DARVAS IVÁN (SZDSZ):
DARVAS IVÁN (SZDSZ):
DARVAS IVÁN (SZDSZ): Köszönöm a szót, Elnök Úr! Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Él ebben az országban egy szerény, csendes, de széles réteg, amely minden propaganda és represszió ellenére is vagy talán éppenséggel ezek hatására nem hódolt be a hivatalos világnézetnek, a dialektikus materializmusnak, hanem az üldöztetés négy évtizede alatt is megtartotta vallásos hitét, sőt talán még meg is erősödött benne.
Nem szegte kedvét, hogy elkobozták az egyházak vagyonát, megszentségtelenítették a templomait, betiltották a szertartásaikat, szétkergették, bebörtönözték a papjait. Hallgatagon tűrte a diszkriminációt, és közben makacsul kitartott vallásos hite mellett. Pedig sokszor durva üldöztetés vagy legalábbis hátrányos megkülönböztetés járt ki annak, aki nyíltan megvallotta vallásos hitét. De mindenképpen gúny és fölényes lenézés jutott osztályrészéül annak, aki a nem hivatalosan elismert, tudományos világnézetet vallotta magáénak, aki hitt abban, amit a Megváltó ígért meg annak idején, mondván, ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, ott leszek köztetek én is.
És csakugyan, ha úgy hozta a sors, olykor még a börtöncella is átalakulhatott Isten házává, és a közös áhítat vigaszt, erőt és hitet nyújtott az üldözöttnek, és világosan látta, semmilyen külső erőszaknak nincs hatalma az emberi lélek fölött, és az is láthatóvá vált, nincs butább, feleslegesebb és reménytelenebb törekvése a hatalomnak, mint az, hogy egyetlen egységes világnézetet akar rákényszeríteni az alattvalóira.
Sokan vagyunk, és kinek-kinek elidegeníthetetlen joga, hogy a saját egyéni módján üdvözüljön, ki keresztényi, ki zsidó, ki egyéb vallási, ki meg ateista meggyőződése szerint. Mindegyik világnézetnek megvannak a maga egyedülvaló értékei.
Visszatekintve erre a négy évtizedre, ma már egyértelműen kiderült, hogy az elmúlt rendszer talán legfőbb vétke épp ebben rejlett, az arroganciájában, pöffeszkedő fölényességében, más eszmék iránti türelmetlenségében, egyedül üdvözítő voltának biztos tudatában, egyszóval az alázat, a türelem, vagyis a tolerancia teljes hiányában.
Ezért is fogadta az ország döntő többsége olyan egyértelmű lelkesedéssel a rendszerváltást, a pluralista társadalom meghirdetését. Arra szavazott, hogy ezentúl ne egyetlen uralkodó eszme határozza meg az ország életét, igenis arra, hogy végre ne legyen már annyira egységes a magyar, hogy egymással szöges ellentétben álló eszmék és vélemények is elhangozhassanak végre, hogy mindenféle, egymástól élesen különböző szellemi érték érvényesüljön ebben az országban.
Azok a hívők, akikre én gondolok itt, mindenesetre nagy elégtétellel és örömmel fogadták a hírt, hogy olyan törvény készül, amely úgymond, visszaállítja majd az egyházak, mindegyik létező egyház működőképességét.
És hadd ragadjam meg itt az alkalmat, hogy ismételten leszögezzem, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége egyike azon erőknek, amelyik támogatja azt a törekvést, hogy ez a kérdés megnyugtatóan és végérvényesen megoldást nyerjen.
De vajon csakugyan szigorúan a funkcionalitást szolgálja-e a törvénytervezet? Vajon a tulajdonjog puszta átadása csakugyan automatikusan garantálja-e a működőképességet? Vajon nem csupán arra szolgál-e a törvénytervezet, hogy egy rég volt és azóta jócskán túlhaladott tulajdoni szerkezetet visszaállítson? Mindmegannyi ünneprontó, keserves kétely. De még ha valaki pontról pontra megcáfolná is érveimet, szétszórná kételyeimet, még ha bebizonyosodna is, hogy a törvényjavaslat szándéka csakugyan mentes mindenfajta anyagias haszonleséstől, akkor is vajon nem hordozza-e magában a törvénytervezet azt a sokkal nagyobb veszélyt, hogy éppenséggel az idézőjelben felülről jövő áldás, az állami favorizálás, a központi támogatottság ténye, épp ez üt majd vissza a favorizáltra, a támogatottra, olyannyira, hogy végül teljesen megszüntetheti a hitélet civil jellegét, a spontaneitását, belülről fakadó organikus életerejét. Vajon nem kell-e félni attól, hogy ily módon a kereszténység is csak egy felülről sugalmazott hivatalos ideológiává silányul?
Ez a társadalom a sok évtizedes ideológiai monopolhelyzet miatt olyannyira érzékeny az ilyenfajta felülről jövő támogatásokra, hogy még a legjobb indulatú törekvéseket is csak nagy-nagy gyanakvással és idegenkedéssel képes fogadni. Azokra a kevésbé finnyásakra pedig, akik az ilyesfajta kurzusváltáskor pillanatok alatt képesek hitet, meggyőződést váltani, és hithű marxistából szemrebbenés nélkül hívő kereszténnyé válva menten felsorakoznak az épp hivatalosan is elismert ideológia mellé, azokra, gondolom, vagy legalábbis remélem, az illető egyházaknak sincs igazán szüksége.
Egyszóval attól tartok, hogy ez a törvénytervezet épp az oly hőn áhított civil társadalom belülről fakadó, központi kényszerektől mentes, organikus kifejlődését akadályozza.
További szorongást, zavart és visszatetszést okozhat a törvénytervezet azzal is, hogy oly módon akar visszaszolgáltatni bizonyos ingatlanokat, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a jelenlegi tulajdonosok érdekeit, azokét, akik a régi jogtalanságok elkövetésében merőben vétlenek. Más szóval attól kell tartani, hogy a törvény a régi jogtalanságokat esetleg újabb igazságtalanságok árán óhajtja jóvátenni. Azok nevében emelem fel az ellen a szavam, akik egyformán elismerik a keresztény kultúra és ugyanakkor a nem keresztény gyökerekből táplálkozó kultúrák értékeit is. Akiknek egyformán fáj az, hogy annak idején lerombolták a Regnum Marianumot, hogy helyet csináljanak a Sztálin-szobornak, vagy hogy az óbudai zsinagógából TV-stúdió lett, és az is, hogy most megszüntetni kívánják az Universitast vagy a Ménesi úti Bibó István Kollégiumot, hogy ismét kápolnát, illetve rendházat csináljanak belőle, mint ahogy az is ugyanúgy fájna, hogy most a TV-stúdióból ismét zsinagógát akarnának csinálni, mert a jelenlegi TV-stúdió is a maga nemében van olyan szellemi érték, vagy legalábbis eszköz a szellemi érték létrehozására, mint amilyent a zsinagóga képviselt annak idején. És senki nem tagadhatja, hogy igenis nagy szellemi értékek jöttek létre azon az Egyetemi Színpadon, amelynek működése az adott struktúra ellenére is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek tudatában megszülessék egyáltalán az igény a rendszerváltásra. És tucatjával lehetne még sorolni az ehhez hasonló eseteket, mint ahogy lehet ugyan bírálni, vagy akár éppenséggel kritikátlanul imádni a FIDESZ-t, de azt senki nem tagadhatja, hogy a FIDESZ egyike azon mozgalmaknak, amelyek végrehajtották éppen azt a rendszerváltást, amely végül is lehetővé tette az egyházaknak, hogy most különböző igényeikkel előállhassanak. Nagyon visszás hatást válthat ki, ha épp a Bibó István Kollégiumot követeli most vissza a katolikus egyház.
Azoknak a nevében emelem fel az ilyen anomáliák ellen a szavam, akik hívei a pluralizmusnak, akik elismerik, hogy az elmúlt 40 év alatt is születhetett itt szellemi érték, megóvandó és fenntartandó szellemi érték.
Inotay képviselő úr remek példát mondott Szakasits Árpád lányáról és elorzott bútorairól. Hadd fejezzem be én is felszólalásomat egy nem kevésbé prominens hölgyről szóló példával. Felteszem a kérdést: vajon nem még követendőbb-e annak az Esterházy grófnőnek a példája, aki megtudván, hogy a hajdani szigligeti kastélyában magyar írók alkotóházát rendezték be, szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy ilyen körülmények között egyetlen lépést sem kíván tenni annak érdekében, hogy vissza szerezze hajdani tulajdonát. Én elismerem, az igazság mindenek felett kell hogy álljon, de annak érdekében, hogy megóvjuk a magunk kertjét a károkozóktól, vajon jogunkban áll-e eltaposni a más virágait? Fiat iustitia, pereat mundus, vesszen a világ, csak győzzön az igazság? Ments Isten! Akkor már inkább azt mondom: daloljon száz madár és virágozzon száz virág.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
