ZSUPOS LAJOS (MDF)
ZSUPOS LAJOS (MDF)
ZSUPOS LAJOS (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az illetékekről szóló törvényjavaslat az én értelmezésemben rendkívül fontos, mert életbeléptetése a hazai gazdasági és társadalmi folyamatokra egyaránt meghatározó hatással bír. Az általános vita keretében elsősorban arra a kérdésre kell választ adni, hogy szükség van-e a törvényre, és ha igen, miért. Ezen túlmenően bizonyítandó az is, hogy ez az a törvény-e, amire szükségünk van.
Engedjék meg, hogy bevezetőben az illeték fogalmát próbáljam megfogalmazni.
A Közgazdasági kislexikon szerint az illeték pénzben kifizetendő olyan közszolgáltatás, melynek ellenében a fizető közületi szerveket vehet igénybe, illetve ezektől közvetlen ellenszolgáltatásban részesül. Nagyjából hasonlóan fogalmaz az 1929-ben kiadott közgazdasági enciklopédia is, tehát ebből megállapítható az, hogy lényegében az illeték fogalma nem sokat változott e század folyamán.
Ha közelebbről megnézzük az illetékeket, három nagy csoportját különböztetjük meg: az okirati, az eljárási és a vagyonátruházási illetéket. Ezt azért kívántam részletezni, mert így kitűnik, hogy a definíció — mármint az, hogy az illeték lerovása mellett valaki közszolgáltatást vásárol — nem teljes értékű, mert a vagyonátruházási illetéket nem vagy nem teljesen fedi le. Ha szólna róla, akkor egyértelmű: ki kellene mondani azt, hogy a törvényjavaslatnak van bizonyos mértékű határok között tartott vagyonszabályozó szerepe, illetve vagyon-újraelosztó szerepe is. Ez nem új keletű dolog, ne tessék valami szocialista maradványra gondolni: 1920-tól kezdve ez már benne van a magyar jogban. Akkor már progresszív illetéket kellett fizetni a növekvő örökség után, és a rokonsági fok csökkenésével arányban.
(10.30)
Nemcsak nálunk volt ez így, hanem Németországban, Franciaországban, Olaszországban, sőt Angliában is volt hasonló funkciója a vagyonátruházási illetékeknek.
E rövid kitérő után könnyebben válaszolható meg: szükség van-e ilyen törvényre? Azt hiszem, nem lehet más a válasz, mint igen. Ez az árutermelő vagy piacgazdaság tartozéka volt és marad a mai napig.
Ha a miértre is választ akarunk adni, akkor — ha röviden szólunk — azt kell mondani, hogy a költségvetés bevételeinek a növelése érdekében. Közismert és napjaink egyik legvitatottabb témája ez a költségvetés, melynek az étvágyát nehéz kielégíteni. Persze el lehet gondolkozni azon, hogy mitől ilyen mohó a mi költségvetésünk? Ha őszintén akarjuk megválaszolni ezt a kérdést, akkor azt kell mondani, hogy ez nyilván abból a sajátos helyzetből ered, amit úgy hívnak, hogy átmenet, bár pontosabb lenne azt mondani, hogy visszatérő időszak, hiszen az elmúlt negyven év is folyamatos átmenet volt.
Én úgy hiszem, a magas költségvetési összeg egyik legfontosabb oka, hogy az örökölt állami szerepvállalás még mindig túlzó mértékben fennáll, ugyanakkor, mikor a kialakuló piacgazdaság ezt már egyre kevésbé igényli. Másrészt viszont már működtetni kell az új társadalmi formáció intézményeit is. E kettős teher, még egy átlagos növekedési ráta mellett is nagy súly lenne a gazdaságra, de így, válság idején, amikor a növekedés zéró vagy mínusz, ez roskasztó teher. Ilyen körülmények között rendkívül fontos minden forrás, a költségvetés számára különösen, ha azt nem a termelés sínyli meg közvetlenül.
Jelen viszonyaink között talán ez az egyik indok is elég lenne a törvényjavaslat szükséges voltának a bizonyítására, de ezen túl van még egy másik érv is, mely közel olyan fontos, mint a bevétel. Ez pedig a törvényjavaslat vagyonnagyság-szabályozó hatása.
Ahogy azt már említettem az előzőkben, a korábbi magyar és külföldi törvények progresszív elvonást tartalmaztak a rokonsági fok csökkenésével, illetve az örökség értékének a növekedésével. Így például 1920-ban 500000 pengőig 1% volt az illeték, 20 millió pengő fölött 10%. Ugyanakkor, ha ez az örökség fokán változott, tehát távolabb állt az örökös, akkor 10% volt a legkisebb és 30% volt a legnagyobb illeték.
Számomra a meglepetés erejével hat, hogy ezt a progressziót nem, vagy nem ilyen értelemben alkalmazza a mai törvény. Vajon miért?
Engedjék meg, hogy egy kis társadalmi körrajzzal próbáljam érzékeltetni a mondandómat. (Kis szünet után:) Ha nem is teljes… elnézést. (Jegyzetei között lapozgat.) Ha nem is teljes értékű a korkép, amit elmondtam, akkor sem lehet azt állítani, hogy a mai… — elnézést, felcseréltem. Tehát hogy egy kis korrajzot adjak az eredeti tőkefelhalmozás időszakáról.
Remélem, nem azért maradt ki a törvényből az örökség utáni progresszivitás, mert néhány évtizede az ellágyult diktatúra pragmatikus kommunistái rájöttek, hogy biztosabb a kommunizmust a családon belül felépíteni és ennek megfelelően törvénykeztek.
Valamikor itt indult el a mai tőkék felhalmozása. Természetesen ez egy latens állapot volt. Ez volt az az időszak, amikor a káder vezető nyolc-tíz mellékállást szerzett magának, de közben gondosan ügyelt rá, hogy úgy tűnjék, mintha kenyérgondjai lennének, és csak az elvtársak megkérdezése után merte megvenni a Trabantot. Bár a vagyonok gondosan rejtve voltak, ettől függetlenül évről évre gyarapodtak, ezzel egyre nagyobb gondot okozva gazdáiknak: hogyan leplezzék értéküket.
Ez a folyamat a rendszerváltásig tartott. Azt követően, sőt helyenként már megelőzően is, felszínre törtek az összeharácsolt értékek, immár biztonságban tudva magukat. Egyszerre nem lett sikk a Trabant, a párttitkárból és a káderigazgatóból egyaránt menedzser lett, aki már Mercivel közlekedik, díszzsebkendőt hord a zakózsebében és aranyláncot a csuklóján. Innen aztán a külcsín a belbeccsel összhangba került, immár legálisan folytatták tovább a vagyongyarapítást. Tudom, nem minden vagyon keletkezett így, akinek nem inge… Azt azonban nem tudom megérteni, miért kellene most a törvényből elhagyni a jelentős progresszivitást, az örökség nagyságával fokozott mértékben növekvő elvonást.
Ha nem is teljes értékű a korkép, amit elmondtam, akkor sem lehet azt állítani, hogy a mai vagyonok döntően az ész, a tehetség és a munka termékei lennének, jobban, mint a századelőn. Akkor miért ez a nagyvonalúság?
Tévedés lenne, ha azt gondolná valaki, hogy az átlagos életjövedelmet akarom megsarcolni. Nem, semmiképpen. Nem a két szoba összkomfortra, a falusi házra vagy a hobbikertre gondolok. Az a véleményem: legyen értelme egy élet munkájának úgy is, hogy az ember a gyerekeit anyagi biztonságban tudhatja és szárnyra bocsátásukkor el tudja indítani őket.
Az illeték progresszivitását az ezt lényegesen meghaladó 10-20 és 100 milliós örökségeknél kell megvalósítani.
Az indulás kérdéseire válaszolva, hogy miért van a törvényjavaslatra szükség, úgy gondolom, elég alaposan megfeleltem. Arra nézve pedig, hogy erre a törvényjavaslatra van-e szükség, ma azt mondom, nem egészen, de olyanná tehető ez a javaslat, amilyenre szükség van. Ezt kívánja az emberek igazságérzete és a költségvetés egyaránt. Módosító indítványomat ilyen értelemben kívánom beterjeszteni. Köszönöm a szót.
