IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ)
IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ)
IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Olyan feladatunk van, ami hazánk történelme során csak nagy ritkán adatott, hogy az önkény felszámolódása után egy független ország alapjait rakhatjuk le. E patetikusnak tűnő kijelentés egyszerre beszél dolgunk erőnket meghaladó nehézségéről és arról is, hogy ezt a megbízatást csak mint megtiszteltetést kezelhetjük.
Ebben a Parlamentben már csak szabadon választott képviselők ülnek, akik talán eltérő érveléssel, de becsületesen törekszenek a rájuk rótt feladatot megoldani. Ezért illő, hogy egymást tisztelettel hallgassuk, és a tárgyalt kérdéseket korrekt emberekként őszintén, higgadtan és lehetőség szerint nyíltan minden oldalról megvizsgáljuk, és egymást ne bántsuk személyeskedő megjegyzésekkel.
Az előttünk fekvő törvénytervezet a múlt egyik kiemelt bűnének orvoslását célozza, egyben azonban kísérletet tesz arra, hogy a társadalom egy kivételesen meghatározó elemét, az egyházakat a törvényjavaslat előkészítőinek szándékai szerint cselekvési helyzetbe hozza.
Hadd foglalkozzam néhány részlettel, mint lelkipásztor is, tisztelettel, de a tisztánlátást is segíteni akarva. Különösen az indoklás hangoztatja több helyen, hogy a javaslat célja, alapelve a működőképesség biztosítása.
E kérdésnél három szempontot kell megvizsgálnunk. Egyrészt: az egyház akkor működőképes, ha ennek anyagi és más feltételeit maga képes biztosítani, ha ez kívülről történik, akkor az egyház működtetett.
Másrészt az egyházak ma nagyobbrészt olyan létesítményekben végzik szorosan vett hitéleti tevékenységüket, melyek a fél évszázaddal ezelőtti vagy korábbi látogatottsághoz méretezettek, és fenntartásuk, ami hajdan is meghaladta saját erejüket, a részben elidegenített, részben elidegenedett társadalmi csoportok távozásával csak költségvetési támogatással biztosítható.
Szükséges tehát, hogy az egyházak mai hitéleti tevékenységükhöz a megfelelő anyagiakat maguk teremthessék elő, és ne függjenek az államra fonódva.
Harmadszor: tisztáznunk kell, hogy az egyházak olyan tevékenységet is folytattak a múltban igen jelentős mértékben, ami nem feltétlenül tartozik a működésük köréhez. A maga idejében például I. István is, de később is számtalan uralkodó nagyon természetesen vonta be a közfeladatok ellátásába az adott kor alacsony műveltségi szintjéből magasan kiemelkedő egyházakat, egyházi személyeket. Valójában ez csak kényszermegoldás volt. Hadd hivatkozzam Lukács Tamás kedves képviselőtársam által szóba hozott passzusnál egy régebbi és egy egészen eredeti forrásra, Máté evangéliumának utolsó fejezetének utolsó részére, ahol Krisztusnak az egyház működésére, küldetésére vonatkozó, úgynevezett missziói parancsa található.
Így szól ez: Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítva őket.
Mire? Nem matematikára, biológiára vagy a Mengyelejev-féle periódusos rendszerre, hanem hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. (Taps.)
Az egyház működési területe tehát a lélek gondozása. Természetesen nem bűn, ha mást is csinál az iskolában, mint hitoktatást. Azonban ebben az esetben már közfeladatot lát el, amit a törvény az önkormányzat kötelező feladataként jelöl meg. Nagy zűrzavar támadna, ha a speciálisan saját feladatát finanszírozni nem képes egyház ráadásul közfeladatokat akarna erején felül ellátni úgy, hogy ezzel annak végzésében még az önkormányzatok működőképességét is veszélyezteti.
Szólni kell végül e pontnál becsületesen arról is, hogy az egyház, mikor olyan meghatározó mértékben szerepet keres a maga számára például a közoktatásban, mint ahogy ez jellemző volt rá fél évszázaddal ezelőtt, akkor emögött főként az a cél húzódik meg, amelyet az egyik római katolikus püspök így fogalmazott meg: mi nem az országban, hanem a fejekben akarunk uralkodni. Gyakran olvasni az egyházi sajtóban azt az érvelést, és ez itt hallható volt már ma is, hogy a volt egyházi vagyon helyzetének rendezésénél abból kell kiindulni, hogy valaki rablott holmit birtokol, amit minden teketória nélkül vissza kell szolgáltatni a tulajdonosnak. Megkerülhetetlen, hogy a kérdésnél ne szóljak a szóban forgó ingatlanvagyon egyházanként eltérő eredetéről.
Deák Ferenc 1848-ban az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat részletes vitájában rámutatott, hogy – szó szerint idézem – a katolikus alapítványok nem csekély része a státus javaiból adatott már Szent István által, azon jószágok közül, melyeket a státus közszükségeinek fedezésére kiszakítottak eleink akkor, midőn az országot felosztották.
Protestáns lakosoknak, nemhogy egyházaknak egészen a türelmi rendeletig – és ez ugye a XVIII. században volt – bizonyos városokban ingatlanhoz jutni nem lehetett. Később sem részesültek általában királyi adományokban. A tőlük 1948-tól elvett javak döntő többsége az egyháztagok egyéni adományából vagy alapítványából született. Valójában az ő teljesebb kárpótlásuk indokoltabb és igazságosabb lenne.
Szeretném újra megerősíteni, hogy ezeket a tényeket, bármily kellemetlen is róluk szólni, a tisztánlátás érdekében ki kell beszélnünk.
A római katolikus egyház javainak egy részét azok eredete miatt és az egyháznak az állammal való sajátságos összefonódása következtében közös vagyonnak is lehetne tekinteni, így nem is egészen elrablásról, csak kizárólagos használatról beszélhetünk. De ha maradunk az elrablásnál, szükséges látnunk, hogy effajta tulajdoni sérelem szinte mindenkit ért, például a magyar zsidó közösséget mindannyiunknál nagyobb mértékben, és nemcsak az a kérdés, hogy ki rabolt, hanem hogy ki szerezte az adott tulajdonlási lehetőséget vissza.
A körülményeket lelkipásztorként is ismerve sajnálom, hogy az egyházak nem legalább három-négy évvel korábban léptek fel a most tapasztalható határozott igényekkel.
Sokszor emlegetik, és itt is szóba került már a Bibó Szakkollégium. Képviselőtársaim, az a bátor, márciusi ifjakhoz hasonlítható egyetemista közösség, amely abban a kollégiumban eszmélt politikai lehetőségére és felelősségére, nagyban kivette a részét az elrablott javak visszaszerzéséből. Osztalék illeti. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
Szükség volna ennek belátására és egy új megállapodásra az új állam és egy új egyház között. Bölcs megegyezésre van példa a korábbi századokból is, különben nem használná az ellenreformációt is átvészelve mindmáig a református egyház az első magyar nyelvű teljes biblia bölcsőjét, az Árpád-háziak korában épült, eredetileg katolikus vizsolyi templomot.
De nem hallgathatok arról a fájó tényről sem, hogy Magyarországon a századforduló óta megjelenő, úgynevezett szabad evangéliumi egyházak hátrányai, és itt hadd jegyezzem meg Lukács Tamásnak, hogy nemcsak történelmi egyházaktól, hanem tőlük is mindent elvettek, szinte napjainkig jellemzők. Az ő képviselőik, ellentétben a négy nagy, úgynevezett történelmi egyházakéval, nem ülhettek ott a Művelődési Minisztériumban, és nem érvényesíthették érdekeiket már a javaslat elkészítésénél.
A tervezet az indoklás 5. pontjában elismeri, hogy az ő működőképességük ingyenes biztosításáról ez a javaslat nem rendelkezik. Kicsit komolytalanul megjegyzi viszont, hogy akár az állam, akár az önkormányzat úgy dönthet, hogy ingyenesen ad elhelyezést ilyen, a társadalom által igényelt tevékenységeket folytató szervezet számára.
Vannak tehát egyházak, amelyeknek működése akár a közfeladat ellátása terén is biztosítandó, és vannak, amelyek létezése biztosítható.
Ez a szemlélet jól érzékelhető volt már az egyházak számára 1990-ben megszavazott költségvetési támogatás elosztásánál is. A rendelet ugyanis kimondta, hogy csak meglévő ingatlanok felújítására kapható anyagi juttatás. Sajnos még rosszabb lenne a helyzet, ha a tisztelt FIDESZ egyéb részeiben kitűnő javaslata értelmében a szétosztandó javak felett egyházi kuratórium döntene.
Szólnom kell a javaslatnak a visszajuttatás lebonyolításával kapcsolatos furcsaságairól is, miszerint az egyeztető bizottság elnöke a Miniszterelnöki Hivatal illetékes államtitkára lenne, s csak akadályoztatása esetén helyettesíthetné a művelődési miniszter megbízottja. Mint tudjuk, itt elsősorban két illetékes államtitkár jöhet szóba. Mindketten a Kereszténydemokrata Néppárt tagjai. Politikai államtitkárok, nem szakemberek, noha tiszteletre méltó, kiváló férfiak. (Derültség.) Bizonyára jól képviselik majd pártjuk érdekeit. De a politikai államtitkárok jönnek, mennek, a Művelődési Minisztérium szakemberei nem feltétlenül. Ráadásul náluk van minden adat, nekik van gyakorlati kapcsolatuk az egyházakkal. Csakis egy új egyházügyi titkárság szükségességének bizonyításaként fogható fel, hogy mégsem ők kapták a Kormánytól a lebonyolítás feladatát.
Egy minisztériumi főosztályvezetőtől elvárható, hogy tárgyilagos legyen, egy politikai államtitkár szájából viszont nem meglepő az olyan nyilatkozat, mint amilyent az Új Ember március 24-i számában olvashattunk, és most Lukács Tamás is megismételt, de más formában. Szépen hangzik, hogy az egyházat az államtól elválasztjuk, de a kettő nem válhat el teljesen, hiszen egymásra utaltak.
Kísértetiesen hasonlít ez a lengyel püspöki kar konferenciájának határozatára, mely követeli, hogy az új lengyel alkotmányból ki kell hagyni az állam és az egyház szétválasztásáról szóló paragrafust, és különösen erősen hangsúlyozni kell az állam és a katolikus egyház együttműködésének szükségességét. Nem titkolható, hogy maga a törvényjavaslat az indoklás 2. pontjának (2) bekezdésében az állam és az egyházak szétválását maga sem látja megvalósítandónak. Ezt olvashatjuk ott: "Az egyházak gazdasági autonómiájának megvalósulása, az államtól való gazdasági függés csökkentése távolabbi célként jelölhető meg."
Hadd figyelmeztessek arra, hogy az állam és egyház összefonódása az egyház és a társadalom szétválását hozza maga után szükségszerűen. Hadd említsem meg itt azt, hogy bár Európában valóban nem ment végre általában az állam és az egyház szétválasztása. Svájc nem egészen jó példa. Ott csak a katolikus kantonokban nem ment végbe az állam és az egyház szétválasztása, a protestáns kantonokban igen. De Európán kívül is vannak példák, amelyekre már a múlt században Deák Ferenc is hivatkozott, ilyen az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália is. Lehet ez is minta.
Őszintén sajnálnám, ha mi egyházak az elbitorolt javak visszabitorlása kísértésének pozíciónk erősítése téves reményében engednénk, mert van más út is. Ha valaki úgy érezte volna, hogy elfogult vagyok egyes egyházakkal szemben, akkor hadd hivatkozzam két katolikus példára.
A gazdagréti plébános hatalmas egyházközséget tudhat magáénak, közel ezer gyermek hitoktatását végzi egyéb lelkipásztori tevékenység mellett. Nem kér szovjet laktanyát, pártházat vagy iskolát. Temploma még nincs, csak nagyszabású kész terve, telke, építőanyaga, sok-sok hite, ereje és barátja, s mindezt a saját leleményességéből tudhatja magáénak. Meg fogja valósítani az elképzeléseit.
Vagy gondolok a gerendási plébánosra, aki szintén egyetlen fillér költségvetési támogatás nélkül még a rossz emlékű Állami Egyházügyi Hivatallal dacolva hatalmas szupermodern szeretetotthont épített. Így is lehet!
Valójában a javaslat készítői figyelmen kívül hagyták, hogy az egyház Krisztusnak akar megfelelni, és rá akar hasonlítani. Jézusra, aki templommá szentelte születésével az istállót, mert nem volt néki hely a vendégfogadó háznál. Tanítói működése idején nem volt fejét hova lehajtani, de ezreket vendégelt meg. Jézusra kellene, mondom, az egyháznak hasonlítani, aki feltámadása után nem követelte vissza a katonáktól ruháit, amelyen azok megosztoztak s köntösét, amelyre sorsot vetettek. Végezetül gondoljuk meg, az átadandó ingatlanokban nem a kommunista párt eldugott utóvédjei, hanem többnyire gyermekeink és gyámolításra szoruló testvéreink, honfitársaink vannak.
A 84. zsoltár 4. versében ezt találjuk. "A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse a te oltáraidnál, ó, seregeknek ura." Soha nem emelhetjük olyan magasra a keresztet, hogy akár csak egyetlen fecskefészket is leverjünk vele. (Erőteljes, hosszan tartó taps a bal oldalon.)
