TAKÁCS PÉTER, DR. (MDF)
TAKÁCS PÉTER, DR. (MDF)
TAKÁCS PÉTER, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Többpárti Parlamentünk vitái – mint eddig – várhatóan ezután is akkor voltak és lesznek legélesebbek, amikor tulajdonjogi kérdésekről folytatunk polémiát. Így van ez a volt egyházi javak sorsát illetően is. Minden párt képviselői belekapaszkodunk a hatályos jogszabályokba, az Alkotmány paragrafusaiba, lelkiismereti és vallásszabadságra, az emberi és polgári jogok egyetemes nyilatkozatára hivatkozunk, citáljuk a vélt igazunkat bizonyító passzusokat, a legrafináltabb szófacsarással érvelünk vélt igazunk mellett. Észre sem vesszük, hogy közben megfeledkezünk választópolgárainkról, napjaink nagyon képlékeny magyarországi társadalmáról, akiknek az általunk alkotott törvényekkel élniök kell.
Az Alkotmány biztosította jogaik birtokában a honlakosoknak az általunk alkotott törvények partjai közé cövekelt cselekvéssel ki kellene építeniök a civil szféra demokratikus intézményrendszerét. Olyan intézményrendszert, mely létével emel vétót mindenféle erőszak ellen, miközben lefejti hétköznapjainkról a diktatúra megkövesedett beidegződéseit, a négy évtizednyi ideig épített kasztjellemzőket.
Történészként tudom, hogy minden gazdasági, társadalmi, jogi és politikai rendszerváltás, változtatás bárhol a világon nemzedékek zaklatottságával, lelki-testi szenvedésével jár. Ezeket a szenvedéseket mi sem spórolhatjuk meg, legjobb esetben is elviselhetővé és mártírok nélkülivé szelidíthetjük.
Nincs olyan párt ebben a Parlamentben – az országban sem –, amelyik biztos és fájdalommentes receptet ígérhetne a rendszerváltoztatás, a diktatúrából a demokráciába való átmenet vezénylésére. Társadalmunk jelen állapotában a klasszikus demokráciák érvrendszerei épp úgy tévútra vezetnek a jövőt illetően, mint a legszebb és legtisztább utópiák. Arról már nem is szólnék, hogy mi történne akkor, ha a négy évtizede először szabadon választott Parlament legitim képviselői a diktatúra kialakította tulajdonviszonyok és intézményi hálózat védelmét és mozdulatlanságát óhajtaná megóvni.
Az elmondott gondolatok akkor jutottak eszembe, amikor Jánosi György és Fodor Gábor képviselőtársam érveit hallgattam a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről. Egymástól élesen elhatárolódó politikai alapállásból nyitottak össztüzet a törvényjavaslat ellen. Ideológiájuk is más gyökerekből táplálkozik, érvrendszerük mégis sok ponton érintkezik. Ennek az oka az én balga meglátásom szerint abban keresendő, hogy az elmúlt 40 esztendő történéseit a magyar társadalom szerves építkezésének fogadják el, melyben legfeljebb intézményeket sértett a pártállami diktatúra.
Nem véletlenül hivatkoznak mindketten arra – idézem Jánosi képviselőtársamat: "A frakció egyetért azzal, hogy az elmúlt korszakban súlyos igazságtalanságok érték az egyházakat anyagi, vagyoni, morális szempontból egyaránt." Fodor Gábor képviselőtársam majdnem szó szerint ismétli ezt az érvet: "Magunk is valljuk – mondotta volt–, hogy az egyházakat súlyos jogsérelem érte a kommunista rendszer egyház- és vallásellenes időszakában."
Való igaz mindkét érv, mégis túlságosan leszűkített okfejtés! A valóságban ugyanis nemcsak az egyházakat – elsősorban és mindenekelőtt a társadalom minden egyes tagjának szabadságjogát, emberi méltóságát érte sérelem. Hitét, meggyőződését kellett minden állampolgárnak megtagadnia, titkolnia egzisztenciális okokból, és ehhez képest az egyházakat ért sérelem csak annyiban kapcsolódik, hogy majdnem minden eszköztárától megfosztották, mellyel korrigálhatta volna a lelkiismereti szabadságon esett sérelmek néhányát.
Nem akarok most történelmi vitát nyitni arról, hogy milyen szerepet töltöttek be Magyarországon a történeti egyházak. Arról sem szándékozom bizonyítékokat felsorolni, hogy mire, milyen társadalmi feladatok szolgálatára használták ingó és ingatlan vagyonukat. Képviselőtársaim éppúgy tisztában vannak ezzel, mint jómagam. Azt viszont szeretném a tisztelt Ház emlékezetébe idézni, hogy a történelmi egyházak a francia forradalomtól napjainkig a hatalomgyakorlásból Európa-szerte kibontakozva vagyonukat, eszköztárukat, jövedelmüket és intézményeiket egyre inkább a társadalom szolgálatába állították. Mára humanizmusukkal, karitatív tevékenységükkel nemcsak Európa-szerte, de Dél-Amerikában, Afrikában, néhány intézményük révén szerte a világban olyan szolgálatokat teljesítenek, amilyeneket az államok és a kormányok nemcsak vállalni nem tudnak, de intézményeik földrajzi korlátai miatt meg sem kísérelhetnek.
Ezért elgondolkoztató számomra, amikor Jánosi György és Fodor Gábor képviselőtársaim közösen akarják elhitetni országgal-világgal, hogy az egyházi javak egy részének visszaszolgáltatásával a kormánykoalíció szavazótáborát akarja bővíteni. Történeti dokumentumok bizonyítják, hogy azok az egyházi intézmények, amelyek ingatlanait az egyházak most visszaigénylik, többségükben már a XIX. században is felekezeti hovatartozás nélkül szolgálták a társadalmat, és már akkor az átvállalt oktató, gyógyító, kulturális és nevelő szolgáltatás mellé adták azt a materiálisan ki nem mutatható szeretettöbbletet, amit azóta sem tudott átvállalni semmiféle világi intézmény.
Sajnálom, hogy az általam igen tisztelt két képviselőtársam előszeretettel mellőzte érveinek megkomponálásakor a törvénytervezet 2. §-ának (2) bekezdését, ahol pontosan megfogalmazódnak azok a funkciók, amelyek ellátására ingatlanokat igényelhetnek vissza az egyházak. Még inkább sajnálom, hogy mindkét képviselőtársam politikai és ideológiai érvrendszerébe olyan áttetsző politikai csúsztatásokat szőtt, amelyek igazában maguk is kételkednek.
Nem élhetek vissza a tisztelt Ház türelmével, így hát nem vehetem bonckés alá a két korábban szóló képviselőtársam minden érvét, ezért csak a leghatásosabbaknak szánt szólamokra utalnék. Képviselőtársaimnak alaposan meg kellene vizsgálniok, hogy a Kormánynak avagy a lelkiismereti szabadsággal valóban élni akaró társadalomnak van-e szüksége az egyházak szolgálataira; hogy ezek az egyház által nyújtott szolgáltatások biztosíthatók-e az egyházak által visszakívánt ingatlanok nélkül; azoknak a viszszaigényelt ingatlanoknak a birtoklásával, fenntartásával az állam, az önkormányzat avagy az egyház képes-e hatékonyabban, humánusabban szolgálni a társadalmat.
Történelmi, társadalmi és publicisztikai forrásokból szerzett ismereteim arról győztek meg, hogy e képzeletbeli versenyen nem az egyházak kullognak az utolsó helyen. Ezért hangzik disszonánsan az én fülemben Jánosi György azon érve, amely szerint a törvénytervezet – idézem – a koalíció nyíltan vállalt ideológiájának vagyoni intézményi alapjait teremti meg.
Úgy hiszem, Fodor Gábor képviselőtársam is téved, amikor finom iróniával IV. Henrik Párizsát óhajtja láttatni Esztergomban és Debrecenben. Ennél még II. József felvilágosodott abszolutizmusa is kegyesebb volt a szerzetesrendekhez, amikor rendeletével feloszlatta a zárdákat és a kolostorokat, de megkímélte a gyógyító és a tanító rendeket. Ő tudta, hogy tanítókra, ápolókra nem annyira a királynak, a császárnak, inkább a föld népének lett légyen szüksége. Megbocsát nekem Fodor Gábor képviselőtársam, amiért nem ugyanazon monográfiákból tanultuk a históriát. (Taps a jobb oldalon.) Én úgy tudtam és úgy tanítom máig is, hogy Esztergomra, Debrecenre Pázmány Péternek, Eötvös Józsefnek, Széchenyinek, Deáknak, Batthyány Lajosnak, Babitsnak, Sík Sándornak, Radnótinak, Bethlen Gábornak, Csokonainak, Adynak, Móricznak volt szüksége, nem pedig I. Ferencnek, minden osztrákok császárának és nem Ferenc József későn koronázott királynak. Mint ahogyan az 1800-as évek elejétől a Helytartó Tanács akaratával dacoló piaristák magyar nyelven tanító gimnáziumaira is inkább szüksége volt a reformkor nagy nemzedékének, mint Metternichnek. Igaz, ez már nemcsak értelmezés, hanem a demokrácia következetes vállalásának kérdése is.
Az viszont már Metternich ravaszságán is túltesz, amikor a törvénytervezet 2. §-ának (2) bekezdésében felsorolt funkciókhoz ingatlant biztosítani szándékozó akarat ellen mindkét képviselőtársam azzal érvel, hogy amennyiben ez megvalósul – idézem –, nem tudja az állam biztosítani a szabad választás lehetőségét az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociális ellátás területén.
Az én demokrácia-értelmezésemben a lelkiismereti szabadság nem azt jelenti, hogy hívő és ateista csak a közömbösséget választhatja. Tetszetős ugyan Fodor Gábor képviselőtársam Eötvös népképviseleti törvényére hivatkozó érve, csak éppen megfeledkezett arról, hogy éppen ez a Parlament alkotta meg azt az önkormányzati törvényt, amelyben kötelezi az államot, hogy az önkormányzatok kötelező feladatainak ellátásához tulajdont és költségvetési normákat rendeljen. Ezen kötelező feladatok között sok minden más mellett ott szerepel az oktatás éppúgy, mint az egészségügyi és szociális ellátás.
Nem úri becsületszó kötelezi hát a Kormányt és a koalíciót, hanem kétharmados alkotmányerejű törvény, hogy a szabad választást garantáló ígéretéről meg ne feledkezzen. Ezért hullik vissza érzésem szerint Jánosi György képviselőtársamra a törvényen kívüli vagyonszerző kalandozások vádja. Enyhe szarkazmusának gyakorlatával eddigelé a történelem során tudtommal az európai kultúrkörben csak a törelmet nem ismerő ateisták, avagy éppen a zsidó-keresztény kultúrát nem ismerő, azt magukévá nem sajátító hatalmak éltek. Hadd ne emlékeztessek rá, hogy a magyar államiság megteremtése óta Magyarországon kívül.
Ezért üt vissza Fodor Gábor képviselőtársam Thomas Jeffersontól idézett szép állítása is, mely szerint a zsarnokság bűnébe esik mindenki, aki arra kényszerít egy embert, hogy pénzzel járuljon hozzá egy olyan meggyőződés terjesztéséhez, amelyet nem vall, amely számára idegen. Szeretem hinni: épp olyan zsarnokság hívőket ateista intézmények fenntartására kárhoztatni, mint ateistákat egy egyházi intézménynek felvirágoztatására kényszeríteni.
Az idézeteknek többnyire két élük van. Kár lenne az egyik élüket politikai és ideológiai okokból kicsorbítani.
El kell ismernem, Fodor Gábor képviselőtársam ügyesen forgatja kétélű érveit. Fürge elmejátékkal menekül ki az egyoldalúság vádja alól, amikor felvázolja egy ideálisan, államban megvalósítható autonóm egyház intézményi és vagyonbéli kereteit. Amikor ezt tette, bizonyára szeme előtt lebegett, hogy volt ilyen autonómia a magyar történelemben is, például a hazai református egyházaknak – hogy most más felekezeteket ne említsek. Ha 1948-ban szét nem zúzzák, talán mára kiforrta volna magából a magyar történelem szerves építkezése minden egyház számára ezt az autonómiát. Amit a katolikus egyház számára éppen a Fodor Gábor által felhívott Eötvös József szorgalmazott leginkább megvalósítani.
Biztos vagyok benne, hogy Fodor Gábor képviselőtársam éppen úgy tudja, mint e Házban a legtöbben, hogy miért feneklett meg ez a nemes akarat. Igaza van képviselőtársamnak: 40 év történelmi hozadékát nem söpörhetjük el egy tollvonással. De ezer esztendő szerves építkezését sem helyettesíthetjük egy tetszetős utópiával.
Tisztelt Ház! Az általam nagyra becsült képviselőtársam felidézte egyházi autonómiával mint megvalósítandó céllal magam is egyetértek. A társadalmi gyakorlat hétköznapi gödreiben bukdácsoló tapasztalataim viszont meggyőződéssel mondatják velem, hogy az általa felvázolt teóriának sokkal több a feneketlen kútja, mint azt első pillanatban képzelni merészelnénk.
A magam részéről meggyőződéssel vallom, hogy a tisztelt Ház által vitatott törvénytervezet apróbb módosításokkal a legbiztonságosabban szolgálja azt a célt, amelynek végpontján a minden felekezet által óhajtott egyházi autonómia megvalósulhat, és a társadalom minden tagjának a lekiismereti szabadsága érvényesülhet. Ezért ajánlom a törvénytervezetet képviselőtársaimnak is elfogadásra. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon.)
