SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP):
SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP):
SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP): Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Módosító javaslatom, amelyet 1639-es szám alatt nyújtottam be, talán nem tűnik olyan horderejűnek, mint például a vagyonmegosztás kérdése, a feladat- és hatáskör kérdése. Egyszerűen csak a mesterséges kerületi határoktól független rendszer létrehozására tettem javaslatot. Nehéz azonban most a részletes vitához kapcsolódni, nemcsak azért, mert látszólag kisebb kérdésről van szó, hanem azért is, mert már nem tudom pontosan követni, mi is lesz ebből a törvényből, hogyan áll, mi kerekedik ki abból a tervezetből, amelyet a Kormány január 22-én nyújtott be, s amelyhez a módosító javaslatok sora, majd újabb sora csatlakozott, és a csatlakozó módosító javaslatokhoz csatlakozó módosító javaslatok csatlakoztak. Majd a helyzetet, hogy rendet teremtsenek, újabb alkuk láncolata követte, azonban ezek az alkuk csak szélcsendet eredményezhettek azért, mert ezeknek az alkuknak, megállapodásoknak az alapja nem a város valós működésének biztosítása, hanem elsősorban politikai egyezségek sorozata volt. A külön alkukat, megegyezéseket, külön tűzszünetet nem a főpolgármester és a miniszterelnök, nem az MDF és SZDSZ frakció között, még csak nem is a főpolgármester és a kerületi polgármesterek között kellett volna kötni, hanem a városlakókkal, de hát, még a kerületi és a főváros közgyűlés véleményére sem voltak kíváncsiak azok, akiknek ez feladatuk lett volna. Pedig itt lett volna a nagy lehetőség arra, hogy a főváros lakói maguk határozzák meg városuk jövőjét, mert ők tudják, mit jelent a város, amiben laknak, ők tudják, mi az a természetes egység, amelyet lakóhelyüknek neveznek.
Ezért adtam be tehát javaslatomat, hogy a történelmi városrészek, az új városrészek közössége, emberléptékű, a helyi társadalomban gyökerező, a polgárokhoz tényleg közel álló önkormányzatot hozhasson létre, a zömében nem természetes, nem szerves fejlődés eredményeképpen létrehozott kerületek helyébe. Itt volt, és talán még itt is van a lehetőség, hogy szétfeszítsük a zömében mechanikus, az ötvenes években kialakított kerületi rendszert, amely kényszerzubbonyként került a fővárosra, arra a fővárosra, amelyet itt az általános vitában élő szervezetnek, majd hölgynek neveztek, akinek annak idején Podmaniczky báró volt a vőlegénye, ma pedig Ráday Mihály udvarolgat neki. Szóval, itt volt a lehetőség, hogy a kényszermegoldásokat lebontsuk. Ehelyett a vita nem erről szólt, hanem arról, hogy lehet minél jobban megmerevíteni Rákosiék kerületi struktúráját. A vita nem arról szólt, hogy kell megteremteni az egyensúlyt a város és a helyi közösségek között, nem arról, hogy kell a főváros globális kérdéseit megoldani – a környezetszennyeződést, a köztisztaságot, a bérlakás kérdését, a szociális bérlakás problémáját, a közlekedést, a szociális gondoskodást –, nem arról szólt, hogy e szép hölgyet, amely mindennek dacára még őrzi szépségét, hogyan lehet még szebbé, még vonzóbbá tenni. Nem arról szólt, hogyan kell biztosítani a nem azonos adottságú kerületek között a polgárok esélyegyenlőségét, hogyan kell biztosítani azt, hogy a szegény kerületek ne váljanak még szegényebbekké, és azt, hogy az utca egyik oldalán lakók helyzete ne legyen reménytelenebb, mint a másik oldalon lakóké. Egy hamis érvrendszerre építve – mármint, hogy a kerület van közel a polgárhoz – az lett a cél, hogy a főváros huszonkét köztársaságból álljon fel. Az érvelők félretették a tanácsok több variációban elragozott kritikáját, és büszkén lobogtatták zászlajukon Rákosi Mátyás huszonkét tanácsi kerületét. Politikailag lehet értékelni ezt a célt – természetesen, egy megosztott főváros gyengébb a Kormánnyal szemben –, de hát hol a városlakó érdeke, amely talán az önkormányzatiság alapja?
Ráday Mihály gramofonja az általános vitában elakadtan azt ismételgette, hogy egy fővárosnak kell lennie, nem megosztott, ellentmondó szívűnek. A gramofon mára már nem ismételgeti ezt a fontos mondatot, mert a rárakódott sok-sok módosító javaslat alatt összeroppant, s úgy tűnik, hogy a főváros megosztott, ellentmondó szívűvé válik. Ma már csak abban reménykedhetünk, amiben Ráday Mihály is reménykedett a hozzászólása kapcsán: egyik oldalról, hogy a politikai csatározások miatt a főváros nem szenved olyan károkat, amelyeket nem lehet helyrehozni, s talán még fontosabb, reménykedhetünk abban, hogy vannak már szakemberek, akik készítenek egy olyan fővárosi törvényt, amely csak Budapestről szól. Köszönöm. (Taps a bal oldalon.)
