak hozzá a rendszer működtetéséhez. A társadalombiztosítás rendszerében a fejlesztések az esetek jelentős részében nem hosszú távú koncepció keretében történtek meg, hanem eseti döntések sorozatával, szociálpolitikai és a társadalombiztosítás elvrendszerének tisztázása nélkül. Mindezek következtében nem tisztázott a társadalombiztosítás feladatköre, jelentős gond a profiltisztítás témaköre még ma is, a biztosítási jogosultsági feltételek is ellentmondásosak.
Ezzel kapcsolatban szeretném kimondani, hogy amikor biztosítási alapra helyezett társadalombiztosításról beszélünk, akkor meg kell találni a módját annak, hogy a jelenlegi hatályos Alkotmányunk értelmében állampolgári jogon járó szolgáltatásokat ne piacosítsunk oly módon, hogy ellátatlan rétegek maradjanak. Ennek a mondatnak a kimondása nagyon fontos, mert elterjedt a közvéleményben egy olyan gondolat, hogy a biztosítási rendszer ki fogja zárni azokat, akik a biztosítási díjak megfizetésére képtelenek. Az, hogy meg akarjuk határozni az egészségügyben a költségeket, ez a köznapi életben oda fordult, hogy én nem fogom tudni megfizetni a 30-40 vagy 300 ezer forintos számlát. Nyilvánvaló, hogy a helyzet meg nem értéséből fakad ez a veszélyérzet, de ezt a veszélyérzetet erről a helyről oszlatni szeretném, és bízom abban, hogy a Ház is ebben az irányban fogja a véleményét hangoztatni.
A társadalombiztosítási elven alapuló elosztás a társadalom egészét érintő közös és mérhető kockázatokra terjed ki. A finanszírozás a kockázat mértéke alapján kalkulálható járulékfizetésén alapul – elvben –, amelyet a kockázatközösség tagjai és munkáltatójuk közösen fizetnek. A szolgáltatásra jogosultságot jövedelemmel arányos járulék alapozza meg. A biztosítási logika lényege, hogy a biztosítási esemény bekövetkeztekor az egyének számára a járulékfizetéssel arányos kárpótlást garantál, előre rögzített feltételek szerint.
A kockázatoktól függően ez a kapcsolat eltérő módon érvényesül. A nyugellátásnál a járulékbefizetés és a járadékkifizetés időszaka időben erősen elkülönül. A nyugdíjbiztosítás elvi eleme a majdani szolgáltatásokat megalapozó tartalékképzés. A társadalmi mértékben kötelező modern nyugdíjbiztosítás azonban az egyéni várományfedezeti elvet a gyakorlatban nem tisztán érvényesíti, ezt összekapcsolják a mindenkori aktív és a mindenkori nyugdíjas generációk közötti jövedelem átcsoportosításával.
És itt, ezen a ponton, engedjenek meg egy közbevetett megjegyzést. A mindenkori aktívaktól való jövedelem-átcsoportosítás csak akkor reális, ha megfelelő számban van aktív lakosság. Ezért ahhoz, hogy egy társadalombiztosítás nemzedékeken keresztül hatékonyan működjék, nemcsak jelenkori befizetésre, hanem jövő nemzedékre is szükség van. Ez a logika indokolja azt, hogy a társadalombiztosításnak a népesedéspolitikára is figyelnie kell, és demográfiai helyzetünk jelentősen megszabja – jelen pillanatban sötét felhők formájában szabja meg – a társadalombiztosítás helyzetét.
Éppen ezért probléma számomra egy olyan biztosítási logika, amely a befizetések alapján, függetlenül a végzett munka hasznosságától, biztosítja a nyugdíjat, ha valaki mondjuk ezeket a befizetéseket függetlenített politikai funkcionáriusként teljesítette, míg az, aki 3-4-5-8 gyermek felnevelésével biztosítja a jövendő aktív népességet, ellátatlan marad. Ezen ellentmondás feloldása lépésenként és a teherbíró képesség függvényében, azt hiszem, hogy Parlamentünk nemes és fontos feladatai közé tartozik. Az első lépést megtettük, amikor a 10 és 20 éves határ közötti zónában elhelyezkedőknél szolgálati időként vettük figyelembe azt, hogy egy vagy két vagy több gyermeket neveltek fel.
Az adókból finanszírozott szociális ellátásunk kritériumai alapvetően abban különböznek a biztosításétól, hogy az adófizetők körében a befizetés és az ellátás között nincs kapcsolat, az adóból történő finanszírozás nem a biztosítási, hanem a méltányossági elven alapul. Természetesen a társadalombiztosítás sem működhet vegytiszta biztosítási logika szerint – az előbb elmondott példáim, azt hiszem, eléggé igazolták.
A piacgazdaságokban jelenleg működő társadalombiztosítási rendszerek szolgai lemásolása nem lehetséges. Országonként más-más struktúrák, funkciók jellemzőek, s ennek elsősorban a hagyományok és a gazdasági fejlettségi szintek és a demográfiai eltérések az okai. E rendszerek közös vonása viszont, hogy a biztosítási ágak önállóak, az ágazatok tartalékokkal is rendelkeznek, s legtöbb esetben mindegyik biztosítási ágazat külön-külön rögzített szabályok szerint költségvetési támogatásban is részesül.
A kötelező társadalombiztosítást az esetek jó részében alternatív vállalati, vagy magán-, esetleg területi elven szerveződő biztosítások egészítik ki. A társadalombiztosítás reformjánál ezeknek a kiegészítő biztosításoknak a helyéről okvetlenül szükséges gondoskodni. A biztosítási rendszerek szervezeti, irányítási struktúrája nemzetközileg többféle, de közös tendencia, hogy törvény által szabályozott problémákról van szó. Néhány nyugat-európai sajátság: a gazdasági fejlettség alacsonyabb szintjén a biztosítási elemek dominanciáját mutató, állam által központilag szervezett rendszerek és ezen kívül szociális programok működtetése; a piacgazdaság fejletebb szakaszaiban az állam által működtetett biztosítási elvű rendszerek decentralizálódnak, vállalati és magánbiztosítások virágoznak, az állam monopolizált biztosítási rendszerének a jelentősége az alapszint felé szűkül. Ugyanakkor az alapbiztosítási rendszerben növekszik a szolidaritási elem. A kiegészítő biztosításban viszont a tiszta biztosítási elv dominanciája figyelhető meg.
Magyarországon a modellválasztásnál és az ahhoz vezető átmeneti időszak lépéseinél a gazdaság teljesítőképességét, a társadalombiztosítás rendszerének hagyományait, valamint a nyugdíjban lévő népességgel szemben a múltban keletkezett kötelezettségeket és a nyugdíj előtt álló korosztályok sajátos helyzetét kell figyelembe venni.
A lakosság egészségi állapotában rövid távon érdemi javulás sajnos nem prognosztizálható. Európa leghamarabb meghaló népességét alkotjuk. Ezért az egészségügyi ráfordítások, gyógyszerköltségek növekedésével mint realitással kell szembenéznünk.
Számolni kell azzal, hogy a járulékok alapjául szolgáló keresettömeg mérséklődni fog. Mindezt figyelembe véve a társadalombiztosítás finanszírozásához a járulékmértékeket folyamatosan emelni kellene, ez azonban gazdasági érdekeink ellen van, hiszen a munkaerő drágításával a termelés felfokozására túlságosan nagy reményünk nincs. Sokat hangoztatják, hogy Magyarországon a járulék mértéke abnormálisan magas. Tisztelettel kérem képviselőtársaimat, tanulmányozzák a mellékleteket ebből a szempontból.
Javasoljuk, hogy a következő évtől történjen meg az eltérő kockázatoknak megfelelően a biztosítási ágak elkülönülése, kezdődjön meg a nem kifejezetten társadalombiztosítási feladatok fokozatos leválasztása. Távlatilag három: nyugdíj-, beteg- és balesetbiztosítási ág kialakítását javasoljuk a reális megvalósításban, ütemezésben először a nyugdíj- és betegbiztosítás kialakulását, majd az utóbbiból a balesetbiztosítás leválasztását második ütemként.
Jelenleg a Társadalombiztosítási Alapból finanszírozzuk a betegségi ágba sorolt terhességi, gyermekágyi segélyen túl a gyermekes családok támogatása közül az anyasági segélyt. Ezekre az ellátásokra önálló családbiztosítási ág kialakítását most nem javasoljuk, a családtámogatás legnagyobb tételét, a családi pótlékot továbbra is indokolt adóból finanszírozni, figyelembe véve az adókedvezményekkel történő összehangolás lehetőségét.
A gyermek óvodás korig történő otthoni nevelésével kapcsolatos támogatásokat a szélesebb körű szociális biztonság és népesedéspolitikai célok érdekében jó lenne adóból finanszírozni, ezzel is kifejezve a közteherviselésen alapuló társadalmi szolidaritást.
Ezeken az ellátásokon túl szociális jellegű ellátásokat a készülő szociális törvény keretei között a korszerűtlen elemek egyidejű célirányos átalakításával kívánjuk szabályozni és fokozatosan költségvetési forrásból finanszírozni. Ezeket az ellátásokat olyannal válthatjuk fel, amelyek a diszfunkcionális megoldások helyett hatékonyabb ellátást biztosítanak a rászorulóknak.
Az előterjesztés a nyugdíjbiztosítási ág kialakulásával kapcsolatban különféle megoldási javaslatokat tár önök elé. Ezen megoldási javaslatok a) b) és c) variáns formájában szerepelnek, de könnyű meglátni, hogy a különböző variánsokban szereplő egyes elemek kompatibilisek lehetnek egy másik variánssal is, ezekről az elemekről külön-külön célszerű gondolkodnunk.
A nyugdíjbiztosítás helyzetével kapcsolatban már kitértem az értékvesztés problémájára, és talán hozzá kell tenni azt is, hogy a jelenlegi értékvesztés fényében egy aggodalom él a közeljövőben nyugdíjba vonuló polgártársaink körében. Valóban jelentős gondokkal nézünk szembe. A három megoldás tulajdonképpen nem áll annyira messze egymástól, mint amennyire látszik. Ha távlatosan gondolkodunk, az úgynevezett c) variáns egy korszerű megoldás lenne. Egy olyan alapbiztosítás, amely megélhetést ad, azt indexálja a mindenkori szükségleteknek megfelelően, de a megélhetés alacsony szinten biztosítja ezt a megélhetést. Erre ráépül az egyének szabad döntése alapján meghatározott mértékű kiegészítő biztosítás, ahol ki-ki érvényesítheti saját lehetőségeit és szándékait, de alapvető megélhetését biztosítják az alapbiztosításban.
Bármilyen tetszetős is ez a megoldás, súlyos gondokat vet fel, nevezetesen ha az alapszintű megélhetéshez szükséges mértékre redukáljuk a befizetéseket, akkor forrás nélkül ellátatlan marad a jelenlegi nyugdíjas lakosság. Ezt privatizációs bevételekkel fedezni csodálatos jó döntés lenne, csak a gazdasági realitásoknak nem teljesen felel meg, hiszen 2-3000 milliárdnyi, legalább 2000 milliárdnyi vagyontömegnek, méghozzá működési vagyontömegnek az átadására kerülhetne sor, ennek működtetésére sem képes ilyen mértékben a társadalombiztosítás. Azt hiszem, hogy nincs értelme ragozni azt, hogy meg lehet-e valósítani vagy nem. Ha frakcionáltan lép be, akkor lehet talán valamilyen megoldást találni, de egyetlen olyan megoldás nem képzelhető el, amely a jelenleg nyugdíjban lévők biztonságát veszélyezteti.
A másik két megoldás is beszél egy bizonyos nemzeti alapnyugdíjról, ez azonban alacsonyabb szintű, mint a megélhetési küszöb. Számos más országban is létezik, egyfajta szubminimális biztonságot ad, de nem állít egy olyan perspektívát állampolgári jogon valaki ellen, hogy éljél le bizonyos számú éveket, és utána az állam már a megélhetésedet biztosítja. Erre okvetlenül az egyéni iniciatívának is lépnie kell, legalábbis az aktív életpálya szakaszában.
Különbség az a) és b) variáns között az is, hogy valamilyen szinten maximálni kívánja a nyugdíjakat, de a befizetés oldaláról éppúgy, mint a kifizetés oldaláról. Hogy ez milyen szinten történik, itt van a különbség.
Ha ezt az értéket nagyon alacsonyra vesszük, akkor tág tere nyílik a magánbiztosításnak, de a csökkenő bevételek ellátási nehézséget okoznak. Túl magas szintre emelve azonban gyakorlatilag kizárjuk a magánbiztosítások beépülésének a lehetőségét.
A költségvetés teherviselésének a függvényében lehet beszélni erről a bizonyos állampolgári jogon járó nemzeti alapnyugdíjról. Jelen pillanatban bevezetésének realitásai ugyancsak kérdésesek. Felmerül azonban a gondolat, hogy a nyugdíjra nem jogosultak viszonylag szűk köre számára, és ha még ez mindig sok, a gyermeket szült anyák idős korban történő nemzeti alapnyugdíjban való részesítése nem valósítható meg. Ugyanakkor számolnunk kell azokkal a problémákkal, amelyek a jelenlegi demográfiai helyzetünkből fakadnak, és meg kell vizsgálnunk a szolgálati idő minimumának a kérdését. Ez jelen pillanatban 20 év, felemelése is szóba jöhet.
Meg kell vizsgálnunk a beszámítási idő kérdését, ez jelen pillanatban a legutóbbi öt év közül a három legjobb. A legtöbb európai országban sokkal nagyobb időintervallumot vesznek figyelembe, és megfelelő indexálás után közeledik az életkereset mint alap egy 10-15 éves beszámítási periódusra. Természetesen figyelni kell a felső korlátra, amiről már beszéltem. Ugyanakkor felmerül az a kérdés, hogy viszonylag a legkorábbi nyugdíjbameneteli korhatárral rendelkezünk Európában. Nagyon sokan ellenzik ennek a korhatárnak az emelését és drasztikus, hirtelen bejelentéssel történő emelést antiszociálisnak és antihumánusnak tartok. Egy olyan megoldás azonban, amely nyugdíjkorhatárt vezet be, vagyis egy 55 éves hölgy esetében nem lehet felmondási indok, hogy 55 éves, de ha ő egyénileg úgy dönt, hogy el akar menni nyugdíjba, elmehessen, ha viszont továbbdolgozik, ez a későbbi nyugdíjának az emelésével is jár. Egy ilyenfajta rugalmas megoldás bevezetése azt hiszem, hogy jó előbbre lépés lenne.
Ugyanakkor a mostani koncepciós vita tanulságai alapján az ez évben elfogadandó törvényben – megítélésem szerint – gondoskodni kell a nyugdíjak értékmegőrzéséről, törvényi szinten. Ez az értékmegőrzés – a realitások függvényében – nem történhet az árindex alapján, de a befizetések, a bérindex alapján megoldhatónak látszanak.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház!
A betegbiztosítással kapcsolatban már kitértem azokra az aggodalmakra, amelyeket tapasztaltam az ország különböző területein. Úgy érzem, hogy a betegbiztosítási ág oldalán is alapvető feladatokat kell megoldani, elsősorban a finanszírozás kérdéseit. Jelen pillanatban az egészségügy meglehetősen diszfunkcionálisan működik, és ezt az értelmes egészségügyi finanszírozási reformmal helyes irányba lehetne terelni.
Ez a reform technikai és előkészítési foka alapján nem vezethető be egyik pillanatról a másikra, azonban néhány jelentős lépést már a következő költségvetési évtől meg kell lépni ahhoz, hogy a holtpontról kimozduljunk. Egy ilyen jelentős lépés a teljesítményarányos finanszírozás bevezetése – legalább az alapellátásban, és ehhez csatlakozóan a lakosság számára a szabad orvosválasztás adminisztratív kötöttségeinek a megoldása. Ez a megoldás tehát egy bizonyos pszeudo-piacot produkál, amely fokozott teljesítményre ösztönző hatásában bizakodunk. Természetes: informatikai feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy a teljesítményarányos finanszírozás szélesebb körben jelenjék meg az egészségügyben, mint az ide vonatkozó reform egyik leglényegesebb eleme. Ennek megoldására tárgyalásokat kezdtünk a Világbankkal, és úgy ítéljük meg, hogy javaslataink határozottan pozitív fogadtatásra találnak. Ha ez így lesz, akkor racionális az, hogy a következő néhány évben teljesen teljesítményarányos finanszírozás jelenjék meg az egészségügyben – az alapellátástól a legmagasabb szintű kórházi ellátásig.
Tisztelt Ház! Mindezek a gondolatok tulajdonképpen nagyon keveset érnek akkor, ha nem valósul meg a társadalombiztosítás önkormányzata. Erről most nem kell beszélnem, hiszen a következő napirendi pontunk – és köszönetemet fejezem ki azért, hogy a két témakör egymás melletti tárgyalása szinte összevont tárgyalást eredményez. A társadalombiztosítási reform megléphető elemei közül ugyanis a leglényegesebb éppen a következő napirendi pont: az önkormányzatok belépése.
Nagyon sok vita volt, hogy a koncepcionális kérdések az önkormányzatok léte nélkül egyáltalán tárgyalhatók-e, elébe mehetünk-e az önkormányzatoknak, nem vesszük-e el a kenyerüket. Én azt gondolom – és a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják –, hogy a társadalombiztosítás mozgásterének meghatározása mindenütt törvényi szabályozást igényel.
A Parlament ez irányú felelősségét a legjobban működő önkormányzatokra sem háríthatja át – erről az önkormányzati törvény bevezető előadása folyamán még szólni szeretnék.
Tudom, nehéz feladat előtt áll a Ház, mert ez a jelentés, amit a Ház asztalára letettünk, műfajilag nagyon nagy gondot jelent. Nem törvénytervezet, kidolgozottsági foka messze nem éri el a normatív szabályozást – programszerű áttekintésnél azonban részletesebb és bővebb. Mégis, azt gondolom, hogy a témával kapcsolatos parlamenti állásfoglalások, pártvélemények, egyéni képviselői hozzászólások összegyűjtése és összefoglalása végül is megteremti azokat a kereteket, amelyek eredményeképpen egy konszenzuson alapuló és hatékony társadalombiztosítási törvényt tudunk a Ház asztalára letenni.
Ehhez kérem a Ház minden tagjának hathatós segítségét. Köszönöm a figyelmüket. (Általános taps.)
