KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem túl hálás feladat 8 órakor szót kérni, de ezt gondolom, hogy szükségszerűen valamilyen módon regálnom kell az itt elhangzott képviselői indítványok jó részére.
Mindenekelőtt szeretnék rámutatni a végkielégítés szerepére és funkciójára, azon egyszerű oknál fogva, mert az volt az érzésem sok képviselői indítványt hallgatván, hogy ez mintha picit elsikkadt volna. A végkielégítés – mint a módosító javaslatból kitűnik – a munkaviszony egyoldalú megszüntetéséhez kapcsolódó jogintézmény, a rendeltetését tekintve pedig a munkavállaló számára a munkaviszony megszűnése miatt nyújtott juttatás, amely kétségtelenül hordoz egy szociális funkciót, vagyis az elvesztett munkajövedelem pótlására is szolgál, azonban alapvetően kifejez egy részesedést, mégpedig egy olyan részesedést, amelyet a munkavállaló által a munkaviszony keretében kifejtett munkával hozott létre. Én azt gondolom, hogy ezt lényeges helyre tenni, mert itt picit a szociális funkció mintha túldimenzionálódott volna a végkielégítés vonatkozásában.
Ugyanakkor a végkielégítés természetszerűleg nemcsak a munkavállalói, hanem szükségszerűen a munkaadói oldalon is bizonyos hatásokat fejt ki, meghatározott szerepet játszik, hiszen a munkaadó döntése – nevezetesen a munkaviszony megszüntetése felmondással – szükségszerűen anyagi konzekvenciákkal, következményekkel jár.
És itt, ehhez a kérdéshez rögtön kapcsolódik a Kósáné Kovács Magda által tett önálló indítvány, nevezetesen a törvény hatálybalépésére vonatkozóan. Akkor, amikor az új munka törvénykönyv beterjesztése ellenére beterjesztettük a kötelező végkielégítést mint a jelenleg hatályban lévő munkatörvénykönyv módosítását, akkor éppen az a cél vezetett bennünket túl az Érdekegyeztető Tanácsban kötött konszenzuson, amely jelenleg köt bennünket, hogy minél szűkebbre fogjuk azt az időt, amíg a munkáltató elbocsáthat munkavállalót végkielégítés fizetése nélkül.
Azt a véleményt semmiképpen sem tudom osztani, hogy visszaható hatályú legyen, hiszen a jogalkotásról szóló törvény egyértelműen lehetetlenné teszi, és sok vonatkozásban ennek tehát a jogszabályi adottságai, lehetőségei nincsenek meg egész egyszerűen. Tartok tőle, hogy az Alkotmánybíróságot járná meg ez a fajta javaslat. Van a birtokomban egy-két ilyen alkotmánybírósági levél, ami régebbi időszakra datálódik, és a visszaható hatályú törvényeket keményen fölrója – nem véletlenül, hiszen mint mondtam, a jogalkotásról szóló törvénnyel ellenkezik.
Ehhez kapcsolódott Salamon képviselő úr azon megjegyzése, hogy pártolna egy olyan módosítást, miszerint a törvény a kihirdetés napján lépjen hatályba. Tekintettel arra, hogy ez jogszabályba ütközik, és megfelel azon célkitűzésnek, hogy szűkítsük be az üresjárattal jellemezhető időszakot, én ezt – a bizottságnak ezt a javaslatát – tudom pártolni.
Ami a 3203-as számon Paszternák László és Filló Pál által benyújtott módosító indítványt illeti, annak első pontja a törvényjavaslathoz képest, ugye, egyhavi átlagkeresettel magasabb összegű, és már egyévi munkaviszony után is járó végkielégítésre tesz javaslatot. A második pontban pedig a munkaviszony megszűnésének egyes eseteit elemezgeti, vagyis különbséget tesz a privatizáció miatti felmondás és a jogutód nélküli megszűnés között, illetőleg ezen túlmenően az egyes dolgozói csoportok tekintetében az általánoshoz képest növelt mértékű végkielégítést kíván előírni.
Ehhez nagyon röviden szabadjon annyit elmondani, hogy amennyiben egyéves munkaviszony megléte után adható vagy megállapítható lenne a végkielégítés, ez az alanyi kört oly mértékben szélesíti ki, aminek anyagi vonzatai is kemények, és kezelhetetlenné válnak, de ezen túlmenően nem felel meg annak az alapelvnek sem, amit mondandóm elején mondtam, nevezetesen, hogy egyfajta részesedést is tükröz a munkavállaló oldalán a végkielégítés, amit a munkaviszonyban töltött időben munkájával – mint értéket – létrehozott a munkáltatónál. E vonatkozásban tehát ezt a módosító indítványt nem tudom támogatni.
A módosításnak azt az indokát, hogy emelt összeggel kell ellensúlyozni az áthelyezésből eredő kedvezmény mellőzését a végkielégítésnél, szintén nem tekinthetjük megalapozottnak, hiszen az áthelyezés előtti munkaviszonyok figyelembevétele éppen indokolatlan privilégiumot, előnyt jelentene – és ez az előny egyáltalán nem objektív okon alapulna, hanem az előző munkáltató tetszőleges döntésén, mivel korlátlan munkáltatói mérlegelési körbe tartozik az áthelyezéshez való hozzájárulás.
Szükséges továbbá ezzel kapcsolatban utalni arra az elterjedt téves álláspontra is, miszerint a gazdálkodó szervezetek átalakulása esetén a munkavállalók áthelyezéssel kerülnek az új szervezethez. Ez munkajogilag teljesen alaptalan felvetés, feltételezés; a munkáltató jogutóddal való megszűnése ugyanis a fennálló munkaviszonyokat nem érinti, hiszen a munkaviszony olyan jogviszony, amelyben a munkáltatói oldalon a jogutódlás lehetséges. Vagyis az a példa, ami itt legutóbb elhangzott, nevezetesen a cégtábla kicserélése, amely – vélelmezte a képviselő – áthelyezést jelent a munkavállalónál, alapvetően téves, szó sincs róla, hiszen ezt a 12/1967. MÜM rendelet 15. szakasz (3) bekezdése kizárja, mert abban az esetben a munkakönyvbe csak a munkáltató elnevezésének változása kerül bejegyzésre, és nem minősül áthelyezésnek.
Ami az alanyi kör tágítását illeti a végkielégítés összegének emeléséhez képest – tehát a gyermekgondozás miatt, fizetés nélküli szabadságon lévők vagy katonai szolgálatot teljesítő munkavállalók –, ezzel kapcsolatban véleményem az: ha szociális szempontból közelítek a kérdéshez, lehet indokolt, azonban, ha szociális szempontból teszem, akkor sokkal tágabb kört kellene felsorolnunk. Mi alapvetően abból a szempontból közelítettünk a végkielégítés összegszerű növeléséhez, hogy az adott munkavállaló a munkaviszony megszűnése után milyen eséllyel tud megjelenni a munkaerőpiacon. Ez pedig egyértelműen az öregségi nyugdíjkorhatárhoz képest öt éven belül lévő életkorú munkavállalóknál indokolt, hiszen egy idősebb korú munkavállaló lényegesen kisebb és gyengébb esélyekkel indulhat a munkaerőpiacon, mint a fiatalabb munkaerő. Ez tehát az indoka annak, hogy itt az alanyi kört ebben a vonatkozásban húztuk meg.
A 3214-es számon Rudics Róbert és Tarnóczky Attila által benyújtott módosító indítvány a végkielégítés havi átlagkeresetben meghatározott mértékét korlátozni javasolja a minimálbér 4 vagy ötszörösében. A módosító javaslat a végkielégítés 1. pontja alatt kifejtett funkcióját – én azt hiszem – félreérti, hiszen mint utaltam rá, a végkielégítés elsődlegesen és kizárólagosan nem szociális jellegű juttatás, amelynél a társadalmilag bizonyos nivellálás indokolt lehetne. Tény és való a képviselő úrnak azon megállapítása is, hogy tipikusan a munka világában megjelenő kérdésről van szó, az Érdekegyeztető Tanácsban az érdekképviseleti szervek ezt megvitatták, konszenzusra jutottak. Ilyen vonatkozásban egyfajta etikai kötöttségünk van. Nekem, megvallom őszintén, szakmailag szimpatikus az indítvány. Önök legjobb belátására bizatik, hogy miként foglalnak állást e képviselői indítvány vonatkozásában.
Nagyon röviden utalnék még: a Palkovics Imre és Mile Lajos által benyújtott módosító javaslat a végkielégítésre való jogosultságnál a munkaviszonyban eltöltött összes időtartam figyelembevételét indítványozza, a gazdasági átalakulási folyamatból adódó áthelyezések hátrányozásának ellensúlyozására. A javasolt megoldás több okból nem támogatható.
Az adott munkaviszony keretében tett intézkedés – például felmondás – miatt a korábbi munkaviszonyokra tekintettel a munkáltatóra súlyosabb jogkövetkezményt megállapítani, a szerződéses elvvel alapvetően ellentétes lenne. Csupán a korábbi, más munkáltatónál eltöltött munkaviszonyok miatti fokozott helytállás a munkáltatótól – megítélésünk szerint – nem várható el. További ilyen feltétel mellett olyan aránytalanságok adódnának, hogy adott munkáltató a nála rövidebb ideig dolgozótól gyakran nehezebben válhatna meg, az érintett munkavállaló pedig előnyösebb helyzetben lenne a régen ott dolgozóknál.
További indoka álláspontunknak: a munkaviszonyban töltött időbe a számos ténylegesen munkában nem töltött időtartam is beleszámít, például tanulmányi idő, ugyanakkor csupán a munkavégzési jogviszonytól függően tényleges munkavégzési időt nem vesznek figyelembe – például szakcsoport vagy gazdasági tagsági viszony keretében végzett munkát, illetőleg az utóbbi időben gyakran önfoglalkoztatás keretében történő munkavégzést, amelyek a munkaviszonyhoz hasonló értékű rendszeres munkavégzést jelentenek.
Így, ehhez képest, a módosító javaslat szerint megállapítani a végkielégítés mértékét, meglehetősen támadható lenne.
És már csak nagyon röviden, végezetül a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottság által benyújtott javaslattal – miszerint a munkáltató felmondásának a szűkítése mint a végkielégítés fizethetőségét megteremtő jogalap – kapcsolatban szintén az alapvető gondom, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban született egy konszenzus, ahol a munkavállalók, munkaadók megegyeztek ebben.
Megvallom őszintén, a szubjektív véleményem az, hogy nagyon rossz megállapodást kötöttek a munkaadók akkor, amikor egy ilyen tág körű feltételbe beleegyeztek, nehéz szívvel ugyan, az ember emellé áll. Én jogászként egyértelműen amellet az álláspont mellett vagyok, hogy igenis be kellene szűkíteni a munkaadó részéről történő fölmondást, nevezetesen amikor a dolgozónak fölróható okból történik a felmondás, ezt bizony ki kellene rekeszteni – ha szigorúan szakmai szempontból nézem – a végkielégítést biztosító jogalapi körből, de természetesen ez ismét az önök megítélésére bizatik. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
