MARX GYULA, DR. (MDF):
MARX GYULA, DR. (MDF):
MARX GYULA, DR. (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A kormányzat a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről benyújtott törvényjavaslattal az állampolgárok szabad vallásgyakorlását és az egyházak zavartalan működését kívánja biztosítani, ahogy ezt a törvénytervezet bevezető részében olvassuk.
A parlamenti pártok vezérszónokainak és képviselőtársaimnak eddig elhangzott felszólalásából kiderül az is, hogy az egyházak hitéleti, szociális, nevelési, oktatási és kultúrateremtő tevékenységének értékét, társadalmi hasznosságát a képviselők pártállástól függetlenül mindannyian kívánatosnak tartják, és ezt a jövőben is támogatásra méltónak találják. Eltérnek azonban a vélemények rögtön, amikor az egyházak működésének feltételrendszeréről, e feltételek megteremtéséről vagy biztosításáról esik szó. A vitában eddig elhangzottak fényében szenteljünk némi figyelmet a működési feltételek kérdésének.
Az egyház működésének első és alapvető feltétele nyilvánvalóan a személyi feltétel. Engedjék meg, hogy erre a kérdésre visszatérjek, mert amit ezzel kapcsolatban elmondani kívánok, megvilágíthatja, mennyire tarthatatlan az a vád, mely szerint az egyházak a teljes reprivatizációra törnek.
A törvényjavaslat szempontjából most a működés tárgyi feltételeit kell vizsgálódásunk középpontjába állítanunk, és ezek természetesen anyagi természetű feltételek. Az anyagi feltételeket is két részre lehet, illetve kell bontanunk: egyrészt szükség van intézményekre – templom, paplak, kántorlak, kolostor, iskola, diákotthon, kórház, szociális otthon –, tehát épületekre, ahol az érintett egyház hitéleti, szociális, kulturális vagy éppen nevelői, oktatói funkcióját végzi; ez a törvényjavaslat ezt a területet érinti. Másrészt a folyamatos, önálló működésnek vannak egyéb anyagi természetű kérdései, ezekre a jelen tervezet nem téri ki, az ellenzék azonban sokat foglalkozott velük, és megoldásukra értékes javaslatokat is hallhattunk. De ezeket a kérdéseket nyilvánvalóan egy másik törvénnyel kell szabályozni.
És most térjünk vissza a személyi feltételek kérdésére. A történelmi egyházak papságát, szerzeteseit, diakonisszáit, kisegítőit az elmúlt évtizedek megtizedelték. A képzést, az utánpótlást a hatóságok akadályozták. A diszkriminatív intézkedések a fiatalokat visszariasztották ezen pályáktól, és az ateista nevelés és korszellem is vallásilag közömbössé tette a társadalom jó részét. Így a papság létszámban nagyon megfogyatkozott, maradéka is igen előrehaladott korban van. Különösen áll mindez a működésüket most újrakezdő szerzetesrendek többségére, melyeknél egyáltalán nem volt lehetőség az utánpótlásra, és az újrakezdés lehetősége, mondhatnánk, éppen a 24. órában vált valósággá. És esetlegesen pénzzel történő kárpótlás esetén ugyan módjukban állna új épületeket emelni vagy megvásárolt épületeket átalakítani, de ez meggyőződésem szerint sokuk erejét és fizikai lehetőségét meghaladná. Ezenkívül igen nagy terhet róna a költségvetésünkre is.
Érthető és méltányos tehát a törvénytervezet ama szándéka, hogy a történelmi gyökereken túl célraorientált felhasználáshoz kötötten, lehetőleg eredeti birtokosoknak kívánja visszaadni a működéshez szükséges intézményeket, egyben biztosítva a tízéves időszak alatti fokozatosság lehetőségét is.
S ezzel felvetődik egy újabb kérdés: túlságosan hosszú vagy netalán rövid időszak ez a tervezett tíz esztendő? A kérdés vizsgálatánál az alábbiakat kell mérlegelni:
Egy szerzetes pedagógus vagy kvalifikált egészségügyi szakember átlagos kiképzési ideje 7-9 évig tart. A másik oldalon egy most beíratott általános iskolás nyolc év múlva hagyja majd el azt az egyházi általános iskolát, amelynek kapuját ez év szeptemberében lépi át. Vagyis el kell telnie közel egy évtizednek addig, míg a vallásszabadság talaján újraszerveződő társadalomban az egyházak működésének első eredményei láthatóvá válnak.
Hölgyeim és Uraim! Ha reálisak vagyunk, akkor látnunk kell, hogy negyven esztendő rombolását a vallási közösségek csak több évtizedes megfeszített munkával lesznek képesek megszüntetni. Ha ezt a tényt tudomásul vesszük, akkor a tízéves időtartam, amelyet a törvénytervezet az intézmények visszaigénylésére előírni szándékozik, inkább kevésnek látszik, mint soknak.
Kedves Képviselőtársak! Az elmondott tények alapján látható, hogy létszámában és vitalitásukban erősen megfogyatkozott egyháziak fogják célra rendelt feladatként birtokba venni azt, amit a törvény visszaadni lehetővé tesz. Továbbá, milyen lassú folyamatban regenerálódhatnak többségükben a vallási közösségek. Belátható az is, hogy nem lehet szó teljes körű reprivatizációról. Hiszen az egyházak sem most, sem tíz éven belül nem lesznek olyan helyzetben, hogy valamennyi régebbi intézményüket működtetni tudnák. A jelenleg kifosztott egyházak természetesen az évszázad végére jelentős épületvagyonra tesznek majd szert, de múltjukhoz, korábbi intézményeik számához viszonyítva sem nevezhetők tulajdonos óriásoknak. Amellett bőven marad olyan épület, ingatlan az állam, illetve az önkormányzatok birtokában, mely korábban egyházi tulajdonban volt.
Megalapozatlannak érzem azt a feltevést is, mely a nem hívő állampolgárok – úgymond – védelmében egyes egyházi ingatlanok visszaadása miatt bizonyos iskolák megkettőződésének veszélyét vázolja fel, és egyben újabb költségvetési nehézségekkel ijesztgeti a közvéleményt. Az egyházak az épületekkel együtt ugyanis funkciókat is vesznek át a társadalomtól.
Természetesen nem vitatom, hogy keletkezhetnek feszültségek. Az együttműködési készség, a tolerancia, és a problémák megoldására törekvő konszenzus keresése azonban – melyre társadalmunknak egyébként is igen nagy szüksége van – megoldhatja, és meg is fogja oldani a keletkező kisebb-nagyobb feszültségeket.
Befejezésül szeretnék reflektálni néhány gondolattal az ellenzék által felvázolt működtetési modellekkel kapcsolatos nehézségekre. Számomra, és sokunk számára világos, az alapítványokból, adókból leírható adományokból élő egyházak csak jóléti társadalmakban tudják működésük alanyi feltételeit előteremteni. Olyan országban, mint a mienk, ahol egyelőre a mindennapi megélhetés gondjai nehezednek a népességre, és a történelmi hagyományok is mások, helyesebb a törvénytervezet szellemében keresnünk a megoldást.
Megjegyzem, az adókból levonható adományok és az alapítványok egyébként is csökkentenék a költségvetés bevételeit, és ez valamiképpen ismét csak növelhetné gondjainkat.
Tisztelt Képviselőtársaim! Döntésüknél kérem mérlegeljék a most elmondottakat, és ezeknek szellemében kérem, támogassák a Kormány által benyújtott törvénytervezetet.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
