FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Néhány javaslattal szeretnék foglalkozni, amely közös javaslata a Szabad Demokraták Szövetségének a felsőoktatási vitában.
Nem foglalkozom ugyanakkor azokkal a javaslatokkal - az idő hiánya miatt -, amelyek fájó javaslatok, de amelyeket remélem, hogy visszavonnak a koalíciós pártok közül. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem vonja vissza egyik képviselőtársunk azt a javaslatát, hogy az állami felsőoktatási intézményekben a tudományos és művészeti meggyőződés szabadsága mellé egy korlátozó klauzulát iktat be, azt ugyanis, hogy "kivéve, ha a közerkölcsöt és az ország érdekeit sérti".
Ezzel mélységesen nem érthetünk egyet, de ezzel most nem szeretnék foglalkozni.
Nem fogadták el ugyanakkor azt a módosító javaslatunkat, amely arra irányul, hogy az eredeti törvényjavaslatban meglévő 17. § (5) bekezdésében az a szöveg, hogy az egyetemi tanár felmenthető akkor, ha "más okból vált méltatlanná az egyetemi tanár tisztségviselésére". Az a javaslatunk, amely kivenné ezt a törvényből, nem talált bizottsági meghallgatásra.
De ismétlem, van egy-két olyan dolog, amely alkotmányos kérdéseket vet föl, és ezeket a későbbiekben majd képviselőtársaim érinteni fogják.
Most inkább a 11800-as, a 11804-es, 11947-es, a 11950-es és 11786-os módosító javaslataink gondolati hátterével szeretnék foglalkozni.
Az egyik javaslat a felsőoktatási és tudományos tanács szerepének megnöveléséről szól, amelyben kötelező lenne kikérni a véleményét és állásfoglalását figyelembe venni a kormányzati döntések előtt.
A másik a Felsőoktatási és Tudományos Tanács összetételére vonatkozó javaslatunk, amelyben azt szorgalmazzuk, hogy az intézmények, a felsőoktatás jelentősebb részben vegyen részt a Felsőoktatási Tanács munkájában, és ne csússzon át a Felsőoktatási Tanács miniszterek tanácsába. A lényeges módosító javaslataink között tartjuk számon azokat a javaslatokat, amelyek arra irányulnak, hogy a létesítés ne legyen azonos az elismertetéssel. Tehát a létesítésre alanyi jogon kerülhessen sor a felsőoktatási intézmények esetében, de az elismertetés meghatározott akkreditációs eljáráshoz kötődés után az Országgyűlés joga legyen, ne pedig a létesítésnél jelöljük ki eleve a felsőoktatási intézmény útját.
Nem akarom a részletekkel tovább untatni önöket, csak szeretném megvilágítani azt, miért gondoljuk azt, hogy az állam szerepét pontosabban kellene kijelölni a felsőoktatás intézményrendszerével kapcsolatban. Az a tapasztalat, hogy a felsőoktatás a múlt század végéig egy spontán fejlődési folyamatot járt be. Akkor, abban az időben az állam egyszerre csak ezeknek a spontán folyamatoknak a gerjesztőjeként lépett fel.
Minden ehhez kapcsolódó állami intézkedés hátterében az a megfontolás húzódott meg, hogy ha a felsőoktatást fejlesztik, annak révén a társadalmi folyamatok felgyorsíthatók, természetesen csak abban az esetben, ha az állami beavatkozáshoz állami beruházás is társul. Ha tehát komoly tőkét fektetnek az oktatásba és kutatásba, illetve, ha a beavatkozás oka, indoka a minőségjavítás, illetve a hatékonyságnövelés. Ebből az előttünk fekvő törvényjavaslatból az olvasható ki, hogy az állam be akar ugyan avatkozni a felsőoktatás ügyeibe és ezzel belenyúl a spontán fejlődésbe, ám ennek radikális pénzügyi, befektetési következtetéseit nem hajlandó tudomásul venni.
Úgy tűnik, mintha a törvénytervezet készítői és a módosító javaslatok benyújtói nem tudtak volna megküzdeni azzal a szerencsétlen körülménnyel, hogy a kormánykoalíció pártjainak nem voltak világosan megfogalmazott politikai elképzelései arról, hogy mit is akarnának elérni a felsőoktatásba történő állami beavatkozással.
(11.40)
Mádl miniszter úr expozéjában a törvényt kerettörvényként jelölte meg. A szabad demokraták értelmezése szerint a kerettörvény csak azt jelentheti, hogy a törvény nem akar mást, mint szabályozni a felsőoktatás autonóm működéséhez szükséges leglényegesebb kérdéseket. Illetve megpróbál olyan garanciákat teremteni, amelyek, miközben megteremtik a lehetőségét a felsőoktatás spontán fejlődésének, ugyanakkor módot adnak állami fejlesztésre is. Tehát nem pótolhat ez a felsőoktatási törvény egy fejlesztési törvényt, hanem mintegy kitárja az ajtót a felsőoktatás fejlesztésére vonatkozó törvény számára.
Ugyanis az elénk terjesztett törvényjavaslat nem elég részletező ahhoz, hogy a felsőoktatási rendszer céltudatos fejlesztéséhez megfelelő alapot nyújtson; túlságosan is részletező ahhoz, hogy a spontán fejlődés bizonyos lehetőségei elé eleve korlátokat vessen. A több mint két éve készült koncepciónak - amely persze messze állt attól, hogy tökéletesnek nevezhessük, egyszóval annak a koncepciónak - voltak még elképzelései a felsőoktatás autonómiájának védelmére. Voltak elképzelései arról, hogy hogyan illik az állami szerepeket a törvényesség és a nyilvánosság keretei közé szorítani. A szövegezés során ezek az autonómiavédő és az állami beavatkozást kordában tartó elképzelések jórészt eltűntek, és várható, hogy a Kormány támogatni fogja az állami jelenlét túlsúlya híveinek módosító javaslatait. Ezzel pedig az autonómia garanciáinak további gyomlálását fogják elérni. Pedig az egyetemi autonómia és egyben a jogállamiság egyik legfőbb garanciája az kellene legyen, hogy világosan meghatározott részvételi jogokat biztosítson a felsőoktatási intézmények számára minden rájuk vonatkozó döntésben, valamint a felsőoktatás és kutatás eredményeit érintő állami elhatározásban. Azokban a testületekben tehát, ahol eldőlnek a tudományos értékelés szempontjai, a részvételi jogok, nem mindegy, hogy behívják-e a terület képviselőit, vagy pusztán elismerik, regisztrálják a delegálást. Ha az utóbbi, akkor nem világos - most már a módosító javaslatokkal felhizlalt törvényjavaslatnál -, hogy milyen összetételben és arányban, mennyi időre és miféle rotációval, főleg pedig miféle eljárással. A felállítandó testületekben többségben az egyetemek, illetve a főiskolák vannak-e, vagy a hivatal, az állam. Tisztázottak-e a döntési, véleményezési, egyetértési, ajánlási, állásfoglalási kompetenciák. Ez nagyon sok esetben keveredik, és a bizottsági viták során nem volt világos, hogy mit értenek a jogalkotók értelmezésükben az állásfoglalás, a döntés és az ajánlás között. Ki felé szól az ajánlás, fölülre vagy alulra?
Vagy pusztán a miniszter személyes tanácsadó testületeinek tekintsük-e ezeket a testületeket? Ezek korántsem technikai kérdések. Nem végrehajtási utasítás, és még kevésbé miniszteri rendelet hivatott a szabályozásukra. Nagyon sok esetben bekerül most a támogatott módosító javaslatok közé az, hogy a későbbiekben egy alacsonyabb szintű jogszabály fogja ezeket az eljárási szabályokat rögzíteni. Ugyanis ezek az egyetemi autonómia legfőbb garanciális kérdései. Pedig ezeknek az intézményeknek a törvényi megkonstruálása nélkül az autonómiának nem lesznek garanciái. Az állami felsőoktatás-politika kialakításának és érvényesítésének pedig nem lesznek a felsőoktatás közösségének véleményét megfelelően közvetíteni képes keretei. Konszenzusteremtés helyett tehát változatlanul a hatalom és az autonóm testületek szembenállása és nem együttműködése lesz majd az uralkodó hang.
A garanciarendszer alapját az 1. § (2) bekezdése lenne hivatva megteremteni, ám ez a bekezdés a nem precíz megfogalmazás által a saját tartalmát rontja le. De a módosító javaslatok után sem lettek tisztázottak például a finanszírozás módszerei sem. Mindössze annyi csak, hogy az évenkénti alku elkerülhetetlen, vagyis a hallgatói normatíva végül is meg fogja határozni a felvehető hallgatói létszámot.
Úgy tűnik, hogy a felsőoktatási intézményeknek most már létezhet saját vagyonuk - az erre beadott módosító javaslatainkat kedvezően fogadta a bizottság, de hogy ez tulajdonjogilag miként értelmezhető, az továbbra is tisztázatlan maradt.
Néhány szót az akadémiai intézetekről. Nyilvánvaló, hogy az akadémiai intézetek kutatóiban felhalmozódott ismeretekre az oktatásnak szüksége lesz. Mindenképpen célszerű lenne tehát legalább a minősített kutatók számára lehetőséget biztosítani arra, hogy tudásukat az oktatásban is közvetlenül hasznosítsák. Ez kvázi a kutatók jogaiként is megfogalmazható lenne, és ez nagymértékben elősegíthetné a felsőoktatási intézmények minőségjavulásához nagyon is kívánatos versenyt az intézmények, az oktatók, illetve az előadók között. Feltételezhetően erre inkább az eszközigényes kutatási területeken lesz elsősorban igény és mód, például kutató-oktató csere formájában vagy a kutatási eszközök valamiféle közös használata révén, vagy közös teamek alakításával, és akkor a két szféra olykor még ma is tapasztalható elkülönültsége minden adminisztratív beavatkozás nélkül felszámolható.
Úgy gondoljuk, hogy az ilyenfajta megállapodások, szerződések létrejöttére még e törvény keretei között is lesz lehetőség, mégis szükség lett volna a kutatók oktatási jogát külön is deklarálni a felsőoktatási törvényben. Az akadémiai törvényben pedig majd preferenciákat kilátásba helyezni az egyetemekkel való ilyen együttműködés esetére.
Talán még ennél is jelentősebb szerepet vállalhatnának a kutatóintézetek a posztgraduális képzésben, ehhez azonban természetszerűleg megint csak kapcsolódniuk kell valamilyen társulási formában vagy szinten felsőoktatási intézményekhez. Amit ez a tervezet, ha nem is zár ki, mindenesetre azonban egyelőre nem is preferál nem adminisztratív eszközökkel. Így hát égetően szükséges lenne a 12. § (4) bekezdése által előirányzott külön törvény mielőbbi megalkotása.
Ha az Országgyűlés előbb fogadja el azt a törvényt, amely a felsőoktatás fejlesztéséről szól, és a fejlesztéshez pénzt is rendel, akkor ma könnyebb volna a helyzetünk. Így csak annyit mondhatunk a finanszírozásról, hogy továbbra sincsenek meg a kielégítő működéshez szükséges garanciák. Így csak azt mondhatjuk, hogy a felsőoktatás törvényjavaslatban vázolt rendszere nem felel meg a tudományos minőség és a tudományos értékek belső rendszerének. Ez így csak szétzilálódott rendszer, azaz nem rendszer. Köszönöm. (Taps a bal oldalon.)
