KIRÁLY ZOLTÁN (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független)
KIRÁLY ZOLTÁN (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Parlamentnek évek óta kifeszített költségvetésekkel, válságköltségvetésekkel kell megbirkóznia, amelyekkel mindenki elégedetlen, viszont semmi sem oldódik meg. A most benyújtott tervezet nemcsak feszített és nagyobb feszültségekkel terhelt a korábbiaknál, de alkalmazott megoldásainál, amelyek az államháztartás egészére kiterjednek, a rövid távú túlélés érdekében hosszabb távú károsodásokat vállal a következő kormányok és mindannyiunk terhére.
A Kormányt tehát több szempontból is komoly felelősség terheli azért, hogy a Parlamentnek ilyen költségvetéssel kell szembesülnie és megkínlódnia 1992. végén is. Ráadásul ismételten beszorított helyzetben, minthogy a Kormány kötelezettséget vállalt az IMF előtt arra vonatkozóan, hogy a költségvetés hiánya nem fogja meghaladni jövőre a 185 milliárd forintot, a Társadalombiztosítási Alapoké pedig a 40 milliárdot –, s vállalta azt is, hogy ezt a Parlament elfogadja. A Képviselőház tehát ismét megzsarolható.
Ám a Parlamentnek – mint ahogy az elmúlt két és fél év példája is mutatja – nincs lehetősége arra, hogy a Kormányt gazdasági programjának betartására kényszerítse. Például a kétéves kormányzati munka feletti parlamenti vita is amolyan falra hányt borsó esetének bizonyult, csupán annyi történt, hogy a Kormány kipipálhatja egyik alkotmányos kötelezettségét.
A kormányzat súlyos felelőssége konkrétan a következőkben merülhet fel: mindenekelőtt abban, hogy az elmaradt jövedelemtermelésért már nemcsak a múlt öröksége hibáztatható, de az a kormánygyakorlat is, amely a történelmi idő elvesztegetésével nem tett meg minden tőle telhetőt a gazdasági átalakulás felgyorsítására, a befektetések stabil alapjait jelentő piacgazdaság intézményeinek kiépítésére. Helyette ideológiai-politikai csatározásokba kezdett, pedig az ország polgárainak döntő többsége a választásokat követően nem ezt várta! A mesterségesen gerjesztett politikai csatározások folyamatosan rontották a gazdasági átalakulás feltételeit, ami által a Kormány olyan vermet ásott, amiből nemhogy neki, de az új kormánykoalíciónak is rendkívül nehéz lesz majd kimásznia.
Továbbá a Kormány ezenközben új elkötelezettségeket vállalt, illetve vállaltatott a Parlamenttel, amelyek a behorpadt és ki nem egyengetett bevételi oldallal szemben többletkiadási kötelezettségeket jelentenek. Ezek közé tartozik a kormányzati igazgatás költségnövelő átszervezése, a miniszterelnökség megduplázása különféle tanácsadói csoportokkal és tárca nélküli miniszterekkel meg apparátusaikkal, továbbá: a köztársasági megbízottak rendszerének kiépítése, a regionális oktatási központok létrehozása és számos más új hivatal felállítása.
Ezeknél azonban nagyobb horderejű és ma még beláthatatlan következményekkel jár – s ezt mindenféle politikai felhang nélkül mondom, csak tényszerűen – a kárpótlás intézményesítése vagy a világkiállítás programjának beindítása.
Ugyanakkor többmilliárdos többletkiadásokat jelentenek az egyházakkal és a határainkon túl élő magyarokkal szemben vállalt anyagi elkötelezettségek, továbbá a különféle garancia- és kötelezettségvállalások.
1992-ben a Kormány által – hogy Kupa miniszter úr korábbi nyilatkozataiból idézzek – "vidáman vagy gondtalanul finanszírozható" költségvetési hiány következményei a jövőt terhelik, és ez is olyan kormányzati felelősség, amely nem hárítható át az elődökre, viszont hatását az eljövendő évek sínylik meg.
A Kormány ugyanis – bár időben kapott figyelmeztetést – olyan belső eladósodási csapdába vitte a költségvetést, aminek hosszabb távú hatása a megtakarítások elértéktelenítésében fog megjelenni és abban, hogy a költségvetés egyre kevésbé lesz képes a saját adósságproblémáinak kezelésén túlmutató társadalmi-gazdasági kérdésekkel foglalkozni. Az előbbire abból következtethetünk, hogy a beruházási ráta messze elmaradt a megtakarításitól, tehát a szabad forrásokat egyszerűen felemésztettük, az utóbbira pedig az állami adósságszolgálat jelentős megnövekedése, a belső adósság spirálban való gyors előrehaladása utal.
S végül nem utolsósorban súlyos felelősség terheli a kormányzatot az 1991-re beígért, ám még 1993-ban is halasztódó államháztartási reform okán, ami miatt nem képesek határozottan megjelenni a gazdaság kitörési pontjai, miközben a társadalmi elégedetlenség jogosan egyre csak fokozódik.
A gazdaságirányítás újfent csak a költségvetés bevételi oldalához nyúlt hozzá, ami – miközben nem kis társadalmi tehertételt jelent – csak porhintés az alapprobléma megoldása szempontjából.
Úgy gondolom, szólni kell a költségvetés elméretezett gazdaságpolitikai alapvetéseiről is. A költségvetés bevételi és ehhez részben igazodó kiadási oldala a reálisan várható mértékekhez képest túlméretezett. A GDP a nemzetgazdasági előrejelzés szerint jövőre 15,1%-kal emelkedik nominálisan. Ezzel szemben a költségvetés bevételeinél 24,5%-os, kiadásainál pedig 18,1%-os növekedés mutatható ki, és a konszolidált államháztartási bevételeknek 17,3%-os, és a kiadásoknak 16,5%-os a növekedése –, de ez a növekedés is meghaladja a GDP bővüléséről feltételezettet.
Ám maga a GDP-prognózis is kétségbevonható, s nem azért, mintha túlzott pesszimizmust tükrözne, ellenkezőleg: a jövő évi nemzetgazdasági terv nagyjából az 1992-re vázolt – és meghiúsultnak a megismétlése. Abból indul ki, hogy most már tényleg elértük a mélypontot és a visszaesés nem folytatódik –, viszont külső finanszírozási problémáink nem lesznek, ezért a folyó fizetési mérlegben nem kell aktívumot elérni. A növekedést az export dinamikus, 5-7%-os emelkedése húzza, és a beruházások belendülése meg az importtöbbletet tolja.
Ez a program azonban – akárcsak az idei évre előirányzott – csak a belgazdasági feltételekkel nem számol! Azzal, hogy az elmúlt három évben bekövetkezett körülbelül 20%-os visszaesés nyomai nem tűnnek el egyik napról a másikra.
A recesszió után piacgazdaságokban is depresszió, pangás szokott következni, nem pedig fellendülés. Nálunk azonban nem egyszerűen gazdasági válság van, hanem olyan összetett, több tényezőből álló válság, amelyben a múlt rendszer öröksége összeadódik azzal, amit nevezhetünk történelmileg példátlan rendszerváltozás-válságnak!
Szétszakadtak a gazdaság korábbi integrációi, felszámolódtak a gazdaságirányítás és működés megszokott rutinjai, piacok estek ki, bizonytalanná lett a tulajdoni szerkezet és annak átalakulási iránya is. A válság a csődök, a felszámolási eljárások formájában manifesztté vált és terheli a bankok portfolióját is.
Az üzleti élet bizonytalansága átlagon felüli, és ilyenkor a vállalatok és pénztulajdonosok az átlagosnál is óvatosabbak. Az 1992-es év gyakorlatilag ennek bizonyítéka.
Nem számol a program a belgazdaság kifulladási pályáival; azzal például, hogy az exportdinamika az év második felében már jelentősen mérséklődött, az import pedig épp azon javak, az anyagok és alkatrészek tekintetében esett vissza nominálisan, amelyek az exporttermelés alapjai lehetnének.
A kivitelünk jelentős részét adó agrárgazdaságot nemcsak az aszály sújtotta – nyugodtan mondhatjuk, hogy romokban hever, aminek gazdasági lecsapódása éppen a következő évben fog megmutatkozni.
A Gazdaságkutató Részvénytársaság vizsgálatai is azt mutatják, hogy a vállalkozók jelzései szerint a konvertibilis elszámolású értékesítés nem vagy alig emelkedik. Az export vezette fellendülésre tehát gazdaságpolitikát, költségvetési politikát alapozni felelőtlenség! De a rendezetlen, forrongó, átalakulóban lévő, és ezért bizonytalanságokkal telített belső piac sem mutatja azt az arculatát, amiből a fellendülés fordulata kiolvasható lenne!
Ezért legjobb esetben is stagnálásra lehet számolni, de talán reálisabb a GDP 1-2%-os csökkenésével kalkulálni. Ez viszont azt jelenti, a szélső értékeket figyelembe véve, hogy 5%-ponttal különbözik a kormányprogram a reálisnak ítélhetőhöz képest. Ez pedig a bevételek befolyásánál óhatatlanul hatni fog – annál is inkább, mert nincs szinkronban egymással a nominális jövedelmek termelése és azok költségvetésbe való befizetése.
A bevételek körében túlméretezettnek tartom a társasági adó 10%-os növekedését, az állami vagyon utáni részesedés emelését, miközben a 25%-os norma nem változik, de az állami vagyon csökken; túlméretezettnek tartom az ÁFA 125 milliárdos bevételi többletét, miközben a vásárolt fogyasztás nem emelkedik; túlméretezettnek a pénzintézetek 25 milliárdos befizetését, miközben a vállalati csőd- és felszámolási eljárások hatásai éppen elérik a pénzintézeti szférát.
(9.20)
(Beszédében szünetet tartva várja, hogy Kupa Mihály miniszter befejezze Illéssy István képviselővel folytatott beszélgetését.)
Köszönöm, hogy miniszter úr rám is szentel figyelmet.
Túlzottnak tartom továbbá a személyi jövedelemadó körülbelül, 40%-os emelkedését, amikor 1992-ben az előlegfizetői kör csökkent, és nőtt a költségek elszámolásának lehetősége.
Várhatóan a következő évben a költségvetés kiadási oldala is túlteljesül és nagyobb mértékben, mint 1992-ben. Olyan elkötelezettségek terhelik ugyanis a különféle államháztartásokhoz kapcsolódó alapok miatt, amelyek automatikusan húzzák majd a kiadásokat az előirányzatokat meghaladóan. Ilyen lesz például a szolidaritási alap, amelynek szükségletéhez 1993 végéig 900 ezer főre emelkedő munkanélküliséggel számol a költségvetési tervezet, viszont a munkanélküliek száma már ez év végén meg fogja közelíteni a 800 ezret. Úgy gondolom, így nem irreális jövőre egymilliós nagyságrendű munkanélküliséget feltételezni.
A 13 és fél milliárdos tartalék valószínűleg még a garanciavállalásokra sem lesz elegendő, és a költségvetésnek – ha akarja, ha nem – állnia kell majd a Társadalombiztosítási Alapok tervezettet jóval meghaladó hiányát is, merthogy a vagyonátadás legfeljebb hosszú távon jelenthet kiaknázható jövedelmeket. Mindezek következtében a költségvetés hiánya 50-60 milliárd forinttal is meghaladhatja a tervezettet, és akkor talán még elég óvatosan becsültünk. Az államháztartás hiánya pedig a más alrendszerekben keletkezett többlethiányokkal együtt jóval meghaladhatja a tervezett 210 milliárd forintot.
S itt hadd utaljak ismét a Gazdaságkutató Részvénytársaság véleményére, amely szerint az államháztartási deficit elérheti akár a 300 milliárd forintot is. Részint a társadalombiztosítás és a szolidaritási alap elfutása miatt, részint a privatizációs bevételekre építő elkülönített alapok hiánya révén.
Tisztelt Ház! Amint arról a benyújtott költségvetési előterjesztésben is olvashattunk, s a miniszteri expozéban külön is elhangzott, az államháztartás jövedelem-újraelosztó hatása nálunk túlontúl ránehezedik a gazdaságra, és jóval meghaladja a piacgazdaságokban ismert mértékeket. Az eddig elmaradt államháztartási reformnak lényegében a centralizációs ráta érdemi csökkentése lett volna a célja, és a Valutaalappal kötött hároméves hitelszerződésünknek is ez volt az egyik feltétele. Ezzel szemben a konszolidált államháztartási mérleg adatai szerint – s úgy gondolom, ezt kell nézni és nem a szövegben lévő táblázatot – a bevételek centralizációja 0,4%-ponttal, a kiadásoké 0,8%-ponttal mérséklődik 1993-ban 1992-höz képest. Ez azonban kizárólag a GDP tervezett növekedésének köszönhető. A terv kialakításánál 3130 milliárd forintos 1993. évi GDP-vel számoltak, ami nominálisan valóban 15,1%-kal magasabb az 1992-re vélelmezett 2650 milliárdnál. Ám ez – mint korábban már mondottam – túlzott optimizmusra vall. Ha az előterjesztésben szereplő általános drágulási mértékkel és csak 13%-os nominális emelkedéssel számolunk, akkor a GDP 3000 milliárd forint lesz, amihez viszonyítva a tervezett államháztartási bevételt és kiadást, a jövedelemcentralizáció figyelemreméltó növekedése olvasható ki. Tudniillik a bevételek központosítása 2,1%-ponttal, a kiadásoké pedig 2,7%-ponttal lesz majd magasabb a múlt évinél.
A 3000 milliárdos GDP-hez viszonyított 240-250 milliárd forintos költségvetési hiány viszont 8%, illetve efölötti mértéket jelez, szemben a Valutaalappal elfogadtatott 6%-kal, ami úgy gondolom, újabb nehéz menetű tárgyalásokat vetíthet elénk.
Az 1993-ra beterjesztett költségvetésből semmiféle koncepció nem olvasható ki – érzésem szerint – a rövid távú túlélés szükségletein kívül. A kiemelt területek nem markánsak, lásd oktatás, szociálpolitika, avagy eufemisztikus megfogalmazásúak – utalt erre a miniszter úr is az expozéban –, hogy a közrend és a közbiztonság megerősítése. Ám áttanulmányozva a Belügyminisztérium költségvetési többletét, annak, úgy tűnik, jó, ha csak a fele szolgálja ezt a célt. Másfelől szükségtelenek is, lásd például a Honvédelmi Minisztérium béremelési többletét, ahol az 5,l milliárd forintos többletköltség döntő többsége a béreknek az infláció megfelelő korrekciójára szolgál. Hasonlóképpen elfogadhatatlan például az, hogy az Állami Vagyonügynökségnél duplájára növekedett a bérkeret, az eddigi személyekre számított 1 milliót meghaladóról több mint 2 milliót meghaladóra, 800 millió forintra.
A szabályozásnak ez a diszkriminatív jellege úgy gondolom, elfogadhatatlan, és kormányzati szinten, de azon túl is társadalmi feszültségeket szító. A kiemelt célok közül egyedül az oktatásnak lehet hosszabb távon kedvező hatása. Ám elgondolkodtató, hogy miért éppen a Pedagógusok Szakszervezete és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete tiltakozik a legélesebben az 1993-ra beterjesztett költségvetési előirányzatok miatt, s ebben úgy gondolom, nem érvényesíthető az a felfogás, amit a miniszter úr képviselt, hogy itt demagóg érdekérvényesítésről van szó. Úgy gondolom, érdemesebb lenne leülni velük és megtárgyalni mindezeket.
Hiányzik ebből a tervezetből az elvi következetesség. Minden jövedelemelvonásnál és újraelosztásnál jogos az azonos mérce követelményének felállítása, vagy más szóval valamiféle elvszerűség kialakítása és azután ennek következetes alkalmazása. A kivétel csak olyan terjedelmű lehet, ami még belefér a szabályerősítő minőségbe, de ennek is valamiféle konszenzuson kell nyugodnia. Ilyen és csak is ilyen költségvetéssel lehet az állampolgárok elé kiállni és velük azt elfogadtatni. Ha a normativitás elve súlyosan sérül – ráadásul komoly társadalmi csoportok kárára –, az ellenállást, elutasítást vált ki.
A most előterjesztett költségvetés sajnálatos módon több ponton is sérti a következetes elvszerűség elvét, és tetszőleges játékszabályokat alkalmaz. Pontosabban egyetlen elv érvényesül: a költségvetés rövid távú szemlélete, a hiány mérséklése szempontjából pillanatnyilag elérhető legjobb megoldás megtalálása. S minthogy ez esetben más és más a kivitel szükséglete, innen a megoldások sokszínűsége is.
Néhány feltűnő példát érdemes említeni az elmondottak alátámasztására. A társasági adó 40%-os mértékének, valamint az adókedvezmények változatlanságának indoklásánál az előterjesztők a jogbiztonságra hivatkoznak. Ez az egyébként nagyon is méltánylandó elv azonban másutt nem köti a költségvetési jogalkotó fantáziáját. Így például amikor a személyi jövedelemadózásban egy millió forintnál újabb sávot akar életbe léptetni. Vagy amikor a személyi jövedelemadó korábbi 50-50%-os megosztási arányait 30-70%-ra kívánja módosítani az önkormányzatok rovására, a központi költségvetés javára. Ez utóbbi – mégha a visszatartás révén kiegyenlítettebb, igazságosabb önkormányzati pénzelosztásra is vezet – zavart kelthet a gazdálkodásban, hiszen az önkormányzatok – gondoljanak csak például a céltámogatási rendszerre – a legtöbb helyen már úgy vágtak bele különböző fejlesztésekbe, vettek fel hiteleket, hogy a személyi jövedelemadó 50%-ának megtarthatóságával kalkuláltak.
Egyetértve a fiataldemokratákkal, nem támogatom az egymillió forintos jövedelem 50%-os megadóztatását. Ez nem az igazi magas jövedelműeket terheli, hanem éppen azt az értelmiségi réteget, amely megfeszített munkával, külön megbízások felhajtásával szerez magának nem láthatatlan, hanem az adónyilvántartásokban nagyon is követhető és rögzített látható jövedelmeket. Egyébiránt pedig az APEH jelentése szerint 1991-ben csak 31788 főnek volt Magyarországon 1 millió forint feletti jövedelme és 478-an kerestek 4 millió forintnál többet.
A képmutatás legkirívóbb példája azonban a kétkulcsos ÁFA bevezetésének sajátos megoldású kompenzációjára adott magyarázat. A tiszta beszéd lett volna, ha a Kormány nyíltan megmondja: sajnos, a folyó fizetési mérlegaktívum és a fokozódó devizatartalékok ellenére olyan rossz a helyzet, hogy nem engedhető meg semmiféle kompenzáció. Ez sokkal érthetőbb lenne, mint az, hogy idézem: "A kompenzáció nem választható le a költségvetési politika irányultságától, azaz szoros összefüggésben jelenti az állami feladatvállalás finanszírozásának korszerűsítését is." Javaslom, álljon ki ezzel a szöveggel a választópolgárok elé az, aki megírta. Amúgy azzal az elvvel természetesen egyet lehet érteni, hogy az adóbevételeket biztosabb alapokra kell helyezni, és ennek eszköze a fogyasztás adóztatásának kiterjesztése. A javasolt kompenzálási megoldás azonban elfogadhatatlan, tudniillik abból csak az nem derül ki, hogy hol, kinek és mennyit kompenzálnak.
A kétkulcsos ÁFA-ról többen szóltak már. Úgy gondolom, mindazok, akik valóban figyelembe veszik polgárok és választópolgárok százezreinek, a létminimum alatt élőknek vagy a létminimumon tengődőknek az érdekeit, nem támogathatják a kétkulcsos ÁFA bevezetését.
(9.30)
Az újfent elmaradt államháztartási reform miatti kormányzati felelősségről szóltam már korábban. Már 1989 decemberében az akkori Parlament tagjaiban is tudatosult a dolog, hogy az állami költségvetés strukturális problémáit, az abból adódó feszültségeket nem lehet megoldani az államháztartás gyökeres átalakítása nélkül. A Németh-kormány be is nyújtott egy reformtervezetet, ám azt már nem volt ideje a Parlamentnek megtárgyalni. Másfelől persze nem is lett volna célszerű, mert mindenki előtt világos volt, hogy az újraelosztás rendszerének átszabásához társadalmi konszenzus kell, aminek megteremtésére csak a választást követően, a hatalom legitim alapokra helyezésével nyílik esély.
A választások megtörténtek, de a Kormány az államháztartási reform tekintetében is elmulasztotta a kivételes történelmi idő nyújtotta lehetőség kihasználását. A Kormány és az államapparátus illetékes szakemberei is tisztában vannak azzal, s ezt a mostani előterjesztésben is megfogalmazzák, hogy a bevételek és a kiadások közt gyorsuló ütemben szétnyíló ollót kiváltó okok tartósak, s felszámolásukhoz érdemi lépések szükségeltetnek. Ennek hiányában – teszem hozzá én – egyre jobban lebénult a reálgazdaság, és hamarosan a hiánygazdaság új formáival találjuk magunkat szembe. Érdemes csak utalni azokra a példákra, amikor is kórházi ágyak szűnnek meg százszámra, múzeumokat zárnak be, helyi és helyközi közlekedési járatokat szüntetnek meg vagy szűkítenek.
A gond tudatosulása ellenére a törvénytervezet előterjesztői 1993-ra is csak takarékossági intézkedéseket javasolnak, éppen úgy, mint amikor a Kádár-rendszer érzékelte a nehézségeket, de azok valódi megoldására hatalmát féltve nem volt ereje és mersze.
Mindezeknél is súlyosabb azonban az, ha a Kormány az első kötet 459–467-es oldalán leírtakat tekintené az államháztartási reform programjának. Ez ugyanis nem az. Éppen az hiányzik belőle, ami a lényeg, tudniillik a koncepció. Annak meghatározása, hogy a piacgazdaság kiépítésének feltételei közt mit tekintsünk az állam, mit a decentralizált alapok, a helyi közösségek, és mit az egyén finanszírozási feladatának. S e feladatok újraelosztásának milyen pénzügyi, árrendszerbeli következményei várhatók.
A jelzett oldalakon szereplő elképzelés nem nő túl az intézményi összevonások, átalakítások és forráscsökkentések ötletén, s nem több egy átmeneti megoldást jelentő erőteljesebb takarékossági programnál.
A Parlamentnek, úgy gondolom, ezzel nem szabad egyetértenie, még akkor sem lehet elfogadható, ha azt az IMF 1992 szeptemberében fő vonalaiban elfogadta. A Valutaalap ugyanis nem tehetett mást, hisz nem utasíthatja a magyar Kormányt, ellentétben a Parlamenttel, amelynek a Kormány felelősséggel tartozik.
Tisztelt Ház! Mindezek alapján úgy érzem, nem elhamarkodott az a vélemény, ha azt mondom, hogy a Kormány a jövő évi költségvetésről szóló tervezetet szükséges, hogy a realitásoknak megfelelően átdolgozza. Nem többletosztogatást vár tőlünk a társadalom, csak a most beterjesztettnél igazságosabbat, közteherviselést a szó eredeti érdelmében, és ebben persze példamutató élenjárást a kormányzati apparátus részéről. Ideje lenne a Kormánynak a valós helyzetről tájékoztatni a közvéleményt: azt a közvéleményt, amely – úgy gondolom – egyre inkább csak az igaz és csakis az igaz szóra fogékony. Ennek elemi feltétele természetesen, hogy a kabinet ismerje el eddigi gazdaságátalakító ténykedésének kudarcát és mindazokat a felelősségeket, amelyekről felszólalásom elején szóltam, s amelyekkel ha most nem is, hát 1994-ben úgyis szembe kell néznie. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
