SASVÁRI SZILÁRD (FIDESZ):
SASVÁRI SZILÁRD (FIDESZ):
SASVÁRI SZILÁRD (FIDESZ): Doktor nélkül. Így is állom a sarat. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A törvényjavaslat kapcsán azon gondolkodtam, miért is állítható az, hogy az elérendő társadalmi cél, az egyházak működőképességének elérésére alkalmatlan eszközt választott a Kormány. Az, hogy a javaslat alkotmányellenes pontokat tartalmaz, alkotmányjogi problémákat vet fel. Úgy gondolom azért, mert a törvényjavaslat – még csak nem is burkoltan – reprivatizációs jellegű, azért, mert hiányoznak belőle az Alkotmányból levezetett alkotmányossági érvek a pozitív diszkrimináció mellett.
A törvénytervezet logikája az egyház egykori állapotának restaurálásából, nem pedig a jelenkori képesség megteremtéséből indul ki, és ezért nem teremthet megfelelő kereteket a fejlődés számára. S míg az egyházak részéről a reprivatizációs jellegű ingatlanigényeknek nincs alkotmányos akadálya, addig ez az állam részéről alkotmányjogi problémákat vet fel. Magyarán: nincs alkotmányos akadálya annak, hogy az egyház a neki az állam által juttatott pénzből egykori vagyontárgyait próbálja meg visszavásárolni, de diszkriminatív ez, ha ezeket az ingatlanokat az állam akarja visszajuttatni. Így önkényes diszkrimináció valósul meg, és ez sérti az Alkotmányt.
Egyfelől azért, mert az egyházat mint jogi személyt úgy kárpótolja, hogy a többi jogi személy kárpótlásáról szó sem esik. Másfelől azért, mert önkényesség állapítható meg az egyház és a magánszemélyek kárpótlása között. Míg a magánszemélyek kárpótlása részleges és kárpótlási jeggyel történik, addig az egyház kárpótlása természetben és felső korlát nélkül valósul meg. Ennek a megkülönböztetésnek nincs alkotmányos indoka, ugyanis a kitűzött társadalmi cél más módon is elérhető lenne.
Alkotmánysértőek továbbá a törvénytervezetnek az önkormányzati tulajdonra vonatkozó passzusai. Már pusztán az a tény, hogy eladási tilalmat rendelnénk el az önkormányzat tulajdonában lévő volt egyházi ingatlanokra, a jelen képviselők kétharmadának szavazatát igényelné.
Alkotmánysértő továbbá az is, hogy ellentétben az Alkotmány kisajátításra vonatkozó szakaszával, az önkormányzatoktól kártalanítás nélkül vonnák el a tulajdont.
Tisztelt Ház! A modern állam általában véve érdekelt abban, hogy a nagy állami politikán és a gazdasági szervezeteken kívül és belül kisebb, az egyénhez közelebb álló, számára értelmes tevékenységi teret és közösségi környezetet biztosító intézmények sokasága virágozzék. Semlegessége ezekkel az intézményekkel szemben nem azt jelenti, hogy békében hagyja őket, hanem valamiféle aktív semlegességet, amely úgy igyekszik támogatást nyújtani, hogy eközben az állampolgárokat ne befolyásolja abban, hogy melyiket részesítik előnyben az efféle intézmények közül.
A törvényjavaslat által leginkább érintett intézmények az oktatási, szociális területeken vannak. Ezek jórésze már önkormányzati tulajdonban van, és az önkormányzati törvény erejénél fogva történt ez meg. Ezen törvény, tehát az önkormányzati törvény törvényesen képesíti a tulajdonost a javak birtoklására, vagyis arra, hogy a javakkal, a birtokkal szemben úgy bánjon mint sajátjával, vagyis a szabad rendelkezés jogán.
Az önkormányzati törvény ugyanakkor ezekre az intézményekre, vagyontárgyakra kötelezettséget ír elő. El kell látnia a más törvényben előírt – például az oktatási törvényben – állampolgári jogon járó alapellátást. Az átvételkor a terhek, a feladatok átvétele is megjelenik, és a jogok biztosításának is eleget kell tenni. A kormányzatot a tiszta, átlátható viszonyokat megteremtő köteles gondosság helyett a felelőtlen gondatlanság jellemzi e szférát illetően. Nincs felmérve, milyen hatással jár ez az oktatásra, a szociális intézményekre. Nincsenek előkészítve, átgondolva azok a technikák, eszközök, amelyek a jelentkező problémára választ adhatnak. Az iskolák, a kórházak, a kollégiumok, a szociális otthonok átadásakor nem világos a jogutódlás, nincsenek megemlítve a munkajogi szempontok, az, hogy hogyan fogják rendezni az egyház által átvett és működtetett iskolákban tanító tanárok munkaviszonyát, milyen eljárásban akarják átadni a diákokkal, betegekkel teli intézményeket.
A kormányzat tehát újra áthárítja az önkormányzatokra a felelősséget, akik számára, ha már a kormányzat reprivatizációban gondolkodik, egyetlen biztosíték a teljes, feltétlen, azonnali kártérítés lehet, amelyben benne foglaltatik az a lehetőség, hogy ebből a kártérítésből el tudják látni a törvényben előírt feladatokat. Az ingatlanátadás legfontosabb eszköze a szabad személyek közötti szerződés. E két elem a legfontosabb.
A polgárok számára mindenképpen a konkrét iskola, kórház fenntartása, üzemeltetése és használata a legfontosabb. Az átvételkor az iskola, a kórház sorsáért a felelősség a konkrét önkormányzatot, a konkrét egyházakat, plébániákat, melyek »egész az részben«, illetve az egyházközséget terheli. Ezért szükséges, hogy szerződés jöjjön létre a két személy között, olyan szerződés, amelyben szerepelnie kell az anyagi vonatkozású kötelezettségvállalásnak, az e területet érintőeknek. Nem a hitélettel kapcsolatos ingatlanokról beszélek.
Az egymás közti jogi kapcsolatban az a cél, hogy mindkét fél jól járjon. Az egyház – és tagjai – azzal jár jól, hogy szabaddá válik számára az út, és feltételt biztosítanak arra, hogy elláthassák önként vállalt feladatukat. Az önkormányzat és vele együtt az állampolgár azzal, hogy jogaikat biztosítják, hogy igényeiket kielégítik. Ennek során lesz biztosítva az ellátandó feladat, vagyis az állampolgároknak járó oktatási, szociális alapellátás. Minden szereplőnek oda kell figyelnie a megváltozott körülményekre. Az egyháznak különösképpen, mert egy megváltozott világban egy megváltozott egyháznak kell szerepet vállania. Azt gondolom, hogy a szerepvállalás során az egyházaknak meg kell felelniük azoknak az elveknek, amelyeket saját maga vall, amiről a különböző határozatai, állásfoglalásai tanúságot tesznek, és a katolikus egyház tekintetében a Rerum Novarum, a Gaudium et spes a kisegítés elvének, a fokozatosság elvének, a tulajdon sérthetetlensége elvének, a szolidaritás elvének. Figyelemmel kell lennie arra, hogy nem sérülhet az emberi személy méltósága, hogy az igazságosság és a jogosság elvével együtt érvényesüljön a méltányosság és a rugalmasság elve is.
VI. Pál Evangelii Nuntiandi levelében idézi a következőt: "A megváltozott társadalmi helyzet kikényszeríti tőlünk, hogy újragondoljuk módszereinket, és minden erőnkből új utakat, új eszközöket találjunk, amelyekkel a keresztény üzenetet elfogadhatóvá tegyük a mai emberek számára." Ezért gondolom azt, hogy a szerződés, ami nem más, mint párbeszéd, amely egyenlő felek közt jön létre, alkalmas új eszköz a megváltozott világban, társadalmunkban. A fent elmondott elveknek az ingatlanátadás során érvényesülniük kell. Ahogy ezt a fokozatosság elvével teszi a református egyház a Baar Madas gimnázium átvételekor, ahol lehetőséget teremtettek arra, hogy a már benn lévő gyermekek elvégezzék az iskolát abban a formában, ahogy elkezdték, ugyanakkor az egyházi oktatásra igényt tartó fiatalok képzésének biztosítása fokozatosan valósul meg, ezzel is lehetőséget teremtve maguknak arra, hogy a személyi és az anyagi feltételeket lépésről lépésre teremtsék meg. Ezeknek az elveknek a figyelembevételével párbeszéd kell, hogy létrejöjjön az önkormányzatok és az egyházak között, hiszen a fenti elvek biztosítása csak a kölcsönös érdekek figyelembevételével történhet meg. Ugyanis nem szabad annak bekövetkeznie, hogy miközben az egyház megszerzi, visszakapja volt ingatlanainak teljességét vagy egy részét, önmagát elveszítse. Elveszítse azt a hiteles képet, amit köteles megőrizni. Ahogy VI. Pál fogalmazta: "A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is."
Bár a törvény nem egyenlő hatalmi szóval, mégis olyan helyzetet hozhat létre, amelyben szembekerülhetnek a legközvetlenebb kapcsolatban álló közösségek, a helyi egyházi közösség és a helyi település közössége. Ha hatalmi szóval rendezik az egyházi ingatlanok ügyét és nem párbeszéddel, az egyházaknak mindenkor konfliktusok sorozatával kell szembenéznie. Akkor az egyház mindig a tárgyalóasztal egyik oldalára kényszerül. Ott kell ülnie az önkormányzatokkal szemben, amikor az ingatlanok tulajdonlásáról van szó, ott kell ülnie a pedagógusokkal szemben, amikor a munkáltatói jogokról van szó, az érintettek egzisztenciájáról, ott kell ülnie a szülők bizonyos csoportjaival szemben, akik számára a tulajdonváltás egyúttal gyermekeik másik iskolába helyezését jelenti.
Olyan megoldás szükséges, amelynek kapcsán nemhogy csökken az oktatási, szociális, kulturális intézmények száma, hanem növekszik. Növekszik a kínálat. Ha az nem is lehetséges, azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy az egyházak aktívabb szerepet vállaljanak az olyan oktatási szférákban, szociális szférákban is, ahol korábban kevésbé voltak jelen, így a szakképzés, a szakoktatás terén, a leszakadókkal, a munkanélküliekkel, a fogyatékosokkal, a veszélyeztetettekkel foglalkozó speciális iskolában, ahogyan ezt a szaléziak teszik vagy Gödön a piaristák. A fent említett aktívabb szerepre van szüksége a jelen társadalomnak, és inkább ezen új feladatok ellátását tartom fontosnak amellett, hogy az egyházak magyar hagyományaihoz kapcsolódóan a humán képzésben vállaljanak nagyobb szerepet.
Hölgyeim és Uraim! A II. vatikáni zsinat tételei és szellemisége azt mondja, hogy a politikai közösség és az egyház független egymástól a maguk területén, ott autonómiájuk van. Mind a ketten ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálják más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz a szolgálatuk mindenki számára, minél jobban ápolják az egységes együttműködést a helyek és korok körülményei szerint. Az egyház részt vesz az emberi tevékenység minden ágában, tiszteletben tartva és szorgalmazva egyúttal az állmpolgárok politikai szabadságát és felelősségét is. Miért szükséges mindezt állítani? Mind a békés politizálás, mind a vallás kedvéért. Egyrészt, ha a vallási, világnézeti kérdésekből politikai kérdés lesz, az csökkenti a kompromisszum képességét, a megegyezés lehetőségét. Másrészt: vallási szempontból sem lehet kívánatos, hogy az ember külső kényszer alatt és nem szabad választásából vagy Isten kegyelméből valljanak hitet. Már csak azért is így gondolom, mert elfogadom a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes határozatában írtakat, amely a szabadságról mint kimagasló értékről beszél. Idézem két mondatát: "Az ember csak szabadon fordulhat a jó felé. Az ember méltósága tehát megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön vagy merő külső kényszer." Miután az egyházak küldetésénél és természeténél fogva nincsen hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez, és tagjai egyszerre tagjai a látható, sokféle közösségnek, valamint a kegyelmi közösségnek, ezért az egyház, mint ilyen, egyforma távolságban van a politikai érdekeket megjelenítő csoportoktól. Éppen ezért nem gondolom azt, hogy az egyházak sem még, sem már elvárják a bábáskodást a Kormánytól vagy a politikusoktól.
Számomra az a fontos e törvényjavaslatban és más törvényi szabályozás kapcsán, hogy biztosítva legyenek az egyházak anyagi függetlensége, és hogy meglegyen a törvényben a növekedés lehetősége. Ez a törvényjavaslat így erre nem alkalmas, mert kényszerhelyzetbe hozza az egyházakat, mert egy korszerűtlen egyházképre alapoz, és erősíti azt meg, mert mint már elmondották előttem, a pénz, illetve a vagyonelosztás során politikai eszközzé tehetik az egyházakat. Bízom benne továbbra is, hogy előbb-utóbb jó megoldás születik, hiszen – idézve Szent Pál rómaiakhoz írt leveléből egy gondolatot – a remény nem csalatkozik. Az én reményem, meg kell mondanom őszintén, biztos, hogy nem a kormányzó pártkoalíciónak szól. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
