FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Nem a 10%-os vagy a 20%-os adókulcs körül kellene tehát forognia a gondolkodásunknak, hanem akörül, hogy ha a kamatból leszámítjuk a pénztőke inflációs veszteségét, akkor marad-e adóztatható jövedelem vagy nem marad. Jelenleg valamekkora adóalap maradna, mivel a betéti kamatok szintje valamelyest meghaladja a termelői árindexet. Ha a fogyasztói árindexek alapján végezném ugyanezt a számítást, akkor nem maradna adóalap.
További kérdés, hogy ezt a maradék adóalapot milyen kulccsal adóztassuk. Itt nyilván kevés a 10%-os mérték — most lerövidítem egy kicsit a gondolatmenetemet —, hiszen a legtöbb országban a tőkejövedelmek jobban adóznak, mint a munkajövedelmekből elérhető legmagasabb adósáv adókulcsa, hiszen nyilvánvaló, hogy a tőkejövedelmekért nem kell akkora erőfeszítést tenni. Itt viszont ellenzem a 10%-os adókulcsot, ha korrektül kiszámítjuk az adóalapot — a veszteségek figyelembevételével —, itt legalább 40-45%-os adókulcsot kellene alkalmazni.
Szót ejtettem már arról, hogy az adópolitika nem teszi lehetővé a lakásvagyon újratermelődését, gátolja a pénztőke újratermelődését is — ezt csak részben volt módom kifejteni —, így nem kell különösebben csodálkozni azon, hogy nem teszi lehetővé a gazdasági élet legfontosabb szereplőjének, a munkaerőnek az újratermelődését sem. Gyermekeket nevelni ugyanis ma csak magasan adóztatott jövedelemből lehet, hiszen az adómentes sávokat a maguknak a szülőknek az eltartását szolgáló kiadások lefoglalják.
Módosító indítványokat nyújtott be több képviselő, ezek az együttes jelentés 88. és 97. pontja között találhatók meg: szinte bármelyiket támogatom, nem ragaszkodom a magaméhoz. Ezekről az indítványokról annyit tudnék mondani, hogy a benyújtók a gazdasági élet megújítandó elemének tekintik a munkaerőt, és azt kívánják, hogy a gazdasági élet egyéb szereplőivel együtt — az előbb mondtam a lakást, a pénztőkét — a munkaerő is legyen elismert eleme a gazdaságnak, a munkaerőbe történő beruházást is ismerje el az adópolitika, csakúgy, mint a többi beruházást. Nem közgazda, hanem pénzügyes vitapartnereimnek ajánlom például Theodore Schultz közgazdasági Nobel-díjas eszmefuttatását is ebből a tárgykörből — ő könyvet is írt a munkaerőről mint a növekedést stimuláló legfontosabb tényezőről.
Európa és Észak-Amerika szinte valamennyi országában figyelembe veszi az adórendszer az adóztatásnál azt, hogy a családban nevelnek-e gyermeket vagy sem. Módosító indítványomban javasoltam, hogy a szülők gyermekenként havonta 2200 forintot vonhassanak le adóalapjukból — hadd zárkózzunk fel ezen a téren a nyugat-európai gyakorlathoz. A bizottsági vitában a minisztérium képviselője a bevételkiesésre hivatkozva ellenezte a javaslatomat: azt állította, hogy a gyermeknevelés terheit csak a nálunknál gazdagabb országok adórendszere ismeri el. Ez az állítás — aki ismeri a statisztikákat, az ide vonatkozó szakirodalmat, tudja — nem fedi a valóságot, hiszen bárki érdeklődő megtudhatja, hogy Írországban, Máltán, Görögországban, Cipruson — azaz gazdasági fejlettségünkkel hozzávetőleg azonos szinten álló országokban — az adóalapból levonható a gyermeknevelés családi pótlékból nem fedezett hányada. Ezekben az országokban, akár piacgazdasági szempontokból — a jövő megalapozása érdekében — nem adóztatják meg a gyermekek ellátásának költségfedezetét, akár szociális szempontok alapján érzik ezt méltánytalannak — ahogy ezt hallottuk a szociális bizottság előadójától.
Természetesen bőven lehetne példákat mondani nálunknál tehetősebb országok gyakorlatából is, — például Japán, Belgium, Hollandia, Dánia, Olaszország adóztatási gyakorlatát elmondhatnám most vagy a családi létminimumot figyelő Egyesült Államok gyakorlatát, vagy a családi jövedelemadó-rendszer keretében működő Franciaország, Luxemburg adóztatását —, de azt hiszem, nem ez okoz problémát. Szerintem az okozna problémát, ha valaki olyan példát szeretne találni a nemzetközi adóztatási gyakorlatban, amilyen a magyar gyakorlat, miszerint az adórendszer egyáltalán nincs tekintettel a családokban a gyermekek eltartására.
Hogy érzékeltessem, mit jelent ez a teher a gyermekek szempontjából, hadd induljunk ki egy átlagos, egy kétgyermekes — két felnőttből és két gyermekből álló — család létminimumából.
(19.40)
Két gyermek létminimumának a mai költségigénye — a legfrissebb statisztikai adatok alapján — 19000 forint. Ha valaki bekapcsolta a rádiót, hallhatta a 46000 forintos két gyermek — két felnőtt létminimumát. Ez a gyermekre számított fogyasztói hányad.
Ebből a mai csekély adólevonási lehetőség, továbbá a családi pótlék 7100 forintot fedez, a szülőknek további 11900 forintot kell előteremteni.
Ennek az összegnek a társadalombiztosítási járulék és adóterhe — a szülők létminimuma feletti adósávban — 7600 forint, további 2800 forintra tehető a gyermekruházatban, tanszerekben, tejben és kenyérben rejlő forgalmi adó összege. Azaz két gyermek után az államháztartás bevétele havonta 10 400 forint, pénzbeni kiadása az előbb említett 7100 forint. A különbözet 3300 forint, ennyivel fizet több adót és járulékot minden kétgyermekes család, a gyermeknevelés létminimum-szintjén kifejtett költségei után. Ennyivel fizet többet, mint amennyi térítést kap a költségvetésből.
Hangsúlyozom, hogy közvetlenül a gyermeknevelés terheiből egy fillér terhet sem vállal magára a költségvetés, ezt teljes mértékben vagy közvetlenül vagy közvetve a családi pótlék forrásainak megteremtése révén maguk a gyermekes szülők fedezik. Kívülről tehát a társadalom ebből nem fedez semmit, sőt a gyermekekre rakódó adó- és járulékteher összességében évente közel 100 milliárd forintos bevétel lenne a gyermekek létminimumának szintjén, ha minden gyermek a létminimum szintjén élne.
Sajnos, az adórendszer miatt ma közel egymillió gyermek a létminimum szintje alatt él, így ez a 100 milliárdos, gyermekek utáni bevétel nem teljesül.
Tavalyi létminimum-statisztikák szerint a kétgyermekes családok 21%-a, a háromgyermekesek 35%-a, a négy- és többgyermekesek 49%-a élt a létminimum szintje alatt.
A statisztikusok számára kifejezetten ínyencjelenségeket is produkál a magyar adórendszer, például a létminimum alatt élő aktív keresők adóterhelése 15-20%-kal nagyobb, mint az átlagjövedelem feletti szinten élő keresőké. Nyugat-Európában ez nagyon igazságtalan adózás lenne, nálunk ez mindennapos, hiszen épp azért kerülnek a létminimum szintje alá keresők, mert ők már korosabbak, 30-35, évesek és több gyermekük van. Tehát keresetük jól áll, ezért magas adót fizetnek, viszont a létminimum alatt élnek.
Mondok egy másik példát is: egy kétgyermekes és egy gyermek nélküli, azonos keresetű házaspár esetében a gyermekes család bruttó jövedelemszintje adózás előtt kevésbé marad el a gyermek nélküli házaspárokétól, mint adózás után. Azaz, míg más országokban az adórendszer mérsékli a jövedelmi különbségeket, nálunk mintegy 8%-kal megnöveli a gyermekes családok esetében.
Kérem képviselőtársaimat, hogy ne szégyenkezzünk ezzel az adórendszerrel a világ közgazdász-társadalma előtt, és tegyük arányosabbá a közteherviselésünket.
Nem ragaszkodom — még egyszer mondom — saját indítványom elfogadásához, bár nagyon óvatos voltam, a bizottsági vitán elhangzott, hogy ennek a költségkihatása a legkisebb, a többi indítványé több. Enynyiben talán nagyobbak az esélyeim.
Tisztelt képviselőtársak! Egyik koalíciós partnerünk tegnap ismertette a lakossággal választási programját, ezen belül ígéretet tett a gyermeknevelési költségek adórendszeren belüli méltánylására. Kérem ezen párt tagjait — ha itt lennének… (Derültség.) —,Taps.)
