BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független) Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Az új típusú szociális törvénykezéshez az első fontosabb lépést a szociális igazgatásról és szociális ellátásról szóló 1993. évi III. törvény jelentette. Tárgyalásakor egyértelmű volt számunkra, hogy a hagyományos struktúrára épülő szociális ellátások és szolgáltatások már nem tarthatók fenn.
Ezért tekintettünk nagy várakozással az újfajta szociális törvénykezés elé. Azonban csalódnunk kellett. Csalódást okozott az 1992 végén elfogadott szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvényjavaslat. Már akkor többen jeleztük, hogy ez nem a szociális törvény, hanem a szociális téren meglévő intézkedések profilírozott, túlnyomórészt szegényellátás, szegénygondozás körébe tartozó halmaza, lényegében modern szegényügyi törvény.
(18.00)
Ezt annak ellenére el lehetett mondani, hogy a gyermeknevelési támogatás intézménye, mint új elem, bekerült a törvénybe.
Tisztelt képviselőtársaim! Az elkövetkezendő pár percben sajátos aspektusból szeretném megvilágítani a tárgyalandó törvényjavaslatot. Nem kívánok a részletekben elmerülni, viszont fontosnak tartom néhány pozitív és negatív vonására felhívni a figyelmüket.
A Kormány által benyújtott törvényjavaslat lényegében profilírozása a meglevőnek, három ponton tartalmaz látszólag új elemet, mégpedig azáltal, hogy a gyed-et mint gyed-jogosultságot kiterjeszti, a munkanélküliek jövedelempótló támogatását jobban igazítja az önkormányzati igényekhez, s végül a személyes gondoskodás keretébe tartozó térítési díjakat a fenntartó önkormányzatokhoz telepíti.
Elvi jelentőségűnek tűnhet még az a megoldás, hogy a szociális ellátásban részesülő hagyatéka esetén az önkormányzat a hagyatékot jelzáloggal terhelheti meg.
Pozitív vonásként említhetem, ami minden demokráciában alapelvként fogalmazódik meg, tudniillik mennyiben határolja be a törvény az állampolgárok ellátáshoz való jutásának vagy juttatásának szabadságát. Más szóval: mennyiben kényszeríti paternalista módon kényszermunka igénybevételére. E tekintetben megállapítható, hogy a törvényjavaslat a rászorultsági elvet figyelembe véve juttatja az arra rászorulót meghatározott ellátásokhoz. S ezen, úgy látszik, a későbbiek során sem kívánnak változtatni. A rászorultsági elv egyébként a teljesítményi társadalmakat jellemzi, amely egyúttal sikerorientált társadalom. Ami azt jelenti, hogy vannak sikeresek és sikertelen emberek. Vagy régies kifejezéssel: vannak sikeresek és deklasszálódott tényezők.
További pozitívum, hogy kiterjeszti a szolgáltatók szabadságát, illetőleg a szociális igazgatást bizonyos normatívák közbeiktatásával igyekszik bürokráciamentessé tenni.
Végül javára írandó a törvényjavaslatnak, hogy egyértelműbbé teszi a szociális védőháló jelentőségét, a kisegítés elvének nyomatékosabb érvényesítésével. Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy a kisegítés elve nemcsak segíti, hanem egyúttal akadályozza is a személy kibontakozását, kibontakoztatását és szabadságát.
Ezek a jegyek távolról sem jelentik azt, hogy az eredeti törvény segély jellegű ellátásainak felfogásában lényeges változás következne be. Ugyanis azáltal, hogy átugrottuk a paternalista vagy a nemzetállamra jellemző sajátos kényszerszolgáltatásokat, még nem jutottunk el a szolgáltatási szabadsághoz, illetve az ennek megfelelő szolgáltatási intézményrendszerhez.
Egy élettársadalomban alapvető kritérium, hogy a szociális szolgáltatások különböző fokozatokban szintekre bontva realizálódnak. Igyekeznek a társadalmi integrációt fokozni és beilleszkedést elősegíteni. De az is bizonyított tény, hogy egyetlen jóléti államban sem sikerül szolgáltatási, illetve ellátási kényszerekkel vagy segélyekkel eredményt elérni. Vagyis nem jelent megoldást a társadalmi problémákra, ha az ellátások színvonalát olyan alacsonyra vagy olyan szűk időtávban állapítják meg, mint az a magyar — vagy nyugodtan említhetném bármelyik angolszász országot is — törvényekben szerepel. Azzal ugyanis, hogy az ellátások színvonalát és a hozzáférés időtartamát korlátozzuk, legfeljebb azt érhetjük el, hogy egy meghatározott réteg hosszú távra — félő, hogy véglegesen — a társadalom peremére szorul, s ezáltal egzisztenciális kibontakozási esélyei szinte a nullára csökkennek. Vagyis keményebben fogalmazva: éppen a szociális igazgatás, a szociális bürokrácia idézi elő és tartja fenn a társadalmi egyenlőtlenségeket és a társadalmi feszültségeket. Ebbe a hibába esett bele a magyar szociális igazgatás is, amikor a helyes értelemben vett szociálpolitika, nem szegényügy helyett a szegényügyet létrehozó és propagáló szociális igazgatáspolitikát vezetett be, illetve ezt próbálja fenntartani. Más szavakkal: a szociális szféra elbürokratizálódik, mert biztos megélhetést nyújt az igazgatás fenntartásában és túlburjánzásában érdekelteknek, hiszen érdekükben áll, hogy a hatókörébe vont személyeket minél nagyobb számban tartsa meg, s ezáltal tevékenységének szükségességét, illetve az apparátus fennmaradását biztosítsa.
További problémát jelent ezen a téren, hogy a törvény lehetőséget ad — s ezáltal megnöveli a bürokraták hatalmát — a rászorultak szelektív kezelésére. Példaként már többször elhangzott a miniszter kibővített jogköre ebben a törvényjavaslatban. Anélkül, hogy ennek a társadalomra káros következményeit mélyebben ecsetelném, talán elegendő azt megemlítenem, hogy a szelektív kezelés nyomán függőségi viszony alakul ki az ügyfél és az igazgatási szerv között. Ami hosszú távon a társadalom atomizálódását vagy legalábbis a szociális ellátásra szorulók társadalmi önszerveződésének megakadályozását vonja maga után. Ez jól ismert jelenség az úgynevezett fejlett nyugati demokráciákban, ahol a szociális igazgatásnak nem érdeke, legalábbis nem áll igazán érdekében, hogy a legalsóbb rétegek ebből a halmozottan hátrányos helyzetükből kikerüljenek, illetve függőségi viszonyuk csökkenjen.
Tisztelt képviselőtársaim! Természetesen számos olyan következményre is fel tudnám hívni a figyelmet, amelyek mint veszélyek a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvényben burkoltan el vannak rejtve. Ez azonban olyan átfogó elemzéshez vezetne, amely meghaladja a jelenleg tárgyalandó törvényjavaslat kereteit.
Felszólalásommal mindössze arra kívántam utalni, hogy ezeket az említett veszélyeket a szociális törvényhozás folyamatában még nagyobb súllyal vegyük figyelembe, s illő lenne a rászorultsági elvről az élettársadalom számára inkább megfelelő társadalmi integrációt és beilleszkedést biztosító modell irányába elmenni. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
