CSURKA ISTVÁN (MDF)
CSURKA ISTVÁN (MDF)
CSURKA ISTVÁN (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő törvényjavaslat, amely a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről kíván intézkedni, annak ellenére, hogy a rendezésbe vonandó vagyontárgyak mennyiségét tekintve nem tartozik a legnagyobbak közé – hiszen például az egyházak által első lépcsőben igénybe veendő vagyonmennyiség meg sem közelíti az MSZMP, valamint fiókszervei és leányvállalatai által elhagyott, átadott és eldugott vagyon mennyiségét –, a lényegét tekintve a benne megjelenő félreérthetetlen rendszerváltoztató energia következtében ezt mégis az egyik legfontosabb rendszerváltoztató törvényünkké teszi. Talán ezért is osztja meg ilyen szemléletes módon a tisztelt Országgyűlést.
Mindenekelőtt vessünk egy pillantást a történelemre. Az egyházi vagyon kérdését, elsősorban a katolikus egyház hatalmas birtokait illetően először az 1945. évi IV. törvény, a földreform rendezte. Egyes hibáitól és túlzásaitól eltekintve senki sem vonhatja meg ennek mérlegét másként, mint ahogyan eddig: ez történelmi igazságszolgáltatás volt. Jelen törvényünk ezeket a birtokokat nem érinti.
Most éppen arról van szó, hogy az egyházak azoknak a birtokaiknak, ingatlanjaiknak egy részéhez hozzájuthassanak, vagy értük valamilyen csereértéket kapjanak, amelyek ez után a nagy igazságos rendezés után még a tulajdonukban maradtak, s amelyeket ez után elraboltak tőlük. A törvény természetesen nem így fogalmaz, mert ezt nem is teheti, de ettől függetlenül ez tény. Az egyházaktól ezeket az ingatlanokat és birtokokat a lehető legdurvább erőszakkal elrabolták. Ez a rablás természetesen részét képezte az ország általános kirablásának és tönkretételének, erkölcsi rendje felszámolásának és a magyar társadalomnak a maga múltjától, hagyományaitól, évezredes intézményeitől való megfosztásának. Az eredmény közismert.
Az egyházaktól elvett iskola tanáraival, diákjaival és pedellusaival azonban nem szabadabb és korszerűbb állapotba került, hanem egy totális zsarnokság fennhatósága alá. A materializmus – amelyre természetesen alapulhat az egyik világnézeti és nevelési rendszer egy plurális társadalomban – egyeduralkodó helyzetbe került. Levették a kereszteket és a hiszekegyet a falakról, és helyükbe azoknak a gengsztereknek a képeit rakták, akik az iskolákat elvették az egyházaktól. (Taps a jobb oldalon.) Már az óvodában meg kellett ismerkedni a tömeggyilkosok dicső életével.
De a legnagyobb erkölcsi és tudati kártétele az idealizmus és az eszmények nélküli, egyöntetűen államszolga nevelési rendszernek nem az volt, hogy dialektikus materializmusra akarta nevelni az embert, és meg akarta fosztani nemzeti önazonosságától, hanem az, hogy az emberi egyenlőség hangos hirdetése közben erőszakkal, korlátozással, vagyontól való megfosztással, a társadalomban addig betöltött szerepek elvonásával, betiltásával és mindenekelőtt hazugsággal és manipulációval két részre osztotta a közösségeket. Az uralkodó államvallást elfogadó, abba beleilleszkedő ateista és marxizáló rétegeket kikiáltotta tudományos gondolkodásúaknak, és akibe csak lehetett, beleoltotta annak ostoba fölénytudatát. Mígnem a társadalom másik részében, a nagyobbikban – amelyik sok nehézség árán is ragaszkodott a hitéhez – egy kisebbrendűségi tudatot igyekezett kifejleszteni. A hívő embert itt – noha a törvények előtt egyenlő volt, és ezt minden állami ünnepen kinyilvánították –, tehát a hívő embert itt maradinak, tudománytalannak, esendőnek állították be, akit csak azért tűr el és tart el a társadalom, mert a tudományos világnézetűek türelmesek és megértőek. Megértik, hogy nekünk még nem sikerült kinőnünk őseink hitéből, mert mi gyarlók vagyunk. Ennek a gondolkodásnak, sajnos, még ma is vannak nyomai.
Olyan világ volt ez, amelyben a párttitkárok bacchanáliában végződő vadászatokon fátyolos szemmel vallották be egymásnak, hogy az édesanyjuk még templomba jár, de ők megértik ezt, sőt a békepappal is jól kijönnek, mert az is meg tudja inni a magáét. (Derültség és taps a jobb oldalon.) Ez volt az igazi züllés, és ebben az is benne foglaltatott, hogy a vagyonelvétel jogos volt – tulajdonképpen! Mert mi, mi materialisták haladók – vagy ahogy ők mondták: halladók – jobban ki tudjuk (derültség és taps) használni ezeket az épületeket. Ennek a gondolkodásnak, sajnos, még itt vannak a nyomai.
Amikor a törvény kapcsán itt egyesek az egyházak szükséges és melegen ajánlott önkorlátozásáról beszélnek – ami egyébként magától értetődik, lévén ez keresztény és keresztyén alapelv –, amikor az egyházak ingatlanaiban jelenleg működő intézmények érdekeit csak azért tartják előbbvalónak, mert azok jelenleg működnek, amikor a törvényben akarva-akaratlan meglévő reprivatizációs elemet és igazságtételi szándékot az egyházi vagyonban jelenleg működő intézményekkel szembeni igazságtalanságnak igyekeznek beállítani, és hallani sem akarnak ezen intézmények ugyancsak szükséges, de az ő elveikből nem mindig következő önkorlátozásáról, akkor bizony ennek a materialista, marxista felsőbbrendűség-érzetnek a továbbéléséről kell beszélnünk, amely sajnálatos kísérőjelensége részleges rendszerváltásunknak. Ugyanakkor ez antidemokratikus gondolkodás és magatartás.
Az egyházakat nemcsak azért felesleges önkorlátozásra inteni, mert enélkül is ezt teszik, hanem azért sem, mert ezzel csak az éppen e törvényben megfogalmazott jogérvényesítésüket lehet korlátozni. Tudvalévő, hogy éppen egy ilyen tulajdont átíró és a használatban is változást jelentő törvénynek mennyire nehéz érvényt szerezni, hogy mennyi lehetősége van a jelenleg birtokon belül lévőnek és a különböző ellenérdekelt szervezeteknek akár az időhúzásra, akár a különböző kibúvók révén a tényleges változás megakadályozására.
Ha tehát most csak és kizárólag az egyházak, a jogos tulajdonosok önkorlátozására szólítunk fel, ugyanakkor nem tesszük meg akár az önkormányzatokkal szemben is, amelyek nagy része szintén nem tulajdonosa ezeknek az ingatlanoknak, hanem csak a használati jogot birtokolja, de mint falakon belül lévőnek, ezer más gonddal is küzdő önkormányzatoknak az önkorlátozásra intését, akkor nem bátorítjuk, hanem éppen ellenkezőleg, akadályozzuk a törvény által elindítani kívánt folyamatokat. Ez pedig társadalmilag az összességet illetően káros, mert egyet világosan kell látni, tisztelt Országgyűlés! Ez a törvény hatását és a társadalomban előidézendő mozgását tekintve alapvetően kulturális jellegű törvény. Eredményeként fokozatosan kibővül a mainál sokkalta tagoltabb, a nagy történelmi egyházaink arculatára támaszkodó hivatástudattal megáldott oktatási rendszer, a szociális piacgazdaság erkölcsi szempontjait figyelembe vevő, újrakezdődő jótékonysági, egészségügyi, művelődési egyesületek hálózata, egy nagyot lép előre a megvalósulás útján az a megújhodó keresztény Magyarország, amelyikért történelmi személyiségeink, korszerű gondolkodásunk megalapozói küzdöttek és dolgoztak. (Taps.)
A kitaszítottság és a megalázás évtizedei a magyar felekezetek számára nemcsak a szomorúság és a sorvadás évtizedei voltak, hanem a megújulásé is. Az Isten és a haza szolgálatában kiteljesedő, áldozatot is vállalni képes papok, hívek és társadalmi munkások magukra találásának évtizedei. A mai egyház, a mai egyházak már nem ugyanazok az egyházak, amelyek a szovjet korszak ránk zuhanása előtti időben voltak. Erre az egyházra, ezekre az egyházakra, amelyek kiállták ezeket a krisztusi próbákat, ma mélyebb bizalommal számíthat az egész nemzet, ezért ezt a törvényt nem úgy kell felfogni, hogy most az összesség újra kárpótol vagy igazságot oszt egy kisebbik résznek, hanem éppen ellenkezőleg. Működésbe állítja egyik legnemesebb részét, szervét, amelyik eddig majdnem teljesen ki volt rekesztve az összességre nézve üdvös szolgálatból.
Éppen ezért megdöbbenten állok a törvény egyesek által kinyilvánított elutasítása előtt. Csak az elfogadását látom rendszerváltó képviselői magatartásnak. Köszönöm. (Taps középen és a jobb oldalon, néhányan a bal szélen.)
