KATONA TAMÁS, DR. népjóléti minisztériumi államtitkár:
KATONA TAMÁS, DR. népjóléti minisztériumi államtitkár:
KATONA TAMÁS, DR. népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Országgyűlés! Ha szabad, Borz Miklós képviselőtársunknak szeretnék mondani valamit. Tökéletesen megértem az ő érzelmi túlfűtöttségét ebben a kérdésben. Ezeket az érzelmeket valamennyien osztjuk is. Ugyanakkor látni kell, hogy a hadirokkant kérdés nem segélykérdés. A hadirokkantaknak pénzt kell adni a költségvetésből, illetőleg a társadalombiztosításból. A hadirokkantaknak nem ebből a segélyből – amit most szétosztunk – kell a megélhetésüket biztosítani, ebből nem is lehet. (Taps.)
Egyáltalán nem mondom ezzel, hogy biztos, hogy mindent megtettünk a hadirokkantakért, sőt én magam is nagyon sok olyan esetről tudok, hogy szűkkeblű bürokrácia miatt nem kapják meg azt a pénzt, amelyre joggal igényt tartanának. Úgy hiszem azonban, hogy eltévedünk, ha most minél nagyobb összeget próbálunk egy szervezet számára kihasítani attól a téves hiszemtől vezérelve, hogy ebből kell a hadirokkantak segítését, segélyezését megoldanunk. Ennek egész máshol igenis van, igenis kell, hogy helye legyen: a költségvetésben, a társadalombiztosításban. Itt szükséges volna pénzt adni arra, hogy ez a létjogosult egyesület elkezdhesse a maga munkáját.
Tudom, hogy mindig nehéz ezeknek az egyesületeknek úgy pénzt biztosítani, hogy más érdekeket ne sértsünk. Ilyenkor valamennyien körül szoktunk nézni, és nyilvánvalóan - mivel nem ismerjük ezeknek az egyesületeknek a gondjait, a munkáját – nagyon sokszor olyan egyesületeket pécézünk ki, és próbálunk egy képzeletbeli szégyenpadra ültetni, amelyek ezt nem érdemlik meg. Ilyennek tartom a Nemzetek Házát. A Nemzetek Háza csak látszólag utódszervezete a Magyar–Szovjet Baráti Társaságnak, tudniillik ebben minden magyar-külföldi társaság, a Szentágothay professzor vezette magyar-osztrák társaság ugyanúgy tagja. Ezek nem sokat örököltek a Magyar–Szovjet Baráti Társaságtól. A székház egy részét örökölték, amely igenis megfelelő keretet ad arra, hogy ezek a rendkívül fontos baráti társaságok el tudják látni a feladatukat. Ezt a székházrészt, amit megörököltek, mert sajnos, nem többet, ezt is igen nehéz dolog a mai költségkihatások között fenntartani. Egyáltalán nem érzem túlzottnak azt a támogatást, amit nem a Magyar–Szovjet Baráti Társaság utódszervezete, hanem egy most frissen felállított szervezet, amelybe többek között – igen helyesen – a Magyar–Szovjet Baráti Társaság is benn van, mert ilyen társaságra is szükség van ebben az országban.
Ha mi gazdaságunkban egyik legfontosabb partnerünknek tekintjük, ha mi a külföldi befektetőket azzal próbáljuk idehozni az országba, hogy aki Magyarországon befektet, első lehet a szovjet piacon, és jönnek ezért ide, akkor nyilvánvaló, hogy nekünk önös érdekeinkből is kell ezeket a kapcsolatokat ápolni, nem szabad ezeket a kiépített pozíciókat kiüresíteni, nem szabad a magyar-szovjet kapcsolatokat jégre tenni – ez rettenetes rövidlátás volna, és akkor még nem is említettem a többi társaságot.
Tehát úgy vélem, hogy Borz Miklós képviselőtársunk tökéletes jóindulattól, mélyen átfűtött érzelmektől vezéreltetve, de egy rossz ajtót verdes, egy rossz ajtót rúgdos, amikor így próbálja megoldani ezeket a kérdéseket. És nagyon óvni szeretném, mi nem láttuk, csak bizottság látta azokat az előterjesztéseket, amelyeket ezek a szervezetek beadtak. Itt nagyon sokszor olyan fenntartási költségekről van szó, amelyet ha megvonunk egy ilyen egyesülettől, akkor évtizedek munkáját egyetlen mozdulattal tüntetjük el, és az újrakezdés – és nagyon sokszor nagyon fontos cselekedetekről van itt szó – sokszoros pénzbe fog kerülni, és akkor azt kell majd nekünk valamilyen módon kiizzadnunk.
Úgy érzem tehát, hogy miközben tényleg valamennyiünk nevében mondom – gondolom –, szívünk minden melegével támogatjuk a hadirokkantaknak az ügyét – és kérem, én láttam háborút és láttam elesni embereket és megcsonkulni embereket, és apám orvos lévén, láttam, hogy milyen szörnyű egy kosár embernek az élete –, nagyon is átérezzük, valamennyien tudjuk, de úgy érzem, hogy nekünk nem 10 millióra van szükségünk, hanem többre, de nem itt, segély formájában, mert ha így csinálnánk, akkor valóban koldulni küldenénk a hadirokkantakat. (Nagy taps.)
