TELLÉR GYULA az SZDSZ vezérszónoka:

Full text search

TELLÉR GYULA az SZDSZ vezérszónoka:
TELLÉR GYULA az SZDSZ vezérszónoka: Köszönöm – Elnök Úr – a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A konstrukció, amelyet az előttünk fekvő törvényjavaslat tartalmaz, igen egyszerű. Egy vállalat dolgozói megvásárolják a vállalat részvényeinek egy bizonyos hányadát, a vásárláshoz hitelt vesznek fel, és ezt a hitelt túlnyomórészt a megvásárolt részvények jövedelméből fizetik vissza, majd amilyen ütemben ez a visszafizetés megtörténik, valamilyen előre elhatározott rend szerint elosztják egymás között a már kifizetett részvényeket. Ennek az egész műveletnek a lebonyolítására egy szervezetet hoznak létre, és ezt a szervezetet saját maguk vezetik és irányítják. A nagyobb közösség pedig – mivel ehhez a tulajdonszerzéshez érdekei fűződnek – kedvezményeket nyújt az ilyen részvényvásárláshoz, részint hitelkamat-kedvezmények formájában, részint egyéb kedvezmények formájában. Mondom, a konstrukció igen egyszerű, és egyáltalán nem látszik rajta így első pillantásra, hogy milyen sokféle érdeket és milyen sokféle célt sző egybe.
A kormányzati előterjesztés két ilyen célt emel ki. Az egyik a privatizációs folyamatnak a gyorsítása. Erre a kérdésre még – hozzászólásomnak a végén – részletesebben ki fogok térni. Annyit már most megengedek, hogy csakugyan valamelyes lökést a privatizációs folyamatnak ez a konstrukció bizonyára adni fog.
A másik cél – amit a törvény megjelöl és ami a miniszter úr expozéjában is elhangzott – a bérből és fizetésből élők tulajdonhoz juttatása, mint cél. Tudjuk, hogy ez a cél is méltányolható és fontos cél, hiszen az előttünk járó fejlettebb nyugati társadalmak példája jól mutatja, hogy azok, akiknek termelőeszköz-tulajdonuk nincsen, még jelentős egyéb vagyonnal rendelkezhetnek és rendelkeznek is. Széles társadalmi rétegek vannak, akik jelentős részvénytulajdonnal vagy készpénztulajdonnal, esetleg ingatlantulajdonnal rendelkeznek, és megrázkódtatások esetén ezeket a családokat, egzisztenciákat a nehézségeken átsegítik ezek a tulajdoni formák, és így általában a társadalmi stabilitáshoz hozzájárulnak.
Én azonban egy fontosabb célját is látom ennek a konstrukciónak. Azt ugyanis, hogy azokat a szereplőket, akik ebben a konstrukcióban részt vesznek, tehát a vállalat tulajdonosait, a menedzsereket, azokat a munkásokat, alkalmazottakat, akik beszállnak ebbe a bizonyos programba, az őket védő érdekképviseleteket, illetve a szélesebb közösséget: az államot, de még bizonyos mértékig a hitelező bankokat is, egy olyan pénzügyi konstrukcióba egyesíti, amely konstrukcióban valamennyi szereplőnek előnyei származnak a részvételből, és az összhatás – miközben minden egyes szereplő a saját érdekeit követi – általában az ipari tevékenység színvonalának az emelkedése, a műszaki felszereltség váltásának a gyorsulása, a foglalkoztatás színvonalának a fenntartása, sőt ezen keresztül tulajdonképpen a nemzeti jövedelem színvonalának is a fenntartása, vagy esetleg a növelése lehet.
Ez szerintem ennek a konstrukciónak a lényege, és szinte azt mondhatjuk, hogy zseniális ebben a tekintetben ez a konstrukció. Azt is hozzá kell tenni, hogy pusztán attól azonban, hogy ez megjelenik a magyar gazdaságban és a magyar gazdaság szervezeti formái között, ez az utóbbi nem biztos, hogy teljesülni fog. Az a helyzet ugyanis, hogy ez a konstrukció a nyugati társadalmakban a gazdasági fejlettségnek egy olyan szintjén jelenik meg, amelyik szint bizonyára szükséges ahhoz, hogy ez a konstrukció igazán működőképes legyen. Tehát a munkás részvénytulajdonosi program nem teremtője vagy nemcsak teremtője, hanem előzőleg következménye is valamilyen társadalmi szituációnak, és ezt, amikor az elvárásainkat megfogalmazzuk, mindenféleképpen tekintetbe kell venni.
Az előbb beszéltem már azokról a szereplőkről, akik ebben a konstrukcióban részt vesznek. Milyen célokat követnek, illetve milyen hasznokat remélhetnek az egyes szereplők? A példák mutatják, hogy a tulajdonosok oldaláról, ha új társaság alapításáról van szó, akkor természetesen a részvények értékesítése vagy a részvények egy részének az értékesítése; más esetben, hogyha a meglévő társaságok tőkeemeléssel bocsátanak ki részvényeket, akkor nyilvánvalóan a társaságba való tőkebeszívás egy ilyen előnye ennek a konstrukciónak, vagy általában a társaság működőképességének a fenntartása, esetleg a társaságot megvásárolni kívánó nemkívánatos vevőnek az elhárítása. Olyan vevőre gondolok, aki a társaságot esetleg fölbontaná vagy gyökeresen átalakítaná, amelyik alkalmasint sem a tulajdonosoknak, sem az ott dolgozóknak nem érdeke.
De nyilvánvaló, hogy a menedzsereknek is van szoros érdekük ezzel a konstrukcióval kapcsolatban, amennyiben elősegíti a műszaki szerkezetváltást, illetve a tulajdonosi pozíción keresztül nagyobb intenzitású azonosulásra vezet a munkavállalók részéről. A munkavállalók tulajdonhoz jutnak egyfajta takarékossági formában, egyfajta nyugdíjkiegészítésnek is tekinthető részvénytulajdonhoz jutnak, és természetesen az állam a munkahelyek megszűnésének az elkerüléséből jelentős társadalmi feszültségeknek az elkerülésére jut, és ezért támogatja ezt a konstrukciót.
Az a helyzet, hogy ez az a szociológiai vagy érdekekből szőtt háttér, amelyiknek az előterében magát a törvényt, a törvénynek egyes tulajdonságait érdemes volna megnézni és megvizsgálni.
Az első mindjárt a törvény által a részvénytulajdonosi szervezet definíciója, amivel foglalkozni szeretnék.
A 4. § (1) bekezdése így definiálja a szervezetet: "A szervezet a munkavállalók által az őket foglalkoztató társaságban tulajdoni részesedésszerzés céljából önkéntesen létrehozott – önkormányzattal és nyilvántartott résztvevőkkel rendelkező – jogi személy".
Nyilvánvaló, hogy jogász képviselőtársaim, akik a jogi személyek elméletében járatosak, bizonyára meg fogják alaposan vizsgálni ennek a jogi személynek a sajátosságait, és talán vitatni is fogják. Én ahhoz a részéhez szólnék hozzá, hogy a munkavállalók által önkéntesen létrehozott jogi személyről van szó. A fő szereplői ennek a konstrukciónak: a tulajdonosok, a menedzserek és a munkavállalók.
A tulajdonosok megakadályozhatják ennek a szervezetnek a létrejöttét azzal, hogy egyszerűen nem szavazzák meg.
A menedzserek megakadályozhatják azzal, hogy a garanciavállalásba nem mennek bele, de ugyanakkor előnyökhöz is juthatnak ennek a szervezetnek a működése során, például tulajdonosként hozzákapcsolják a vállalathoz a dolgozókat, illetve előnyöket nyújthatnak.
A munkavállalók ezeket az előnyöket elfogadhatják vagy el is utasíthatják.
Ezekből az elemekből egy szimmetrikus helyzet alakul ki a két szerződő fél között. Érthetetlen a számomra, hogy miért csak az egyik fél kezdeményezheti a program, illetve a szervezet megalapítását.
Erre az aszimmetriára voltaképpen sem a törvényhez fűzött magyarázat, sem pedig a miniszter úr expozéja nem adott számomra jó magyarázatot, hiszen nyugodtan kezdeményezhetné a tulajdonos is, nyugodtan kezdeményezhetné a munkavállaló is, illetve kezdeményezhetné a menedzser is, illetve a munkavállalók mellett a munkavállalók érdekképviseleti szerve is.
Egy másik problémát a gazdasági bizottsági vitában már említettem, és Kósa képviselőtársam hivatkozott is rá – bár nem névvel – bizottsági beszámolójában. Ez az 50%-os részvétel kikötése. Itt csak röviden jelzem, hogy nézetem szerint semmi sem indokolja az 50%-nál nagyobb részvétel kikötését, hiszen ha az a célja ennek, hogy minél többen vegyenek részt ebben a munkás részvénytulajdonosi programban, akkor a kérdés úgy vetődik föl, hogy mikor, milyen esetben vesznek részt többen: ha egész vállalatok – de viszonylag kevés vállalat – dolgozói vesznek részt, vagy pedig hogyha kis csoportok, de szinte minden vállalatból részt vehetnek ebben a programban. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb számosságra az utóbbi megoldás vezetne.
Ha ennek az 50%-nál nagyobb részvételnek az a funkciója, hogy bizonyos szociológiai csoportok ne kerülhessenek túlsúlyba, és ne használhassák ki, mondjuk, méltatlanul a részvénytulajdonosi program kedvezményeit – például a vezetői csoportok, amelyeknek amúgy is jóval magasabb a jövedelme –, erre a következő választ adom. Azokban az országokban, ahonnan a részvénytulajdonosi program példáját vettük, ezt a kérdést úgy oldják meg, hogy a vezetőket kirekesztik a részvénytulajdonosi programban részt vehetők köréből, és az ő részükre egy teljesen külön konstrukció – a vezetői tulajdonszerzési konstrukció – létezik.
Azért nem értem, hogy ez a törvény miért nem ezt a megoldást választja, hiszen Szabó Tamás miniszter úr az expozéjában célzott rá, hogy egy ilyen konstrukció készül már, és be fogják nyújtani a Parlament elé.
A kirekesztéssel kapcsolatban azonban felvetődik egy másik kérdés is: mi legyen a szakszervezetekkel és a szakszervezeti tagokkal. Az a helyzet ugyanis, hogy ha a dolgozóknak egy bizonyos köre tulajdonosként bekapcsolódik a részvénytulajdonosi programba, és tulajdonosi jövedelmet húz a vállalattól, ugyanakkor ugyanezek a dolgozók pedig szakszervezetbe szervezve bérkövetelésekkel lépnek fel, egy olyan "ollóba" foghatják a vállalatot, amibe a vállalat belebukhat. Ennek következtében úgy gondolom, hogy a szakszervezeti tagokkal kapcsolatban külön szabályozást kellene bevenni, külön szabályozást kellene megengedni, például azt a szabályozást, hogy a szakszervezet tárgyalni legyen köteles a részvénytulajdonosi programban részt vevő más felekkel, és ennek a tárgyalásnak az eredményeképpen vehessen részt vagy vehessenek részt a szakszervezetek, a szakszervezetekbe szervezett munkavállalók a részvénytulajdonosi programban.
További probléma, hogy a vállalatok vagyonának mekkora hányada kerüljön bele a részvénytulajdonosi programba. Mivel olyan vagyonpolitikai irányelvünk, amelyik erről egyértelműen nyilatkozna, nincsen, csak föl tudunk vetni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem, ennek a hányadnak a korlátozása nagy hiba volna – tehát mondjuk azt mondani, hogy 15%-a vagy 20%-a adható ilyen programok birtokába –, ugyanis, ha ez a hányad nyitva marad, megnyílik az út arra, hogy esetleg egész vállalatok vagy vállalatrészek kerülhessenek sikeresen működő részvénytulajdonosi szervezetek birtokába. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos lépésekben – az első 10%, a második 10%, a harmadik 10% és így tovább – való privatizálása volna megvalósítható ezzel a konstrukcióval.
Ez voltaképpen egy új cél lehetne, új célja lehetne ennek a törvénynek – amelyet természetesen meg kellene engedni és be is kellene venni a szabályozás megfelelő helyein.
Problémáját érzem ennek a törvénynek a visszavásárlás intézményével kapcsolatban: a visszavásárlás ugyanis – kiváltképpen hogyha árfolyam-emelkedés következik be – olyan anyagi terheket ró a tulajdonosi szervezetre, amelyeket az nem tud teljesíteni. Hogy ezt financiálisan hogyan kellene vagy hogyan lehetne megoldani, nézetem szerint a törvénynek tartalmaznia kellene. Ráadásul, ezzel az igen fontos céllal – hogy tudniillik ne kerüljenek ki a részvények a programból, és ezért ne kelljen négy-öt évenként új programot indítani – ellentétes szabályozás is van a törvényben, az ugyanis, amelyik azt mondja, hogy a tulajdonosi szervezetnél visszatartható, tehát ki nem osztott részvények mennyisége nem haladhatja meg az ott lévő részvények 50%-át. Arra hivatkozik a törvény, hogy nem kollektív tulajdont készít elő. Ez az oszthatatlan alaptól való indokolatlan félelem, szerintem tévedésen alapul, ugyanis azokat a vállalatokat, amelyek stabilizálni akarják a munkástulajdont, és meg akarják védeni magukat külső, nagy vásárlóerejű tulajdonos akcióitól, ez az oszthatatlan alap védheti meg – ráadásul minél nagyobb ilyen oszthatatlan alapot képzünk, annál kisebb annak a másik alapnak a szükségképpeni nagysága, amelyikből a visszavásárlások megvalósíthatók.
Voltaképpen még hosszasan sorolhatnám ennek a törvénynek azokat a jellegzetességeit, amelyeket közös lényegüknél fogva úgy foglalhatnék össze, hogy ebbe a nagyon rugalmas, nagyon sokfelé ágazó és nagyon sokféle érdeket megjeleníteni képes konstrukcióba olyan határokat, olyan korlátokat tesz be az 50%-os oszthatatlan alappal, az 50%-nál nagyobb részvétellel és így tovább, és így tovább, amelyek, nézetem szerint, ennek a konstrukciónak a privatizációs célját nem segítik elő. Ezzel szemben a többi érdekeltnek – tehát nem a munkavállalóknak, hanem az egyéb szereplőknek, mint érdekelteknek – a programban való kezdeményező részvételét és igazi érdekkifejezését lehetetlenné teszik, de legalábbis akadályozzák.
Végül néhány szót arról szeretnék szólni, hogy mi lehet ennek a munkavállalói részvénytulajdonosi programnak a szerepe az egész privatizáció folyamatában. Úgy gondolom, itt a következő dolgokat kell megfontolni – egy-két olyan dolgot is fogok mondani, amit előttem Palkovics képviselő úr már említett.
Az egyik az, hogy ez a privatizációs technika a jól működő vállalatok privatizációjának az eszköze, tehát máris szűkíti a vállalatok körét. Másodszor: anynyi feltétel foglaltatik benne – nyílt és rejtett feltétel, a dolgozók vállalkozásától, a saját erő letevésétől kezdve egészen a vállalati garanciavállalásig, vagy például az állami tulajdonosnak addig az ígéretéig, hogy a privatizációs jövedelmet az államadósság fedezésére fogja fordítani –, annyi feltételt szabnak, amelyek igen szűkre fogják vonni, legalábbis eleinte bizonyára, azoknak a vállalatoknak a körét, ahol ilyen program létesülhet. És ha létesül is, mondjuk a vállalati részvényvagyon 5, vagy 10, vagy 15%-ára, a nagy kérdés, hogy az egyéb privatizátor – tehát aki föllép mint a jó vállalat vásárlója –, harmadik tulajdonos, külső tulajdonos inkább akar-e egy olyan vállalatban tulajdonhányadot, ahol már van egy munkavállalói részvénytulajdonosi program, vagy pedig nem. Én azt hiszem, hogy a második helyzet fog bekövetkezni: a részvénytulajdonosi program inkább olyan vállalatokban jön létre, ahol már van magántulajdonosi részvénytöbbség, és ahol a körülmények kényszerítik ki ennek a programnak a létrejöttét, a közvetlen vásárlót ez inkább el fogja ijeszteni. Ezért voltaképpen privatizációs célok versengése fog keletkezni ennek a konstrukciónak az eredményeképpen, ami a munkás-tulajdonhozjutást fel fogja gyorsítani, de hogy az egész privatizáció folyamatát felgyorsítja vagy sem, ebben kételkedem.
Befejezésül annyit mondok, hogy magam is fontosnak tartom ennek a törvénynek a tárgyalását és az elfogadását.
A túlzott reményektől óvom magunkat, és azt javaslom, hogy az előbb említett és az egyéb korlátokat, amelyek ebben a törvényben a nem munkavállalói érdekek kielégítését és a kezdeményező erejét lefokozza, távolítsuk el. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi