EKE KÁROLY, DR. (független)
EKE KÁROLY, DR. (független)
EKE KÁROLY, DR. (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nem osztozom Palotás János egyéni és közérdekű siralmaiban. Én szeretnék visszakanyarodni az előtte felszólalóhoz, Fekete Gyulához, akinek a félelmeiben viszont osztozom. Ezek a félelmek hazánk demográfiai jövőjére vonatkoznak, és hogy ez a félelem azért mindennapivá is legyen, szeretném a tisztelt képviselőtársak tudomására hozni, amit sokan közülünk bizonyára nálamnál is jobban érzékeltek: kis hazánk minden zegzugát félelem járja át. Félnek azok, akik már nyugdíjasok, félnek azok, akik nyugdíjba készülnek, félnek, akik az után szeretnének nyugdíjba menni… – szóval, félnek az emberek.
A nyugdíjasok attól félnek, vajon kitart-e a nyugdíj a következő nyugdíjig vagy előtte egy hétig. Akik most készülnek nyugdíjba, félnek attól, hogy vajon a nyugdíjemeléseket megkapják-e ebben az évben, vagy ha január 1-je után mennek nyugdíjba, mi lesz velük, hogyan alakul a sorsuk. Következésképpen egy félelem az ország, és ezt a félelmet a magyar Országgyűlésnek kötelessége feloldani.
Úgy érzem, azok az itt és máshol elhangzott, mindenféle kijelentések, amelyek arra vonatkoznak, hogyan képzelik el egyesek és mások a nyugdíjrendszer távolabbi megreformálását, ne okozzanak félelmet az emberekben. Sajnos, az az igazság, hogy azok a kijelentések, amelyek szakemberektől hangzottak el, például, az, nem biztos, hogy az év végén tudjuk-e a nyugdíjat fizetni… Mire valók ezek, kérem?
Igazuk van, persze, a nyugdíjasoknak, akik általam is üzenik, ők másképpen képzelik el: ha az ország gazdasági helyzete nem engedi meg, hogy ők megkapják a nyugdíjukat, akkor ők úgy gondolják, először ne kapjon fizetést a Kormány, a hivatalnok sereg, a Parlament ne kapjon fizetést – és rájuk csak legutolsósorban kerüljön sor. Szeretném megnyugtatni a nyugdíjasokat a tekintetben, hogy bizonyára osztoznak az itt megnevezettek ebben a kérdésben velem, és nem kerül sor arra, hogy ne kapjanak nyugdíjat.
A másik kérdés az, hogy ennek a nyugdíjas tömegnek van egy félelme a múltra vonatkozóan is, hiszen keresik a pénzt. Keresik azt, hogy tulajdonképpen hova lett az ő nyugdíjuk, meg az a pénz hol van, amiből az inflációt ki lehetne védeni, vagy hát mégis emberhez méltó havi illetmény üthetné a markukat. Keresik ezt a pénzt, nem otthon a ládafiában, hanem történelmileg keresik, és én szeretném nekik megondani, hogy az ő pénzük egy része – osztva Kis Gyula véleményét – igenis az állami vagyonban van.
Én most indítványt szeretnék tenni, és bejelentem, hogy módosító indítványt teszek majd a határozathoz, hogy az állami vagyon privatizációja során keletkezett összegből 30% a nyugdíjalapot illesse. Nyilvánvaló, hogy ennek a felelőssége a mostani Kormányon van, ennek felelősségében a mostani Kormánynak kell dönteni, és jól tudom azt, hogy a felelősség azért, hogy ezt így kell felvetni, az a múltban gyökeredzik. Nincs könnyű helyzetben a mai Kormány, hiszen nem ők döntötték azt el, hogy hogy lövöldözik el Vietnamban, Koreában, Angolában, különböző forrongó helyein a világnak a magyar nyugdíjasok pénzét, mert ott ellövöldözték, ezt is kell a tisztelt nyugdíjasoknak tudni, hogy erről is szó van. Arról sem tehet a mostani Kormány, hogy bizonyos vagyonokba beleépült, és még ma is bizonyos felsőbb körök a haszonélvezői azoknak a pénzeknek, amelyeket a nyugdíjasoknak kellett volna (vagy kellene) megkapni.
Működött a magyar Parlamentben egy úgynevezett vagyonelszámoltató parlamenti bizottság, amelyikhez még most is jönnek az átiratok, amelyekben a bírósági ügyfelek bizonyítják, hogy nem mondott igazat az illető a parlamenti bizottság előtt, mert letagadta a villáit, amelyeket még az előző napokban eladott. Ezeket is fel kellene göngyölíteni, hogy egy kicsit jobban megnyugodjunk társadalmilag, és amikor szolidaritásra kerül a sor, hogy legyünk szolidárisak egymáshoz: azok, akiknek több lenne a nyugdíjuk, adjanak le azoknak, akiknek kevesebb nyugdíjuk van vagy azoknak, akiknek nincs nyugdíjuk. Felvetődik az a kérdés is, hogy talán legyen szolidáris az állam is, mert az államnak is magára kell vállalni bizonyos teljesítményeket, például azoknak a nyugdíjfizetését, akiknek egyáltalán nem volt életteljesítése a nyugdíjak befizetésénél, tehát a szolidaritásnak is ezt a formáját kellene kialakítani.
Kérem szépen, e Ház falai között többen hivatkoztak külföldi példákra. Hivatkoztak arra, hogy három hónap alatt vezették be az új, a nyugat-német rendszernek megfelelő nyugdíjbiztosítást a volt NDK területén. Ez tény, bár rengeteg probléma van ma is ott ezzel a bevezetett nyugdíjrendszerrel, de meg kell mondanom, hogy ott állt mögötte a nyugat-német tőke és könnyű volt ezeket a rendszereket átvenni, ha egy ezt biztosító igen gazdag hátország volt. Nekünk nincs hátországunk, mi nem támaszkodhatunk tulajdonképpen semmire sem, ezért ne dobálózzunk olyan dolgokkal, amire már hivatkoztak, hogy az államtitkár-helyettes úr a rádióban elmondta, hogy leteszi a tollat 31-én és más emberként majd felveszi a tollat január 1-jével. Hát nem teszi le, meg nem veszi fel a tollat – közlöm államtitkár-helyettes úrral –, mert nincs rá pénz, és nem olyan egyszerű dolog ilyesmit megteremteni. Álmodozunk, és én is szívesen álmodozom, ha csak lehet, mert szeretném a jobbat és szebbet, de ha egyszer nincs rá lehetőség, akkor nem tudjuk azt megteremteni.
Én ugyanígy vagyok azzal is, amikor hivatkozás történt arra, hogy Nyugaton a nők és a férfiak nyugdíjkorhatára azonos, ezért Magyarországon is vezessék be ezt az azonos nyugdíjkorhatárt. De hát – kérem szépen – akkor be kellene ám még sok minden mást is vezetni. Először is az azonos fizetéseket kellene bevezetni, és azok a nők, akik most mennek, vagy most vannak nyugdíjban, azokat felültették a traktorokra, leküldték őket a bányába dolgozni. Amíg a svéd asszony, aki egyedül neveli a két fiát, egy ilyen példát tudok elmondani, és meg tudja tenni a gyermektartásdíjból, hogy minden esztendőben nyáron a Kanári-szigeteken töltsenek a gyerekek egy hónapot, télen pedig sítáborba a magas hegyekbe tudja küldeni, más körülmények közt él, mint az a magyar asszony, akiről azt szokták mondani, ha melléáll egy nyugati asszonynak, akkor milyen óriási nagy a különbség. No, nem becsületben, tisztességben, a hazáért való fáradozásban gondoltam én ezt a különbséget, hanem, sajnos, el vannak szakadva ezek az asszonyok. A kereskedelem nem erre van berendezve, nem konyhakész árukat ad, nem gombnyomásra működnek a konyhák otthon. Ezeknek az asszonyoknak sok mindent, teljesítményt, igát kell húzni, sajnos, még mindig, és még a jövőt illetően is elég sokáig ezt kell tenniük. Akkor ne dobálózzunk a külföldi példákkal, és ne hasonlítsuk és ne azonosítsuk őket a külföldi esetekkel.
Ugyanígy van a fiatalokkal is. Ha egy új nyugdíjrendszert akarunk, akkor meg kellene mondani azt, hogy aki ma 20 éves és munkába áll, annak tulajdonképpen hogy alakul a nyugdíjas sorsa. Ki tudja ezt megmondani, azt sem tudjuk, hogy holnap hogy alakul vagy holnapután. Nem kell itt feltupírozott nagy gondolatokkal élvezkednünk, hanem igazodjunk mi a magyar valósághoz, a hazai sorshoz, a hazai körülményekhez, mert így vezet eredményre a dolog.
Itt kell szólnom egy mondatot a bányászok nyugdíjáról. Kérem szépen, a márkushegyi bányászok fordultak a Parlament elnökéhez és a szociális bizottsághoz, elnök úr jóvoltából, és a bizottság ülésén vita kerekedett, hogy mi is legyen a bányászok levelével. Én a bányászok mellett tettem le a voksomat, és mindenkor az ő érdekük szerint fogok szavazni, mert én ugyancsak mint látogató jártam a bányában, és csak egyszer, de meggyőződtem arról, hogy rettenetes körülmények között dolgoznak, és ha még hozzászámítom azokat a közleményeket, hogy milyen elavultak a gépeik, szerkezeteik, akkor még inkább az ő oldalukon kell állnom.
A pártok politikájáról szeretnék szólni, ami a társadalombiztosítással kapcsolatos. Én abból indulok ki, amikor a múlt év végén – lehet, hogy egy kicsit a karácsony ihletése is közrejátszott ebben, de én olyan nagyra tartok, és mindenkor ehhez kanyarodok vissza – a szociális bizottságban valamennyi párt a maximumot nyújtotta ahhoz, hogy úgy sikerüljön a legjobban elosztani azt a kis pénzt, amit nyugdíjemelésre tudott a hazánk adni, hogy az minden szempontból igazságos és megfelelő legyen. Nekem olyan boldogság volt látni a FIDESZ-es képviselőtársaimat, ahogyan pörgették a számítógépekbe, rögtön csinálták, mindenki ott volt, mindenki együttműködött, mindenki egyet akart, nagyon jót akartunk, és eredményes lett a jóakarat.
Én a pártoktól azt szeretném kérni a társadalombiztosítás ügyében, tessenek lemondani arról, hogy pártviták tárgya legyen a Társadalombiztosítási Alap. Egy módon én el tudnám képzelni azt, hogy a pártok igenis közbeavatkozzanak vagy belépjenek a Társadalombiztosítási Alap dolgaiba. Tessék megnyitni kérem a pártkasszákat, oda kell adni a pártpénzeket, és a beadott összeg erejéig vagy annak megfelelően igenis a beleszólás valamennyi pártot megilleti. Így én el tudom képzelni. De tessék azt tudomásul venni, hogy a Társadalombiztosítási Alap az a munkákban lévők, a dolgozók és a munkáltatók által befizetett összegből való, és efölött énszerintem törvényesen csak egy dolog lehet, és nem pártalku az, hogy a magyar Parlament döntsön ennek a társadalombiztosításnak a kérdésében, hiszen itt valamennyi párt képviselve van, és ilyen formában egyet tudok érteni, de azzal az alkuval, hogy 6 tagot egy 10 tagú bizottságba küldjenek a pártok, delegáljanak, hogy legyen tagja két miniszter a Kormányból, egy státuszt adnának a munkáltatók képviselőjének – vajha meg tudnának egyezni a szakszervezetek abban, ki legyen az az egy, aki őket képviselje –, és hát egyet a munkáltatók is küldhetnének ebbe a bizottságba.
Nem tartom helyesnek. Tessék a pártoknak az ilyen alkutól távoltartani magukat, viszont biztatnám a pártokat arra, hogy a jövő választáson igenis terjesszenek a nép elé kíváló programokat, hogy hogyan akarják megreformálni, jobbá tenni a társadalombiztosítás rendszerét, és akkor biztosan rájuk fog a nép szavazni. Köszönöm szépen. (Gyér taps.)
