SZÁJER JÓZSEF, DR. (FIDESZ)
SZÁJER JÓZSEF, DR. (FIDESZ)
SZÁJER JÓZSEF, DR. (FIDESZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meg akarom nyugtatni valamennyi jogászt, aki holnaptól ügyvéd akar lenni, ha nem is holnaptól, de rövidesen lehet ügyvéd. Az igazságügyminiszter- jelölt Balsai dr. 1990. május 22-én mondotta ezeket az optimista szavakat. Akkor alig pár hete képviselők a Kormány megalakulása előtt még joggal reménykedhettünk abban, hogy ez a holnap nem egy egész esztendőt fog majd jelenteni. Akkor még a törvényhozás viszontagságaiban alig edzett lelkesedéssel és optimizmussal néztünk a magyar jogrendszer gyorsan átalakulni vélt jövendőjébe.
A mostani Parlamentben ügyvéd képviselőtársaink lelkiismeret-furdalástól gyötörve lobbizták bele a parlamenti napirendbe a hosszú hónapokkal ezelőtt benyújtott 568. sz. törvényjavaslatot. Az aggódás oka az volt, hogy egy ilyen törvényjavaslat az ország számára oly fontos gazdasági törvények elől venné el az időt. Ezért azután minél rövidebben meg kell oldani a javaslat vitáját, és minél kevésbé legyen feltűnő. Nem osztom ezt az aggodalmat. Jómagam ügyvéd nem vagyok, de jogászként megértem, képviselőként pedig egyszerűen elengedhetetlennek tartom a jelenleg fennálló feudális jogi képviseleti rendszer átalakulásáért folytatott erőfeszítéseket.
Nincs oka senkinek lelkiismeret-furdalásra egy olyan törvényjavaslattal kapcsolatban, amely ezt célozza meg. Egy piaci elven működő egységes jogi képviselet elengedhetetlen segítője a gazdasági átalakulásnak. A szabad jogi képviselet éppen olyan infrastrukturális feltétele a gazdaságnak, amennyire egy jól működő telefonrendszer vagy egy korszerű úthálózat.
A jogászság története is mutatja, hogy a nagy piaci, gazdasági jellegű fellendülések során mindig megszülettek a termékeny történelmi szövetségek, az értelmiségi alapú jogászság, az ügyvédség és a felfelé menő, gyarapodó polgárság között. Az ügyvédség által közvetített jogi tudás a piacgazdaság zökkenőmentes működését segítette, s egy modern gazdaság elképzelhetetlen az ügyvédi mesterség szabad űzése nélkül.
A Parlament a többi gazdasági és infrastrukturális feltétellel összehasonlítva még könnyebb helyzetben is van az ügyvédség tekintetében, mint egy telefonhálózatnál. Telefonhálózatot jogszabállyal létrehozni nem lehet. Egységes, céhes kötöttségektől mentes, a szabad piacot szolgáló és kiszolgáló ügyvédség kialakulásának feltételeit néhány avítt jogszabály eltörlésével meg lehet teremteni. Hogy ez milyen egyszerű, ahhoz elég a szomszédos Csehszlovákiába átmennünk, ahol ezt a lépést már majdnem egy évvel ezelőtt megtették. Hogy mi eddig miért késtünk, lehet magyarázni a törvényhozás eddigi terheivel, de azt már nehezen tarthatom magyarázhatónak, hogy csaknem egy év elteltével az 568. sz. javaslatot illetően még mindig csak egy bevallottan következetlen átmeneti megoldással bajlódunk.
A javaslat indoklása így szól: "A távlati cél a jogi képviselet egységes jogi szabályozása, ennek kidolgozása azonban hosszabb előkészítést igényel." Tudomásom szerint itt már nagyon hosszú előkészítés folyt. Nem értem, hogy az Igazságügyi Minisztériumban még a mostani Kormány hivatalba lépése előtt az egységes jogi képviseletről folytatott szakmai előkészületek tapasztalatait, a lefolytatott érdekképviseleti és tudományos egyeztetés eredményeit miért ne lehetne hasznosítani.
A Kormány a javaslat benyújtásakor már sejthette, hogy annak napirendre vétele el fog húzódni. A jogásztársadalom úgy tudta, hogy már tavaly szeptemberben el fogjuk fogadni az átmeneti törvényt. A Kormány fél év alatt már előállhatott volna – a benyújtás óta – egy végleges javaslattal, s közben visszavonhatta volna a jelenlegit.
Az egységes magyar jogi képviseleti rendszer ügye lehet, hogy még további éveket fog késni, mert a mostani javaslat nem teremti meg ezt az egységes rendszert. Mindez egy olyan területen, ahol néhány tollvonással meg lehetne oldani a gondok jelentős részét, a kapkodás, az átgondolatlan ütemezés példájával állunk tehát most is szemben. Nem értek egyet a miniszter úrnak azzal a véleményével, hogy azért nem lehet az egységes jogi képviseletet megvalósítani, mert az egész igazságügyi koncepció hiányzik. Véleményem szerint az ügyvédi törvénnyel külön is lehet foglalkozni ebben a tekintetben, és a későbbiekben hozzá lehet igazítani ezt a kérdést, s meg lehetett volna már most oldani az egységes ügyvédi képviseletet.
Nem értem, hogy egyes, az ügyvédi kényszerközösségekhez kapcsolódó céhes monopóliumokat miért őrzünk meg még mindig a jogrendszerünkben, s azt sem értem, hogy egy majdnem 60 paragrafusból álló törvényerejű rendeletet miért módosítunk annak 35 paragrafusát érintő javaslattal. Ennyi erővel már egy teljesen új törvényt lehetett volna alkotni, európai szintűt vagy akár csak a magyar jogi hagyományokhoz mérhetőt.
Aggasztó, hogy a javaslat átmeneti megoldásai többször szinte leplezetlenül még mindig egy piacellenes, elkényelmesedett, monopolisztikus szemlélet konzerválását szolgálják. Nyíltan kimondva, a jogászság egy eddig privilegizált rétege, azon belül is inkább annak egy része csak réseket akar nyitni az eddig kényelmes véderőkön a jogászság többi része számára, látván, hogy ezt mindenképpen ki kell nyitni, de ha lehet, akkor minél szűkebbre hagyjuk ezt a rést.
Meggyőződésem, hogy ma már az ügyvédek között is csak egy szűk, elkényelmesedett réteg érdeke lehet, az ügyvédek többsége a béklyóktól szeretne megszabadulni, s nem a diszkriminációt akarja fenntartani. Már többször elhangzott, hogy a jó ügyvéd a piaci viszonyok között is fenn fog maradni, a gyengéért pedig nem kár.
Nem kétséges, hogy ez a javaslat előrelépés az eddigi szabályozáshoz képest, ezt nem vitatta senki az előbbiekben sem, s én sem vitatom. Ma már azonban ez kevés. A javaslat egyik legfőbb hiányossága az ügyvédi tevékenység és a munkaviszony tekintetében merül fel. Ennek egyik ága az, hogy az ügyvéd nem állhat munkaviszonyban. Ezt a diszkriminatív szabályt az ügyvédi függetlenség hamisan értelmezett doktrínájával, valamint a társadalombiztosítási szabályozás gyakorlati nehézségeivel igyekeznek alátámasztani. Az ügyvédi függetlenség elve nem képzelhető el a bírói függetlenségnek az analógiájára, ez ugyanis egészen más. Az ügyvéd nem független, azért fizetik, hogy valaki érdekét szolgálja, s ettől a kenyéradójától függ, vagyis az ügyféltől. Függetlenségének csak annyiban van jelentősége, hogy ügyfele ügyének intézésekor más, harmadik, külső tényező ne befolyásolja.
Ez az ügyfél-ügyvéd viszonyon kívül eső munkaviszony természetesen lehet olyan, ami zavaró függést jelent, de ez az, ami inkább kivételes. Az esetek többségében teljesen irreleváns, hogy a nekem szerződést író jogász délelőtt egy vállalatnál jogtanácsos. Ez a szabály épp a munkaviszonyban lévő, jelenleg jogtanácsosokat zárja ki a szabad jogi képviseletből, de más, jogvégzett embereket is – holott azok jogszabályi követelményeknek megfelelnek, szakmai tudásuk, képzettségük, felkészültségük nem feltétlenül különbözik az ügyvédekétől. Ugyanazon szakmai tudást két mércével mérünk a mostani javaslat szerint: az egyik dicséretes jogi tevékenység marad, a másik pedig zugírászat, amit a büntetőjog üldöz. Ez a tilalom diszkriminatív és értelmetlen.
Hadd idézzek néhány sort ismét a tavalyi bizottsági meghallgatásból, amelyben a miniszter úr elmondja azt, amit már itt is hallottunk: "Az nem lehetséges, hogy valaki délelőtt munkaviszonyban van és délután már ügyvéd. Ilyen elképzelésem nekem legalábbis nincsen. Azt hiszem, ez a józan észnek és mindennek ellentmondana." És itt jön az érdekes rész: "Látom a bólogatásokból, hogy ez remélhetőleg elfogadható lesz – úgy látom, inkább az ügyvédek bólogatnak, de a jogtanácsosi munkaközösség tagjai is hasonlóan kell, hogy gondolkodjanak." Nem véletlen, hogy a bizottságon belül a bizottság ügyvéd tagjai bólogattak erre a kérdésre.
A magyar jogi hagyományban van példa arra, hogy bizonyos típusú munkaviszonyoknál és bizonyos ügyeknél tiszta, nem diszkriminatív összeférhetetlenségi szabályokkal megoldható a kérdés. Elég elővenni az 1937. évi ügyvédi rendtartásról szóló törvényt. A jelenlegi javaslat, annak érdekében, hogy néhány nyilvánvalóan helytelen összefonódást kiküszöböljön, a jogászság egy egész osztályát zárja ki a szabad jogi képviseletből, és egyben – zárójelben megjegyzem – ezzel egy potenciális versenytársat is semlegesít.
A társadalombiztosítási szabályozás nehézségeire utaló érv azért nem tartható, mert bizonyos munkaviszonyok – és erre miniszter úr is utalt –, például a művészeti, sport-, oktatási és egyéb tevékenységek mégis fenntarthatók az ügyvédi állás mellett. Nem munkaviszony, de hasonló, szokatlan megoldás szükséges az országgyűlési képviselők alkotmányjogi jogviszonyára. Hogyha ezeknél ez megoldható volt jogtechnikailag, akkor én nem látom semmilyen akadályát, hogy a társadalombiztosítási jogállást más területeken nem lehetne megoldani. Ezzel az egyik érvet máris kivettük az ezt támadók kezéből.
A munkaviszony kérdésének egy másik ága is van, hogy magát az ügyvédi tevékenységet – a mostani tervezet szerint – nem lehet munkaviszonyban folytatni. A magyar jog a háború előtt ismerte a "helyettes ügyvéd" intézményét. A helyettes ügyvéd egy ügyvédi irodának, az ügyvédséghez szükséges minden egyéb feltétellel rendelkező, munkaviszonyban foglalkoztatott alkalmazottja. Külön névjegyzékük volt a helyettes ügyvédeknek. Számos nyugati országban elképzelhetetlen egy nagyobb ügyvédi iroda ilyen alkalmazott ügyvédek nélkül. A kezdő ügyvédeknek, akiknek saját iroda nyitására vagy a partnerré válásra nincs elegendő anyagi erejük, vagy ahhoz, hogy bekerüljenek egy ilyen közösségbe, nincsen megfelelő összeköttetésük, tipikusan így kezdődik az ügyvédi karrier. Később aztán, természetesen, beveszik őket a közösségbe, az irodába partnernek. Ilyen alkalmazás lehetőségének hiánya fontos problémája a javaslatnak – legalábbis ebben az irányban lehetne keresni a jövő útjait. Ez leginkább a fiatal, pályakezdő jogászok érdekeit sérti, de nehezíti a modern ügyvédi irodai rendszer kiépülését is.
Tisztelt Ház! Távirati stílusban néhány további gond. A felügyelet kérdése – ezt az igazságügy-miniszter úr szintén említette. Miközben a közigazgatási szervek által ellátott törvényességi felügyeletet ahol csak lehet, bírósági felügyelet váltja fel a magyar jogrendszerben, e javaslatnak éppen az a jellemzője, hogy fenntartja ezt, illetve létrehoz egyet az ügyvédség tekintetében, az igazságügy-miniszterhez telepített felügyeleti jogkörrel. Ahol pedig bírósági utat nyit meg a tervezet, ott is ellentmondásos a fórumrendszer. A javaslat hierarchizálja, nem azonos rangúként kezeli a megmaradó munkaközösségi formát és az egyéni ügyvédet. Ez szintén diszkriminatív – az egyéni ügyvéd hátrányára.
A kamarai vagyon felosztására vonatkozó, nagyon vázlatos szabályozás pontosabb fogalmazással megelőzhetett volna számos vitát. Ilyen például, hogy mi legyen a már nyugdíjba vonult ügyvédek általi vagyongyarapodással. Ennek eldöntését a törvény a Kamarára delegálja. A munkaközösségi és kamarai vagyon tekintetében a 35. § (2) bekezdése véleményem szerint alkotmányellenes: tulajdonjogot sértő rendelkezést tartalmaz, hiszen a Kamara hatáskörébe adja a munkaközösség vagyona feletti rendelkezési jogot, így a Kamara akár el is vonhatja azt a vagyontárgyat, holott nem ő a tulajdonosa.
Mindez csak néhány nyilvánvaló gyengéje a törvényjavaslatnak. A javaslat elfogadása ugyan még mindig jobb, mint a semmi, de ne gondoljuk, hogy akár még átmeneti funkciókat betölteni képes törvényt hoztunk. Mint már oly sok törvény kapcsán elmondhattuk: most is kényszerpályán vagyunk. Örömre, akár jogászok, akár ügyvédek, akár a jogban eligazodást váró polgárok vagyunk, semmi okunk. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
