TARDOS MÁRTON (SZDSZ)
TARDOS MÁRTON (SZDSZ)
TARDOS MÁRTON (SZDSZ) Elnök Úr! Képviselőtársaim! Miniszter Úr! A magyar gazdaságban a csődtörvényről, mint a gazdaság megújításának egy jelentős lehetőségéről közel tíz éve beszéltek és beszélnek. A tapasztalat indokolja-e azt, hogy a csődtörvényről, mint a magyar gazdaság megújulásának az eszközéről beszéljünk? Az a helyzet, hogy a magyar gyakorlat azt bizonyítja, hogy a csődtörvény egy fontos alkotmányos intézmény, de csak meghatározott körülmények között tud pozitív szerepet betölteni a gazdaságban.
Miért tölthet be a csődtörvény pozitív szerepet?
Azért, mert a gazdaságban önálló, független, nyereségre törő vállalatok működnek, és a csődtörvény azokat fenyegetettségi helyzetbe hozza. Ha nem tudnak a fizetési kötelezettségüknek eleget tenni, ha nem tudnak nyereségesen működni, akkor be kell fejezniük a működésüket. Egy ideiglenes fizetésképtelenség is ilyen végletes következményekkel járhat, akkor ez a fenyegetettség olyan magatartásra késztetheti őket, amely a gazdaság növekedése szempontjából hasznos. Ez a fenyegetettség tehát a pozitívum és nem a csőd.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy Magyarországon ez a fenyegetettség nem alakult ki, a vállalatok nem félnek a csődtől, sőt a gyakorlatban sokszor tapasztalunk olyan eseteket, amikor a törvény előírásainak megfelelően csődöt kérnek maguk ellen, nem azért, mert változtatni akarnak a helyzeten, hanem, mert hatvan napig még nyugodtan akarnak élni.
Gyakran előfordul az is, hogy csődöt kérnek maguk ellen, mert a csődeljárás során kialakult viszonyokat kedvezőbbnek tekintik, mint amelyekre különben számíthatnak. Ebből következik, hogy az elmúlt tíz év gyakorlatában, amikor a csődtörvényeket bevezettük, módosítottuk, még nem érkeztünk el ahhoz a helyzethez, amely kívánatosnak tekinthető.
A magyar gyakorlatban a csődtörvény - mint mondtam - nem alakította ki ezt a veszélyeztetettségi állapotot. Megkérdezhetjük magunktól, hogy miért nem?
Egyrészt azért, mert a vállalat szempontjából nem a csőd a végső rossz. Másodsorban azért, mert a magyar pénzügyi és gazdálkodási gyakorlat a vállalatoknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy a csődtörvény által kialakított veszélyeztetettségi állapotban kiutat keressenek maguknak, hiszen a régi gyakorlatban sem a csőd, a leállás okozott igazi változást, hanem a csőd előtt kialakult kényszeregyezségek vagy egyezségek.
Hogyan alakulhattak ki ezek az egyezségek? Úgy, hogy a pénzügyi rendszer, a bankok, a vállalatok együttműködése olyan pénzeszközöket bocsátott a csődbe jutott vállalat rendelkezésére, amellyel a megújulás elindulhatott.
A magyar tapasztalat azt mutatja, hogy erre a megújulásra a bankrendszer, a pénzforgalom, a vállalatok együttműködése nem kínál lehetőséget.
A fentiek után felvetődik, hogy a miniszter úr által előterjesztett törvénymódosítás segít-e ezen a helyzeten?
Ebben a vonatkozásban jó és rossz híreket kell önöknek mondanom.
Igen, ennek a javaslatnak vannak pozitív elemei. Az, hogy az öncsődöt nem kötelezően kell bejelenteni, hanem a gazdasági szereplők akaratától függően lehet élni vagy nem kell élni a csőd lehetőségével, a hitelező csődöt indíthat, a csődbe jutott vállalkozás maga ellen csődöt kérhet, de ennek saját elhatározásából kell megtörténni - ez pozitívum, ez a vállalatok alkalmazkodóképességét és alkalmazkodási lehetőségét növeli.
Jó dolog az is, hogy a csődtörvény módosítása a megállapodásoknak, a vállalatok, a hitelezők és az adósok közötti megállapodásoknak a lehetőségét tágra nyitja.
Miért nem tartom mégsem a csődtörvény módosítását olyannak, amely a probléma lényegével foglalkozik?
A csődtörvény módosításának benyújtásakor a Kormány szervei nem gondoskodtak arról, hogy a pénzügyi intézmények a csődbe jutott vagy veszélyeztetett helyzetben lévő vállalatok megújulásának a lehetőségét biztosítsák.
(18.40)
Azok a vállalatok, amelyek csődbe jutottak, vagy amelyek felszámolásra kényszerültek, az eljárások után gyakran ugyanabban a helyzetben, sőt roszszabb helyzetben vannak, mint azelőtt, mert nem tudnak pótlólagos tőkéhez jutni; a felszámolás, az új tulajdonosok kialakulása nem hozza őket olyan helyzetbe, hogy az ott rendelkezésre álló tőke hasznosabb része legyen a magyar gazdasági életnek, mint azelőtt volt. Ameddig ezek a pénzügyi lehetőségek nincsenek kialakítva, addig a csődtörvény változtatása csak nagyon szerény változást eredményezhet, sem a veszélyeztetettség nem okoz igazi problémát, sem a csőd mint végső eljárás - nem hoz igazi megoldást.
Utoljára még egy kérdést szeretnék felvetni a csődtörvény módosítása kapcsán: ez a zálogjog, illetve a jelzálog kérdése.
A világ gyakorlatában a csődtörvényeknek az a feladata, hogy a hitelezőket védje az adósokkal szemben. A mi csődtörvényeink e fontos kérdésben zavaros álláspontot foglalnak el. Érdekelve vagyunk a hitelezők és az adósok helyzetében is, mert sok esetben a hitelező és az adós egyaránt az állam vagy az állami tulajdonnal gazdálkodó vállalat. Végeredményben tisztázni kell, hogy mi - a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően - a hitelezőket védjük az adósokkal szemben, vagy valami más feladatunk van.
Azt hiszem, hogy a helyzet egyszerű. Amikor az állami bank jelzálog elfogadása után hitelt nyújt egy vállalatnak, akkor ezt a szerződésben rögzített helyzetet nem lehet olyan módon módosítani, ahogy most ez a csődtörvény-módosítás teszi, hogy a csődtörvény időszakára, illetve azt követően is a jelzálog-követeléseket megsemmisíti. Itt egy szerződést egyoldalúan felbont, és a csődtörvénynek azt a feladatát, hogy a hitelezőt megvédje az adóssal szemben, nem teljesíti.
A helyzet azonban nem olyan egyszerű, hogyha most visszaállítanánk a polgári jognak azt a normáját, hogy a csődtörvény a hitelezőt megvédi az adóssal szemben, akkor mindent tökéletesen rendeznénk. Hiszen ténylegesen érdekünk fűződik ahhoz is, hogy a csődbe jutott vállalat vagyona értékesíthető legyen, hogy a felszámolásra kerülő vállalat vagyona értékesíthető legyen, és ha ez a zálog vagy jelzálog a vagyont terheli, akkor ez az értékesítés nem történhet meg vagy sokkal nehezebben történhet meg.
Hogyan kellene ezt a kérdést kezelni? Erre megoldást kell találni, és én nem próbálom most ebben a vonatkozásban a megoldás végleges formáját megfogalmazni. Világosan látni kell azonban azt, hogy a csődbe jutott vállalatokkal szemben - különösen akkor, ha azok állami vállalatok, és amikor az állam az adós - konszolidálni kell az állam új helyzetét az állami tulajdon egy részének értékcsökkenése után vagy jelentős veszteségek fellépése után. Az állam különböző szerveinek, ha érdekeltek egy csődeljárásban, összehangoltan kell eljárniuk, és biztosítani kell azt a megoldást, ami az állami vagyon és ezzel együtt a foglalkoztatás fenntartása vagy növelése szempontjából a legjobb. Ez nem törvényi kérdés, ezt minden bizonynyal nem törvénnyel kell kezelni, hanem az állami intézmények közötti együttes fellépéssel, illetve azok munkájának összehangolása révén.
Ennek alapján, az elmondottak szellemében kollégáimmal együtt módosító javaslatokat fogok benyújtani, és e fontos kérdés kezelésére pedig felhívom az állami szervek figyelmét. Vegyék tudomásul, hogy a gazdaság törvényes szabályozásának a rendje keretfeltételeket teremt, de nem old meg mindent, más feladatokat is meg kell oldani.
Itt két kérdésre hívom fel a figyelmet, amit most már csak ismétlésként mondok. Az új vállalkozóknak - akik a csőd vagy a felszámolás után egy új helyzetben tulajdonosaivá váltak a vállalatnak - a hitellel való ellátása jól kell, hogy működjön, lehetőséget kell, hogy kínáljon ezek gazdasági tevékenységének. Másodsorban arra, hogy az állami szervek összehangolt munkájával a csődbe jutott vállalatok csődeljárását, illetve felszámolási eljárását lényegében egyszerűsített formában, nem törvényekkel szabályozva rendbe lehet hozni. A törvények erre a dologra nem alkalmasak.
A törvénynek az a feladata, ami a polgári jogban minden csődtörvény feladata, hogy a hitelezőt megvédje az adóssal szemben. Ez a csődtörvény a javasolt módosítások után ennek a feladatnak még nem felel meg. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
