VONA FERENC, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Nagy jelentőségű törvénytervezetet tárgyalunk, az úgynevezett humán törvénycsomag egyik elemét. Nem könnyű pillanatban, két szempontból sem. Itt a pótköltségvetés kényszere, és ez politikailag is megterheli a munkánkat, a Parlament hangulatát. Másrészt egy lényegében spontán módon felgyorsult folyamatban akarunk a törvénykezéssel beavatkozni, mikor a valóság gyorsabban mozog, mint a törvényhozói munka.
Nemhogy nem indokolatlan, hanem szükségszerű, hogy a felsőoktatás és az akadémiai intézetek részleges szembekerülését történelmileg is áttekintsük. Az elmúlt évtizedekben a politikai megbízhatóság szinte a szakmai teljesítménnyel azonos vagy még annál nagyobb jelentőségű szempont volt. Nem akarom a valóságosnál sötétebbre festeni a múltat, hiszen voltak az elmúlt évtizedekben is szigetek, és maga az egész korszak egy lassan kinyíló liberalizációs folyamat volt, de maga az alapszabály és alaphelyzet nem változott.
A politika mindenáron biztosítani akarta a marxista ideológiai hegemóniáját. A kutatóintézetekbe szorultak az ideológiailag is szabadabb szellemek, s paradox módon ez a legalizált kettősség védte, biztosította a tudomány relatív szabadságát.
A rossz lelkiismeretű értelmiségi politika felemás módon így tudott eredményeket felmutatni. Akarta is a politika az eredményeket, de ugyanakkor félt is a szellem hatalmától. Más volt persze a helyzet a közvetlenül ideologikus tudományágakban, és megint más a természettudományokban.
Ha tételszerűen, paragrafusonként ezek a különbségek nem is említődnek a törvénytervezetben, ki-ki döntését majd befolyásolni fogja. A feszültségek a felsőoktatás és az Akadémia között egyfelől valósak, másfelől mondvacsináltak és túldimenzionáltak.
Kétségtelen tény, hogy presztízsharcot teremt az autonómia kérdése. A törvénykezés csak egyféleképpen dönthet tisztességesen, ha kimondja a tudomány szabadságát mindenek felett. Ha részletekbe mennénk, megsértenénk az igényelt autonómiát. Azt az autonómiát, amelyet csak részben lehet véleményezni és adományozni. Azért meg kell dolgozni, ezt maga a teljesítmény teremtheti meg. S éppen azért, mert az egyetemeken és az Akadémián is kedvező folyamatok indultak meg, időt kell adni az életnek, hogy a mindkét oldalról jogos igények kimunkálhassák a megfelelő működési formákat, az elválás vagy a még szorosabb együttműködés kereteit.
Ne romboljuk szét az akadémiai intézményhálózatot csak azért, mert az angolszász felsőoktatási szisztéma, amelyhez most a legnagyobb hajlandóság mutatkozik hasonulni, más szerkezetet mutat. De lássa be az Akadémia is, hogy néhány területen, mint például TMB adminisztrációs tevékenységében, óriási a tehetetlenségi együttható. Olyan kandidátusi védésre is hivatalos vagyok, ahol a jelölt két éve elkészült a nyilvánosság előtt megvédendő munkájával, amely teljességgel korrekt volt a beadás pillanatában, de több tételét mégsem tudja már vállalni, mert azóta újabb kutatásai meghaladták azokat.
A többszáz milliós vagy milliárdos akadémiai intézményrendszer sorsát ebben a pillanatban nem lehet megnyugtatóan rendezni. Néhány esztendő kell, úgy gondolom, a problémák áthidalására. Már csak azért sem, kedves képviselőtársaim, mert ebben a pillanatban még így sem változott a kétségbeejtő Budapest-centrikus felsőoktatási térképünk. És ezért természetes is, hogy kiváló vidéki egyetemeink kategorikusabban Akadémia-ellenesek, mint a pestiek. Azt hiszem, minden képviselőtársam megkapta a Pécsi Orvostudományi Egyetemen készült regionális vita összefoglalóját ezzel kapcsolatban.
A kialakult feszültséget kétféle módon lehet feloldani. Csak egyfelől az akadémiai intézményhálózat újraosztásával. A másik mód az, mint arra már egy SZDSZ-es képviselőtársam is utalt, hogy a felsőoktatási intézményeket tulajdonhoz juttatjuk, és megfelelő ellenőrzés mellett elvágjuk azokat a birtokosi szálakat, amelyek még mindig állami hitbizományként kötik őket a felügyelő minisztériumokhoz.
A saját tulajdonal rendelkező, különböző anyagi forrásokból táplálkozó felsőoktatásnak van jövője. Arra biztatom a Parlamentet, engedjük ki az állami bürokrácia kezéből a felsőoktatási rendszert anélkül, hogy az államot fölmentenénk kötelezettsége, a normatív érték biztosítása alól.
Emellé adjuk meg a törvényi lehetőségét a plusz anyagi források működésének. Nem nagylelkűség ez tőlünk, és nem minisztériumellenesség.
Önmagunk korlátai fölé emelkedhetnénk ezzel a döntéssel, képviselőtársaim. Az oktatás, a tudomány - különféle okokból - nem tölti be azt a helyet a közvéleményben, ami joggal megilletné. Ennek egyik oka az, hogy a politikai élet mindig szűk látókörűbb, mint az ifjúság, a tudomány. Ez a látókör válságos helyzetekben még jobban beszűkül. Ez fölborítja a valóságos értékrendet, és a tűzoltóeszközök fölértékelődnek az oktató- vagy kutatókísérletek mikroszkópjaival szemben, és a taktikai célok háttérbe szorítják a stratégiai megfontolásokat. Minthogy örökös válságok közt bukdácsolunk, ez az alaphelyzet alighanem még nagyon sokáig megmarad.
Lám, itt van ez a pótköltségvetés. Csak rövid távú célokat szolgál, hónapokat próbál áthidalni, és azzal áltatjuk magunkat, hogy a távlatokra majd azután később figyelünk. És ha nem tudunk mi többet áldozni - milyen csúnya ez a szó is, és milyen árulkodó a felsőoktatásra - még csak egy gesztust sem tehetünk a törvény anyagi megtámogatására, akkor ne vegyük el a lehetőségét annak, hogy mások adhassanak, s azt a felsőoktatási intézmények elfogadhassák. Tegyünk kísérletet arra, hogy az iparba érkező tőke is érdekeltté váljon abban, hogy minél korszerűbb oktatás alakuljon ki Magyarországon! A valóság óriási hívóerő, a működő ipar megformálná a maga embertípusát, alakítaná a felsőoktatást is.
Gondolkozzunk el, képviselőtársaim, az idei felvételik adatain! A Rendőrtiszti Főiskolára tízszeres a túljelentkezés, majdnem annyi, mint a hagyományosan ilyennel rendelkező Színművészeti Főiskolára. Ugyanakkor egyes műszaki és természettudományi szakokon még a keretszámok kitöltése is nehezen megy.
Képviselőtársaim, Magyarország a statisztikák végén szerepel a felsőoktatás részvételi arányait tekintve a fejlett országokhoz képest. És ha ma megnyitnánk az egyetemek kapuit - mint ezt szeretnénk - hová ülnének a gyerekek? A Széchenyi Könyvtárba vizsgaidőszakban lehetetlen bejutni. A gyerekek nyitás előtt ott tolonganak a bejárat előtt. Miért a Nemzeti Könyvtárban tanulnak? Miért kényszerül egyetemi könyvtári funkcióra a nemzet információs bázisa, csak töredékét használva ki így lehetőségeinek, miközben évente eltűnik belőle, ellopják vagy agyonolvassák egy-egy kisváros könyvtárnyi jegyzet-, alapkönyvi anyagát. Miért nem veszik meg a könyveket, jegyzeteket? Egyszerű a válasz. Már régen nincs meg az a fajta tandíjmentesség, amit mi annak neveztünk sokáig. A törvénytervezet bölcsen foglal állást a kérdésben. Őszinte, mert föladja az álingyenességet, az ingyenesség látszatát, de a tandíjrendszert csak akkor tartja bevezethetőnek, ha az ösztöndíjrendszer olyan hálót tud fonni a diákok köré, amely meg tudja tartani a tehetséges, alkalmas, de szerényebb hátterű gyerekeket is.
A fő veszélyt nem is itt látom, hanem a közoktatás területén. Ott valóban nagy a veszélye annak, hogy a szociális igazságosság igényeinek elve nemhogy megsérül, de akár el is tűnhet. A rendszerváltás erről is szól, a szociális igazságosság bizonyos fokú elerőtlenedéséről. Ami mögötte volt, persze nem vezetett, és nem vezethetetett sehová. A gazdasági egyenlősdi azt érte el, hogy mindenki egyformán szegény volt, s egyformán ágrólszakadt.
Minden történelmi színdarab maga szüli a szereplőit. Most valahogy úgy áll a helyzet, mintha az Éjjeli menedékhely szereplőinek kellene beugrania egy királydrámába. Mi volt a régi helyzet? Alkalmazottak s alattvalók voltunk mindnyájan. A szóban az alkalmazkodás is benne foglaltatik. Mentalitásban, gondolkodásban a múlt teremtményei vagyunk, akárhogy tiltakozunk is ellene. A múltat könnyen megtagadhatjuk, önmagunkkal sokkal nehezebben tehetjük ezt.
A gyerekeink élete talán már a fölhalmozással fog eltelni. Vélhetően és remélhetően szelídebb, biztonságosabb, törvénytisztelőbb módon fogják gyarapítani a vagyont atyáiknál. Azután jönnek majd az unokák a legjobb iskolákból, akik a pénz és a politika után fölmérik, fölismerik a tudomány, a művészet hatalmát, akik már nemcsak gyarapítanak, hanem költenek is. Vagy maguk is alkotó szellemi emberekké válnak, vagy mecénásokká.
Képviselőtársaim! Bár talán a világ legmagasabban kvalifikált parlamentje vagyunk, csodát nem tudunk csinálni. De magánegyetemeket igen! Egyházi egyetemeket igen! Végre, nagyon helyesen jogot adhatunk a felsőoktatásban dolgozó tanárok kezébe, hogy tudományos fokozattal minősítsék végzett hallgatóik munkáját, hogy ezzel az egyetemek, a tanárok presztízse is fölnövekedjen, hogy a tudás hatalommá váljon, erővé, elérendő céllá hazánkban. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)