FÁKLYA CSABA, DR. az SZDSZ vezérszónoka:
FÁKLYA CSABA, DR. az SZDSZ vezérszónoka:
FÁKLYA CSABA, DR. az SZDSZ vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Szabad Demokraták Szövetségét a véleménye kialakításakor a következő szempontok vezényelték:
Folyamatában vizsgáltunk két tényezőt. Ebből az egyik az állami költségvetés szerepe a társadalombiztosítás költségvetésében, a másik pedig az állami garanciavállalásnak a kérdése.
Én is egy visszatekintéssel kezdeném, amelyikben megemlíteném, hogy eredetileg, amikor a társadalombiztosítás költségvetése önállóvá vált, akkor úgy igyekeztek a feltételeket megszabni és beszabályozni, hogy enyhe bevételi többlettel zárt a társadalombiztosítás költségvetése, bár már az első pillanattól kezdve megjelent az államháztartás deficitjének a társadalombiztosítás költségvetésébe való bújtatása. Célzok itt a lakásalapkötvény vásárlására, illetőleg az erre való kötelezettségre.
Később ez a tendencia felerősödött, és a deficit egyre nagyobb hányadát volt kénytelen a társadalombiztosítás költségvetése bújtatottan átvállalni. Tehát jelenleg tulajdonképpen egy ilyen szituációval állunk szemben.
A másik az állami garanciavállalás kérdése. Hát a jelen helyzetben egy olyan ellentmondásos szituációval állunk szemben, amit a tisztelt bizottsági elnök úr már előadott, ezt nem ismételném meg. Csak anynyit említenék meg, hogy az államtitkár asszony az előterjesztéskor elegánsan kitért ennek a helyzetnek az ismertetésétől. És itt hadd mondjam azt, hogy ha két érvényben levő törvényi szabályozás halad egymás mellett, amely egymásnak ellentmondó, akkor nekünk szabad kezünk van annak a kiválasztásában, hogy melyiket részesítsük előnyben. És én azt hiszem, hogy azt kell előnyben részesíteni, amelyik előremutató, amelyik a társadalombiztosítást a jelenlegi nehéz helyzetéből esetleg kisegítheti. És ez pedig az, hogy a társadalombiztosítás jelenlegi helyzete mellett az állami garanciavállalásról egyszerűen nem lehet lemondani. Egy átalakulásban lévő szervezettel állunk szemben, amelynek a saját lábon állása nem biztosított.
Na most ez a két tényező, az állami költségvetés szerepe, továbbá az állami garanciavállalás az a két tényező, amelyik az állam szerepvállalását, illetőleg a szerepét a társadalombiztosításban egyáltalán indokolttá teheti. Amilyen mértékben ez a két tényező háttérbe szorul vagy eljelentéktelenedik, olyan mértékben válik szükségtelenné és indokolatlanná az állam jelenléte a társadalombiztosítási költségvetésben.
Bár a Kormány igen nagy erőfeszítéseket tesz ezen, számára igen terhes kötelezettség visszaszorítására, ugyanakkor a társadalombiztosítás valódi biztosítási alapra való helyeződésének realitása – hogy úgy mondjam – nem tűnt fel a horizonton, tehát ebből következően ehhez a két tényezőhöz nekünk ragaszkodnunk kell.
A második kérdés, amit vizsgáltunk, az, hogy tartalmában, szakmailag jó-e ez a törvény. Hát azt megállapíthatjuk, hogy számszakilag nem.
Mely tényezők felelősek ezért, hogy nem? Hát először is maga a társadalombiztosítás. Hibásnak tartjuk, vagy felelősnek tartjuk a társadalombiztosítást azért, mert pontosan a legnagyobb adósoknál nem kezdeményezett annak idején csődeljárást – gondolok itt például a MÁV-ra ", és azt gondoljuk, hogy még a folyamat elején egy következetesen véghezvitt csődeljárási kampány sokkal nagyobb késztető erővel bírt volna az adósoknak a kintlevőségeik megfizetésére, mint az adóslista élgárdájának nyilvánosság elé tárása. Csak sejteni lehet, bizonyítani igen nehéz, hogy politikai akarat fogta le a kezdeményezést. A szituáció mindenesetre eklatáns példa arra, hogy a politikai kapcsolatok mennyire megnehezítik a piackonform pénzügyi mechanizmusok érvényesülését.
Hibáztatható a társadalombiztosítás azért is, mert koncepciótlanul, zsebből fizetett. Célzok itt például olyan dolgokra, mint az indokolatlan mértékű honoráriumok, különféle tanulmányok stb.
Hibáztatható a társadalombiztosítás abban is, hogy nem pontosan körülhatárolt kautélák szerint gazdálkodott. A Számvevőszék például más kautélák szerint ellenőrzött. Ma Magyarországon senki nem tudja megmondani biztosan, hogy mennyi is a tényleges tartozás. Vajon a kimutatott kintlevőség az 54,4 milliárd, vagy a kimutatott deficit, a 21,9 milliárd, vagy pedig az Andersen cég által kimutatott deficit, az 5 milliárd?
Köszönhető ez az elavult munkamódszereknek is, amelyek miatt három-öt hónapos késés van a társadalombiztosítás elszámolásában.
Azt gondoljuk, hogy enyhítene a helyzeten, ha ugyanúgy, mint az APEH, a társadalombiztosítás is közölné évente rendszeresen a folyószámla-egyenleget minden járulékfizetővel.
Felelős ezért a helyzetért az ország gazdasági helyzete, ezzel most nem kívánok foglalkozni.
Felelősnek lehet állítani a társadalombiztosítás és a Népjóléti Minisztérium viszonyát is, amelyet a kölcsönös gyanakvás és a nem tájékoztatás, az együttműködés nem kellő volta jellemezhet.
Megemlíteném, hogy a tartalékalapok 10: 1 arányú megosztása a nyugdíjbiztosítási alap és az egészségügyi biztosítási alap között teljesen önkényes, és semmiféle számítás nem támasztja ezt alá.
A harmadik kérdéscsoport, amit vizsgáltunk az, hogy biztosítja-e a törvényjavaslat a társadalombiztosítás működőképességét egyáltalán. Nem biztosítja, sőt hosszú távon akadályozza. És ez nemcsak az én véleményem.
Még 1992. június 3-án mindkét felügyelőbizottság egyértelmű határozatban rögzítette a véleményét. Ebből idéznék.
"Az 1991. évi Társadalombiztosítási Alap zárszámadásakor a hiány mértékét az állami költségvetés az 1975. évi II. törvény alapján megtérítse. Minden ettől eltérő megoldást csak az állami garancia egyidejű megadása mellett tart lehetségesnek." Eddig tartott az idézet.
Ezt a véleményt a Kormány tudomására hozták, majd egy külön levélben kérték a miniszterelnök urat a készpénzfizető állami garancia további fenntartására és arra, hogy a hiány rendezésére ne használják fel a társadalombiztosítás tartalékait. Idéznék a miniszterelnök úrhoz írt levélből.
A törvényben biztosított kezdeményezési jogukra hivatkozva tisztelettel kérik a Kormányt, vizsgálja felül a Társadalombiztosítási Alap 1991. évi hiányának rendezésére vonatkozó készpénzfizetési állami garanciát nem vállaló állásfoglalását.
Kicsit későbbről: a társadalombiztosítás tartalékainak a hiány rendezésére való használata esetén nincs garancia a társadalombiztosítás likviditási tartalékának visszapótlására, hiszen a járuléktartozások fedezete a gazdaságban nem áll rendelkezésre. Likviditási tartalékok nélkül a társadalombiztosítási ellátások finanszírozásában zavarok keletkeznek.
Az 1992. évre szóló állami költségvetési törvény csak a nyugdíjalap részére biztosítja a kamatmentes hitel igénybevételét, és a törvények betartása mellett sem az egészségügyi, sem a gyógyszerellátás finanszírozásának forgóeszköz-fedezete nem biztosított. A felügyelőbizottságok nem tartják bevonhatónak a hiány rendezésébe a társadalombiztosítás tartós tartalékalapjait sem.
Megítélésünk szerint a társadalombiztosítás kiegyensúlyozott és biztos működéséhez, a társadalombiztosítási reform továbbfolytatásához ezekre az alapokra elengedhetetlenül szükség van. Ezt a megoldást azért is ellentmondásosnak érezzük, mert a társadalombiztosítás tartalékokkal való további feltöltésére az Országgyűlés határozata alapján a közeli jövőben kerül sor.
Eddig az idézet. A kérés, figyelmeztetés időben elhangzott, a törvényjavaslat ezt mégsem veszi figyelembe.
(11.40)
Azt mondhatjuk tehát, hogy a törvényjavaslat megalapozott szakmai véleménnyel ellentétes politikai döntést tartalmaz, ez pedig a kényelmetlen helyzetek eltussolásának pártállami gyakorlata folytatását jelenti.
A negyedik kérdéscsoport az, hogy biztosítja-e a társadalombiztosítás működésének törvényes kereteit? Az a tény, hogy az egészségügy-biztosítási alap nem veheti igénybe az állami forgóalap készpénz-megelőlegezési számláját, a különben meglévő fizetési kényszer és esedékesség miatt törvénytelen gyakorlatra kényszeríti a Társadalombiztosítási Főigazgatóságot, és a nyugdíjbiztosítási alapon keresztül kénytelen ellátni a likviditási funkciókat, bár ez a gyakorlat is csak a két alap teljes szétválasztásáig lehetséges.
Ötödik kérdéscsoport: egyet lehet-e érteni a hiány pótlásának a törvényjavaslatban vázolt módjával? Nem! A likviditási tartalék ilyetén leamputálása működésképtelenné teszi a társadalombiztosítást, ellenkezik az 1991. évi III. törvénnyel, amely ezzel szemben a likviditási alap ez ideig feltöltését írja elő a mindenkori kiadási főösszeg 6%-os szintjére.
A szolidaritási alapból való megelőlegezés azt jelenti, hogy a törvényt betartókkal finanszírozzák meg a törvényt be nem tartók mulasztását. Továbbá: a valóságban nem oldja meg a kérdést, a hiány további magunk előtti görgetését jelenti ez a megoldás.
Az úgynevezett szociálishitel-konstrukciót úgy állították össze, hogy már eleve számol azzal, hogy az adósok nem fognak fizetni a végső határidőig sem. Ilyen körülmények között előre látható a társadalombiztosítás tevékenységének ellehetetlenülése. Kérdés az, hogy mi a teendő? Mi azt gondoljuk, hogy két dolog. Az egyik az, hogy tartsuk be az érvényben lévő törvényeket, a másik pedig az, hogy nézzünk szembe a tényekkel. A gyorsított ütemű privatizálás bevételeivel pótoljuk a hiányt, és töltsük fel a tartalékot. Ez nem jelenti az adósságok elengedését, mert eközben természetesen a leghatározottabban szorgalmazni kell a kintlevőségek behajtását.
Itt, a privatizálásnál engedjenek meg egy pár szót. Ugyanis ebben az esetben a privatizálásnak speciális tartalma van. Tőlem nyugdíjasok kérdezték, hogy hát hogy is van ez az ő munkájukkal kapcsolatban: 30-40 év munka után a nyugdíjemelések nem törvényszerűen, nem automatikusan, nem a végzett munkának megfelelően alakulnak, hanem egyes emberek, esetleg bizottságok – gondolok itt a szociális bizottságra ", netán a miniszter úr jóindulata az, amely a továbbiakban megszabja az ő nyugdíjuk nagyságát! És erre a konzekvens válasz az, hogy azok az emberek, akik életükben 30-40 évet dolgoztak, annak idején elvégezték a munkát, annak valami erdménye lett, az itt van az országban, ezek a javak itt vannak az országban, csak annak idején az ország vezetése elmulasztotta ezt összegyűjteni, és az ő későbbi biztosításukra tartalékolni.
A privatizálásnak a speciális értelme az, hogy most utólag végezzük el ezt a munkát, amit akkor nem gyűjtöttek össze, most a privatizálás kapcsán értékesített vagyont visszatesszük oda, ahova ez való, hogy a társadalombiztosítás működéséhez szükséges pénzt biztosítsák. A valóságnak megfelelően írjuk le a tényleges helyzetet, és a továbbiakban ehhez mérten ítéljük meg tevékenységünk eredményességét.
S itt engedjenek meg két megjegyzést: nemcsak be kell tartanunk a törvényeket, hanem olyan törvényeket kell hoznunk, amelyek betarthatók, és nem kényszerítik az intézményeket, illetőleg az állampolgárokat törvénytelenségre; nem elég, hogy ötleteinket, vágyainkat, akaratunkat törvénybe foglaljuk, törődnünk kell azzal is, hogy a szabályozás eredményeképpen legalábbis ne romoljon a helyzet.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elmondottak alapján azt hisszük, hogy a népjóléti kormányzat levonja a megfelelő következtetést, és ismételt tárgyalásra már egy olyan törvénytervezetet nyújt be, amely az igen nehéz körülményekhez igazodóan hosszú távon is biztosítja a társadalombiztosítás működőképességét, és feloldja az érvényes törvények között jelenleg fennálló ellentmondásokat. Köszönöm. (Taps.)
