FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy a jövő évi költségvetés néhány oktatási és kulturális vonatkozásához szóljak.
Köztudott, hogy a Kormány mindenkor felelős a költségvetésben megjelenő közpénzek elosztásának arányaiért és technikájáért. Meggyőződésem, hogy az állam most visszaélt költségvetési szerepével. Kétszeresen terheli a jövő évben az oktatásban és a kultúrában dolgozókat. Egyrészt, mint alkalmazottakat, másrészt, mint vásárlókat.
Mint alkalmazottakat úgy, akiknek bérét a költségvetés nehéz helyzetére vonatkozó hivatkozással leszorítja, és mint a tavalyról eleve sok áthúzódó inflációval terhelt, továbbá az áfá-val nehezített áruk és szolgáltatások vásárlóit.
Bár a közalkalmazotti törvény az önkormányzatok számára épp emiatt a költségvetés miatt végrehajthatatlan papírtörvénynek tűnik, a lehető legrosszabb döntés lenne, ahogy egy dombóvári tanácskozáson egyik MDF-es képviselőtársam célzott rá, a végrehajtását felfüggeszteni. A közalkalmazotti törvényt nem felfüggeszteni kell, hanem végre kell hajtani, hacsak nem kívánják újraszabályozni egészen más kiindulóponttal. A Kormány egyet nem tehet: nem szegülhet szembe az Országgyűlés döntésével. A Kormány nem lehet törvényszegő egy mellesleg általa erőltetett törvénnyel kapcsolatban.
Ebben a költségvetésben hamis állítások jelennek meg a demográfiai hullámból adódó létszámcsökkenéssel kapcsolatban. Azt állítják, hogy most kedvezőbb a helyzet, pedig csupán 27 ezer gyerekkel van kevesebb az általános iskolában. Ez pedig a tanulók létszámának 2%-a, vagyis egy 25-ös osztálylétszám esetében ez 24 és félre való csökkenést eredményez. Ebből az úgynevezett kedvező helyzetből csökkenthető támogatást kiolvasni cinizmus. Különösen akkor, hogyha mindenki tudja, hogy ilyen mértékű csökkenés sehol nem jár költségmegtakarítással. Egyébként az általános iskolákban ez a csökkenés jelentősen lelassult.
Mindemellett a pedagógus bértömeget makroszinten központilag kell garantálni, de ennek a garanciának vagy a normatívákban kell kifejezésre jutnia, vagy pedig – ahogy az SZDSZ javasolja – az önkormányzatoknak juttatott felhasználási kötöttség nélküli források biztosításában. Ezek a normatív támogatások a költségvetési tervezetben nem emelkedtek annyival, az általános iskola esetében csak ötezer forintról van szó, azaz 13,9%-kal többet tervezett a Kormány a tavalyinál. Egyszóval ezek a normatívák nem emelkedtek, de várhatóan nem is emelkednek annyival, hogy kiegyenlítsék a költségvetési és az adótörvények negatív hatásait.
A személyi jövedelemadó elfogadhatatlan, 30-70%-os megoszlása mellett a kétkulcsos áfá-ban megjelenő kettős teher mellett, amelynek hatása nemcsak az, hogy az önkormányzatok működési kiadásai, tehát intézményeinek fűtése, vízdíja, villanyszámlái, élelmiszer-költségei emelkednek, hanem az is, hogy az infrastruktúra fejlesztésére fordított kiadásaik után nem lehet áfá-t visszaigényelni, s ez elég nagy veszteség. Tehát emellett a kettős teher mellett az önkormányzatok nem tudják például a fejenkénti 41 ezer forintos támogatáshoz hozzápótolni azt az összeget, amely a tavalyi kétezer forintos bérfejlesztés idei vonzataira – úgy mint tb., túlóra, betegszabadság – elegendő volna.
Ezek után kézenfekvő lenne, ha az SZDSZ azt javasolná, hogy például az általános iskolai normatív támogatás tavalyi éves szintjéhez képest legalább 20%-kal emelkedjék, és ne pedig 13,l9%-kal, mint ahogy a Kormány ezt előterjesztette. Bár ez a javaslat távolról sem oldaná meg, de legalább megkönnyítené az eddig vázolt nehézségek kezelését.
Egy ilyen módosító javaslat mellett szólna egy szakmai érv is. Nevezetesen az, hogy a támogatások közelítése a tényleges költségekhez elősegítene egy későbbi, az oktatás finanszírozási területén kívánatos struktúraváltást. Ezt a struktúraváltást az SZDSZ azért támogatná, mert csakis az állampolgári jogon, tehát minden, a közoktatásban részt vevő gyerek számára nyújtott oktatási utalvány adna biztosítékot a szabad iskolaválasztásra, arra, hogy a szülő a leginkább neki tetsző iskolába irathassa gyerekét. És ezzel az oktatás tényleges költségeit tartalmazó utalvány egyben lehetővé tenné az iskola számára, hogy autonóm megrendelőként jelenhessen meg a tantervek, módszerek, tankönyvek piacán, s a szülő számára lehetővé tenné, hogy minden hatósági ellenőrzésnél eredményesebben érvényesítse az iskola minőségével szemben támasztott követelményeit.
Egy ilyen, a tényleges oktatási költségeket tartalmazó utalványhoz a mostani normatívákat folyamatosan kellene emelni. Mondom, ezeknek az oktatási normáknak a karbantartásában az SZDSZ hosszabb távú elképzelése miatt érdekelt. Ám mégsem javasoljuk a normatív támogatások fércelését. A pár forinttal történő emelések körüli évente visszatérő marakodásban nem vagyunk hajlandók részt venni, hiszen a központi elosztás egész rendszerével van bajunk. Ameddig az utalványok rendszerét nem tudjuk általánossá tenni, leghelyesebb az önkormányzatok és iskolák kölcsönös alkujára bízni mind a bérek, mind a dologi kiadások, mind a működési költségek alakulását.
Csakhogy ehhez a személyi jövedelemadó önkormányzatoknál maradó részét kell emelt szinten megállapítani, ennek a jövedelemnek költségvetési kiegészítését kell magasabb összegben garantálni, tekintettel a kistelepülésekre, a központi adók és a helyi adók részarányát kellene az utóbbiak javára megváltozatni. Így kaphatnak az iskolát fenntartó önkormányzatok nagyobb forrást, amiből – és ebben azért bízunk, mert az ott élők előtt a politikai felelősséget az önkormányzatok viselik – a kellő és lehető mértékben bízunk abban, hogy támogatni fogják az iskolát vagy éppen az óvodát, ha ezt ők a lakossággal együtt így ítélik meg.
(18.10)
Tisztelt Ház! Az igen tisztelt Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium az idén feladta a tavalyi fenegyerekeskedését, amellyel minisztere nem írta alá a költségvetést. Az egy más kérdés, hogy később milyen jól nevelten elfogadta azt. Ebben a tanévben a minisztérium eminens lett, saját rovataiban úgy tünteti fel, mintha kiadásai csökkennének – ahogy az előbb mondta Fekete Gyula – 994 millió forinttal. Erre igen büszke volt Fekete Gyula képviselőtársam. Ám a minisztérium azért igyekszik túljárni a pénzügyminiszter tanár úr eszén, mert eközben a háta mögött jól kiépíti a párhuzamos szinteket, úgy, mint a regionális oktatási központokat, és a bújtatott intézményeket a humánszolgáltatásokkal kapcsolatban, amiben nem pár millió forint forog fönn.
A tankönyvkiadás ügyéről néhány szót: A tankönyvdotáció nem létező, és senki által meg nem vitatott, tankönyvlistához kötött, s a minisztérium nem azon igyekszik, hogy semlegesen tankönyvpiacot alakítson ki az iskolákra bízva, hogy a számukra létszámarányosan juttatott, tankönyvekre fordítható pénzből milyen tankönyveket vásárolnak. Ez is valahogy furcsán jelenik meg a költségvetésben mint tankönyvdotáció.
A felsőoktatásról: A felsőoktatás prioritása álságos. Eleve nem az európai létszámarányokhoz közelítésről van itt szó, mint ahogy azt nagyon sokszor államtitkár úr is el szokta mondani, hanem a nagyobb létszámú érettségiző évjárat fogadásáról. Nem az arány változik tehát meg.
E mellett a finanszírozási rendszer mellett az egyetemek ugyanis egyáltalán nem érdekeltek a hallgatólétszám bővítésében. Erre utal az is, hogy a hallgatólétszám bővítésére félretett pénzt sem tavaly, sem az idén nem költötték el. Hiába próbálja a Kormány bevezetni a kötelező kétezer forintos tandíjat. Ez a kétezer forintos tandíj ahhoz túl kicsi lesz, hogy érezhetően növelje a felsőoktatási intézmény bevételeit, és ezzel kapcsolatban a hallgatók az intézménnyel szemben nem kerülhetnek valóságos megrendelői helyzetbe. Ehhez az összeg ugyanis túl kicsi, arra viszont épp elég ennek a tagdíjnak a bevezetése, hogy erősen megterhelje, sőt elriassza a szegényebb hallgatókat. De abban a formában, ahogy tervezik, hogy tudniillik a tandíjkedvezményeket a tanulmányi átlaghoz kötik, még arra is alkalmas, hogy zsarolhatóbbá tegye az egyetemistákat. Pedig valószínűleg mindenki megértéssel fogadna egy olyan, ennél jóval jelentősebb összegű, és épp ezért a hallgató pozícióját erősítő tandíjat, ha az egy olyan hitelfelvételi lehetőséggel párosulna, amelynek révén a felsőfokú tanulmányokat nem a szülők, de nem is az adófizető állampolgárok finanszíroznák most, hanem a későbbi életjövedelmükből maguk a jelenlegi hallgatók.
Látom, a munkaügyi államtitkár úr nagyon csodálkozik a zsarolhatósággal kapcsolatban, pedig jó lenne utánanézni. (Derültség.)
