KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP)
KATONA BÉLA, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik úgy gondolják, hogy az állampolgárok számára nem ez a mai helyzetben a legfontosabb törvény. Mégis azt tapasztaljuk itt a Házban, hogy ez a vita az első pillanattól kezdve rendkívül feszült, ideges légkörben folyik. Úgy gondolom, hogy az érzékelhetően gyanakvó és bizalmatlan légkört egyesek mesterségesen táplálták és táplálják, hiszen csak hangulatkeltésnek nevezhető az, hogyha a törvényjavaslat kritikátlan támogatóit egyben az egyházak egyedüli támogatóinak is próbáljuk beállítani, és azoknak, akik érvekkel próbálják a javaslatot jóvá tenni, a homlokára gondolkodás nélkül felragasztják a vallásellenesség és az elfogult ateizmus szokásos bélyegét.
Szeretném pl. Csurka úrnak elmondani, hogy azok a gengszterek, akik államosították az egyházi iskolákat, a Magyar Köztársaság többpárti parlamentjének tagjai voltak. Javaslom, nézze meg ezt a gengszternévsort, nagyon érdekes nevekkel fog benne találkozni. Abban viszont sajnos nem tudok vitatkozni, hogy a fátyolos szemű párttitkárok mit mondtak bacchanáliákon, mert sajnos én az elmúlt 47 évben sem bacchanáliákra, sem vadászatokra, sem lóversenypályákra nem tudtam eljutni. (Derültség és taps balról.)
Az alaphangot egyébként sajnos az általam igen nagyra becsült Isépy államtitkár úr expozéja adta meg. Ha nem értékeli túl az államtitkár úr azoknak a képviselőtársaimnak a zajos tetszésnyilvánítását, akik esetleg nem is figyeltek beszéde tartalmára, és veszi a fáradságot, hogy még egyszer elolvassa a parlamenti jegyzőkönyvben – ahogy én is megtettem –, hogy miket is mondott azon a május eleji késő délután, akkor úgy hiszem, ő is belátja, vitaindítója nemcsak formabontó és rendhagyó volt, hanem legalább két szempontból nem egészen tisztességes.
Először is anélkül, hogy egyetlen ellenzéki képviselő megszólalt volna a Parlamentben, az államtitkár úr elképzelte, hogy mit fognak mondani, és határozott érveléssel taposta sárba saját ellenzéki énjének minden felvetését. (Taps az MSZP részéről.) Lehet, hogy még ma is holmi ármánykodásnak tekinti, hogy az álláspontunk köszönő viszonyban sem volt az általa elképzeltekkel.
Másodszor beszédével azt a látszatot próbálta kelteni, mintha a törvényjavaslat előzetes egyeztetése során valamilyen egyetértés jött volna létre a hat parlamenti párt között, az igazság azonban egészen más. Az igaz, hogy az ellenzéki pártoknak is lehetősége volt előzetesen véleményt nyilvánítani a törvény koncepciójáról, de ezeket ugyanúgy nem vették figyelembe, mint a Kereszténydemokrata Néppártét, amelynek vezérszónoka szintén kijelentette: számunkra a törvény csak módosításokkal fogadható el.
Azt hiszem, hogyha valóban eredményes munkát akarunk végezni ennek a törvényalkotásnak a kapcsán, akkor a vita harmadik hetében már csak nagyon egyszerűen és őszintén szabad fogalmaznunk. Ki kell mondanunk – ahogy nagy örömömre Tóth Sándor Kereszténydemokrata képviselőtársam már a múltkor kimondta –, hogy ez a vita nem egyszerűsíthető hívők és hitetlenek, kis egyházak és nagy egyházak vagy kormánypártok és ellenzék közötti vitára. Ugyanis vallásos és nem vallásos emberek számára ugyanúgy világos, hogy az egyházakat az elmúlt évtizedekben ebben az országban igazságtalanságok érték. Hogy az egyházaknak a modern társadalomban is fontos szerepe van, ezért az ehhez szükséges gazdasági feltételeiket ki kell alakítani. S azt is, igenis valós igény van arra, hogy az egyházak részt vegyenek az oktatási, közművelődési és szociális feladatok elvégzésében.
De valószínűleg nincsen olyan józanul gondolkodó ember ebben az országban, aki azt hiszi, hogy az állam és az egyház kapcsolatát 1991-ben a Horthy-korszak mintájára kellene kialakítani. (Közbeszólás jobb szélről: Szó sincs róla.) Vagy hogy a jelenleg működő 3545 általános iskolából 2386-ot, a 307 középiskolából 195-öt és a 24 tanítóképzőből – matematikailag és fizikailag is lehetetlen módon – 44-et kellene visszaadni az egyháznak.
Az pedig, gondolom, ma már mindenki előtt világos, hogy az ingatlanátadások és a kiköltöztetések költségeit az adófizető állampolgárok fogják megfizetni. Nem az alapelvekkel van tehát baj, tisztelt Képviselőtársaim, hanem a konkrét törvénnyel, amely átgondolatlan, előkészítetlen és rossz javaslat. Szeretném mind a három jelzőt röviden indokolni.
Átgondolatlan a törvényjavaslat, mert nem vette számba a Kormány, melyek azok az összefüggő intézkedések, amelyek hosszú távon valóban európai módon rendezik nálunk is az egyházak helyzetét.
Az alapgondolatban – gondolom – valamennyien egyetértünk: szabad országban szabad egyházakat akarunk. Az 1990. évi IV. törvény ebből létrehozta a lelkiismereti és vallásszabadság törvényben való megfogalmazását, de nem történt meg az állam és az egyház feladatainak teljes szétválasztása, nem történt meg az egyházak valódi önállóságát biztosító feltételek kialakítása. Nem került meghatározásra, hogy mikor és milyen feltételekkel kaphatnak az egyházak közszolgálati feladataik elvégzése után állami támogatást.
Ha most csak ezt az annak idején indokolatlan mértékű államosítás nyomán létrejött helyzetet akarjuk egy újabb külső és durva egyedi beavatkozással helyre tenni, és nem tesszük meg gyorsan az egyházak átfogó szabályozásának egyéb lépéseit, akkor nem segítünk az egyházak és a társadalom kapcsolatán, hanem csak további feszültségeket gerjesztünk.
Előkészítetlen a törvényjavaslat mondtam. Előkészítetlen, mert a beterjesztők nem mérték fel, hogy milyen változásokon ment keresztül a magyar társadalom az elmúlt négy évtizedben. Nem mérték fel, hogy melyek az egyházak reális ingatlanigényei. Nem vették figyelembe még az eddigi tapasztalatokat sem, hiszen jó néhány egyházi ingatlan visszaadásra került az elmúlt egy-két évben, s ezek hasznosítása során egyértelműen vannak jó és rossz tapasztalatok. Van, ahol a helyi állampolgárok legnagyobb támogatásával kerültek visszaadásra iskolák, s nagyon jól beilleszkedtek az oktatási rendszerbe, és van olyan példa is, ahol egyházi célokra visszaigényelték a testnevelési tagozatú iskola tornatermét, majd néhány hónap múlva kiadták egy kft-nek bérbe, az iskola pedig ott van tornaterem nékül. (Közbeszólás a jobb szélről: Hol van ez?)
Nem tisztázták a törvény előkészítői azt sem, hogy milyen hatással lesz a törvény a lelkiismereti és vallásszabadság megvalósíthatóságára egy olyan faluban, ahol egyetlen iskola van, s azt valamelyik egyház visszaigényli. S nem tisztázták azt sem, és nem is próbálták bemutatni a Parlamentnek, hogy a törvény végrehajtása mennyibe fog kerülni az adófizető állampolgárnak. (Közbeszólás a Kisgazdák soraiból.) Még sajnos azt sem tisztázták előzetesen, vagy kifelejtették az indoklásból és az államtitkári expozéból, hogy a megállapodást az egyházak esetében melyik szervezettel kell kötni, hiszen tudomásom szerint a római katolikus egyház esetében nem a helyi egyházi vezetés jogosult tulajdoni megállapodást kötni, hanem kizárólag a Szentszék.
Mindezek alapján valószínűleg nem véletlen, hogy sem a törvényjavaslat indoklásában, sem az elhangzott szóbeli vitaindítóban nem nagyon hivatkoztak nemzetközi példákra. Akkor ugyanis el kellett volna mondani, hogy… (Zsiros Géza közbeszól) … milyen, minden részletre kiterjedő alapossággal készítették elő más országokban a hasonló törvényjavaslatot. Akkor el kellett volna mondani, hogy például Ausztriában, ahol 1939-ben az Anschluss után egy hasonló, durva államosításra került sor, 1955-től '60-ig dolgoztak az előkészítésen. Igaz ugyan, hogy ott a képviselők valóban minden szükséges adat birtokában dönthetnek, és lehet, ennek köszönhető, hogy az akkor megalkotott rendszer a mai napig, módosítás nélkül, kitűnően működik.
Végezetül: azt mondtam, hogy rossz a törvényjavaslat. Igen, rossz ez a törvényjavaslat, mert nem mondja ki, hogy a közoktatás, a közművelődés és a szociális gondozás biztosítása az állam kötelessége, és erről a felelősségről akkor sem mondhat le, ha annak végrehajtásában más szervezetek – köztük az egyházak is – részt vesznek. Rossz a törvényjavaslat, mert nem biztosít tartós beleszólási lehetőséget az önkormányzatok számára, a saját polgárai életét közvetlenül érintő döntésekbe. Nem ad kellő garanciát arra, hogy az átadásra kerülő épületekben ma jól működő intézmények és közösségek életfeltételeit hogyan fogja biztosítani. Rossz a törvényjavaslat, mert nem stabilizálja a tulajdonviszonyokat, hanem éppen ellenkezőleg: tíz évig teljes bizonytalanságot teremt a visszaigényelt ingatlanok tekintetében. Rossz a törvényjavaslat, mert magában hordja a teljes reprivatizáció lehetőségét. (Közbeszólás a jobb oldalról.) Még azt sem zárja ki, hogy az egyházak, akár egy év leforgása alatt, kivétel nélkül visszakapják több ezer holdas volt ingatlanukat, ami az ország azonnali gazdasági összeomlását jelentené.
Végül ki kell, hogy mondjam: rossz a törvény azért, mert a Kormány – kényelmes parlamenti többségének birtokában – nem is akart jó törvényt alkotni. (Derültség, zaj a jobb oldalon és középen.) Gesztust akart gyakorolni, szavazókat akart szerezni, és nem gondolta végig, hogy ennek a törvénynek változatlan formában való elfogadása a társadalomra – de az egyházakra is – milyen romboló hatást fejthet ki. Ezért ez a törvény számunkra teljességgel elfogadhatatlan. (Zaj a jobb oldalon és középen.)
Mi olyan megoldást javaslunk, amely egyaránt figyelembe veszi az állampolgárok, az állam és az egyházak hosszú távú érdekeit. Olyan megoldást, amely lehetővé teszi, hogy az egyházak – valóban fontos társadalmi szerepük betöltéséhez – úgy jussanak a szükséges ingatlanokhoz, hogy az ne okozzon a szükségesnél nagyobb társadalmi feszültségeket, és közmegegyezés jöjjön létre ebben az ügyben.
A mi javaslatunk nem olyan széles körű, mint az SZDSZ által ismertetett volt. Mi úgy gondoltuk, hogy csak ennek a törvénynek a tartalmához, az egyházak ingatlanokkal való ellátásához tesszük meg javaslatainkat. Természetesen itt, az általános vita során, nem szeretnénk teljes részletességgel ismertetni, csak néhány alapelvét.
Mi úgy gondoljuk, az egyházak tulajdonába kell, hogy kerüljenek a hitélet szervezéséhez és gyakorlásához közvetlenül szükséges épületek. Úgy gondoljuk, hogy az egyházak kapják meg egykori oktatási, kulturális, szociális létesítményeik közül a nagy hírű, történelmi jelentőségű intézményeket. Az e két körbe tartozó ingatlanokat a Kormány az egyházak igénye alapján vizsgálja felül, és részletes indoklással, a kiköltöztetések költségkihatásaival együtt terjessze hat hónapon belül a Parlament elé jóváhagyásra. Ezzel nem akarjuk lezárni az egyházak ingatlanhoz jutását, hiszen ez egy folyamat, és később is szükség lesz erre. Ezért azt mondjuk, a Kormány hozzon létre egy olyan egyházi ingatlan- és vagyonalapot, amelyből tíz éven belül bármelyik egyház jogosult oktatási, kulturális vagy szociális célokat szolgáló épületet vagy annak vásárlására, építésére szolgáló összeget igényelni. Úgy gondoljuk, hogy ezeket az igényeket nem a Kormánynak kell elbírálni, hanem az egyházak által kinevezett kuratóriumnak.
Szeretnénk az önkormányzatoknak is szerepet adni az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos tárgyalásokban, és azt mondjuk, hogy az önkormányzatoknak joguk van bármely tulajdonukban álló épületet használatba vagy tulajdonba adni bármelyik egyháznak oktatási, egészségügyi, szociális vagy közművelődési célokra. Mindössze két feltételt kell teljesíteni. Egyrészt azt, hogy az adott településen a lelkiismereti és vallásszabadság továbbra is érvényesülhessen, másrészt azt, hogy az önkormányzat ezzel a változással nem adhatja föl a közszolgáltatásokban vállalt alapvető felelősségét.
Nem szeretném részletesen ismertetni a javaslatot, de hadd hívjam fel a tisztelt képviselőtársak figyelmét három előnyére.
Először is: hat hónap alatt megszűnik az ingatlanok zárolása, és tiszta viszonyok teremtődnek – legalábbis ebben a vonatkozásban – a tulajdonviszonyok tekintetében.
Másodszor: egyetlen elemében sincsen kölcsönös függőség a Kormány és az egyházak között.
Harmadszor: mindenki tudni fogja, mennyibe fog kerülni ez az ingatlanrendezés az országnak, az adófizető állampolgárnak.
A Szocialista Párt ezekkel a javaslatokkal azt szeretné jelezni, hogy aktívan közre akarunk működni egy valóban európai és modern megoldás kialakításában. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy azt a munkát, amelyet 1868-ban Eötvös Józsefék elkezdtek, végre illene befejeznünk. (Taps a bal oldalon.)
