GAÁL ANTAL, DR. (MDF)
GAÁL ANTAL, DR. (MDF)
GAÁL ANTAL, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A honvédelmi törvény általános vitájában a fölszólalók, mind a kormánypártiak, mind az ellenzékiek hangsúlyozták a törvény rendkívüliségét, és mint Mécs Imre képviselőtársam mondta, súlyában és tartalmában az államélet szinte minden területére kiterjed a törvény hatálya, alkotmányhoz közelinek említette — azt hiszem, ezekkel a gondolatokkal én is egyetérthetek.
(12.20)
Van azonban egy olyan vonatkozása a honvédelmi törvénynek, ami a rendkívüliség mellett a rendhagyóságát jelenti. Én azt hiszem, erről igen kevés szó esett e Házban, az általános vita eddigi hozzászólásaiban.
Rendkívüliségét szeretném kidomborítani, és amikor a rendhagyó voltáról beszélek, azt hiszem, kiegészítés lesz azokhoz, amik elhangzottak kormánypárti részről.
Az a tény, hogy kétharmados a törvény, önmagában is kiemeli a jelentőségét, hiszen tudjuk, hogy ebben a ciklusban, ahhoz, hogy ez a törvény megszülethessen, igenis szükség van az ellenzéki oldal szavazataira, és sok vonatkozásban ez magyarázza azt, hogy ilyen hosszú ideig elhúzódott a törvény megalkotása.
Rendhagyó voltát azzal szeretném kezdeni, hogy bármely törvény esetében, amely az élet bármely területét rendezi — példaként említhetnék egy olyat, hogy a vasútról szóló törvény — a társadalom részéről a hozzászólások egyrészt szakmai jellegűek, közvetlenül a szakmában érintettek részéről, másrészt nagyobb, szélesebb körben azok részéről érkeznek, akik valamilyen formában megélik azt a területet: vasútra szükség van, vonattal utazni kell. A szakmabeliek úgy érzik, szükséges, hogy működésükhöz meglegyenek azok a keretek, amelyek normális körülményeket teremtenek a vasút működéséhez.
Amikor a honvédelmi törvényről beszélünk — és itt szeretném a rendhagyóságát kiemelni —, már ez az első megközelítés is egész más képet mutat minden más törvényjavaslathoz képest.
Nekem személyesen mint országgyűlési képviselőnek olyan tapasztalataim vannak, hogy amikor egy adott törvénnyel kapcsolatban megkerestek, véleményt mondtak az állampolgárok, elmondták például a nyugdíjtörvénynél, hogy 4% helyett 6% lenne jó, a másik törvénynél, egy mezőgazdasági törvénynél azt, hogy milyen szempontokat vegyünk figyelembe. És amikor a honvédelmi törvény kapcsán szólnak az országgyűlési képviselőhöz, a törvényalkotóhoz — szeretném hangsúlyozni: van köztük közéleti személyiség is, polgármesterek, iskolázott emberek —, számtalanszor visszahallom — és azt hiszem, sokan vagyunk így —, hogy egyáltalán hová helyezik el a honvédséget, egyáltalán szükség van-e ebben az országban honvédségre. Anélkül tehát, hogy részleteibe mennénk a törvénynek, hogy hogyan szabályozza, megkérdőjelezik a honvédségnek, a fegyveres erőknek szinte a létét is.
Ekkor — egy kis kitérővel — végig kell gondolnunk azt, amit a biztonságpolitikai alapelveknél, majd utána a honvédelmi alapelveknél elmondtunk.
Elmondtuk ebben a Házban — hallható volt a televízióban, olvasható volt az újságban —, és lám, bármennyire hangsúlyoztuk — én is, igénybe véve a jelenlévők és a tévénézők figyelmét, közel húsz percig beszéltem a biztonságpolitikai alapelveknél —, mégis, valahogy nem jutott el az emberekhez. Nem jutott el az emberekhez az, hogy miért kell Magyarországon 1993-ban honvédségről beszélni, miért kell honvédelmi törvényt alkotni.
Azt hiszem, egy-két mondattal fel kell idéznünk azokat az alapmomentumokat, amelyek szerint mi elhelyezzük a honvédséget.
A realitás az, hogy úgy mikrokörnyezetünkben, mint a makrokörnyezetben, a nagyvilágban, nem olyan világot élünk 1993-ban, amely fegyvermentes, amely hadseregek nélküli. Ezt a realitást kis nemzetnek, nagy nemzetnek — így nekünk is — tényként kell elkönyvelni, és ha ez a realitás és tény, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy fegyveres erőkre, honvédségre ennek az országnak szüksége van. Ha fegyveres erőkre és honvédségre szüksége van, akkor pontosan, a kornak megfelelő modernséggel szabályozni kell törvényileg, majd nemsokára a költségvetési vitában — ahol igen nagy összegről van szó a honvédségnél — jó szívvel, és úgy érezve, hogy helyesen cselekszik ez a Parlament, meg kell szavazni azokat az összegeket, amelyeket a honvédségre szánunk az amúgy nagyon-nagyon szűkös költségvetés keretei között.
Ha megállapítottuk a diagnózist, hogy 1993-ban Magyarországnak — Közép-Európában, ismerve mikrokörnyezetét és makrokörnyezetét — honvédségre is szüksége van, azt is világosan tisztázni kell, és világosan meg kell fogalmazni, hogy miért, hogyan és milyen összefüggésben van szükség rá.
A biztonságpolitikai alapelvekben leszögeztük — és ez az első és legfontosabb: leszögezni —, hogy ez az ország békés szándékú. Ez az ország semmilyen más országgal szemben — sem szomszédaival, de legkevésbé a távolabbi országokkal szemben — semmilyen, a két ország közötti konfliktust vagy problémát nem óhajt fegyveresen megoldani. Ez az ország jószomszédi kapcsolatokra törekszik. Az országnak egyetlen oka van arra, hogy hadsereget tart fönn, de a biztonságpolitikai prioritásokat figyelembe véve ezt három dolog is megelőzi a biztonságpolitikánk érdekében tett lépéseknél.
Az első nagyon nagy csoportot, tudjuk, azok az európai és világintegrációs szervezetek jelentik, mint a NATO, mint az Európai Közösség, mint az EBEÉ, mint az Európa Tanács, amelyeken keresztül megpróbáljuk — és a Kormány minden lépése ebbe az irányba mutat — biztosítani azokat a kereteket, amelyek globális biztonságunkat megalapozhatják. Naponta hallja a közvélemény a híreket a NATO-val kapcsolatos tárgyalásokról: nem tudjuk, hogyan alakul a NATO és Magyarország kapcsolata a közeljövőben, nem tudunk időpontokat mondani, de azt tudjuk, hogy ezeket az integrációs szervezeteket igenis föl akarjuk — és igyekezetünk szerint föl is fogjuk — használni arra, hogy Magyarország itt, Közép-Európában nyugodtan és békében élhessen. De azt is tudjuk, hogy a nagy integrációs szervezetek után a második szempontként leszögeztük a biztonságpolitikai alapelvekben: nagyon nagy jelentőséget, fontosságot tulajdonítunk — és visszatekintve az elmúlt három évre, a Kormány ezt következetesen gyakorolta — a kétoldalú kapcsolatoknak. A kétoldalú kapcsolatok olyanok, amelyekkel a kockázati tényező minden területen — diplomáciai, katonai, gazdasági, kulturális téren, az egymás országaiban lévő kisebbségek ügyében és mindenen keresztül — minimálisra szűkül, és szervesen kiegészíti a nagy nemzetközi integrációs szervezetekben kapott védelmet.
És akkor még mindig nem beszéltünk a honvédelemről a biztonságpolitikai alapelveknél, hanem még megemlítettük, hangsúlyoztuk — beszédemben én is hangsúlyoztam — azt a belpolitikai stabilitást és azt a felelősséget, amellyel ez a Kormány, ez a kormánykoalíció, de valamennyi párt — ellenzéki pártok is — kölcsönösen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarország ne kerülhessen olyan konfliktushelyzetbe, amelyben a honvédség szerepe előtérbe kerülne.
Azt hiszem, az, hogy hat hónap múlva ebben az országban választások lesznek, az, hogy az ország politikai jövője remélhetőleg azon a vonalon folytatódik, amely az elmúlt három év alatt kialakult — és ez alatt nem a Kormányt és a kormánykoalíció pártjait értem, hanem a parlamentarizmust és azon demokratikus alapintézmények kiépítését, amelyekben mind a hat párt és minden politikai erő szerepe benne van —, ez a politikai-belpolitikai stabilitás nagyon nagy feltétel az elkövetkező évek vagy akár évtized biztonságpolitikájában Magyarország számára.
(12.30)
És akkor is, negyedikként említettük a biztonságpolitikai alapelvekben a honvédelmet. Negyedikként említettük ebben a sorrendben, most is nagyon hangsúlyoznám, de a biztonságpolitikai alapelvek vitájában is szóvá tettem. Mert Szent-Iványi képviselőtársam után szóltam, és most is az emlékezetemben van, amikor elmondta ezt a sorrendiséget, ezt a prioritást. Amikor odaért a honvédséghez, akkor azt mondta — és most próbálom idézni: "és legvégül és legvégül és legvégül" —, háromszor ismételte: "a honvédség". Itt szállnék vitába vele, mert talán nem volt szerencsés a megfogalmazása; talán nem jól helyezte el a hangsúlyt, mert ezzel az "és legvégül és legvégül és legvégül"-lel egy kicsit annak a hangulatához kötődött, amit ma is elmondtam a beszédem elején, hogy a honvédséggel kapcsolatosan milyen a társadalmi megítélés.
Tudni kell azt, hogy ebben az országban évtizedekig béke volt, és békét érzett és megélt egy nemzedék úgy, hogy tulajdonképpen a feje fölött lógott a háború. Kétpólusú volt a világ, Varsói Szerződés volt, és nem jutott el a kis otthonokba, de attól, hogy nem jutott el az otthonokba, attól reális veszélye volt egy olyan háborús konfliktusnak, amelynek mindenképpen negatív szereplője lett volna ez az ország és ez a hadsereg. És akkor 1990-ben váratlanul érte — mert váratlanul érte — ezt a nemzetet és a polgárait — ez a hihetetlen változás, ami történt. Váratlanul érte, hogy megszűnt a Varsói Szerződés, és akkor, ebben a hangulatában, a nemzetközi összefüggésnek minden aprólékos összetevőjét nem ismerve, a lakosságnak azt kellett a tudomására hozni vagy azt kellene a tudomására hozni: igenis ebben a feltételrendszerben, amit elmondtam, szüksége van honvédségre az országnak.
Csak egy mondattal szeretnék idegen példát felhozni a honvédség mellett. Svédországban, Svájcban évszázados a béke. Nemzedékek követik egymást úgy, hogy nem volt háború az országban, nem keveredtek háborúba ezek az országok. És mégis nincs olyan állampolgára ma Svédországnak és Svájcnak, akinek meg kellene magyarázni a hadsereg fontosságát. Természetesen vannak különböző politikai csoportok, különböző pacifista tüntetések és megnyilvánulások, de összességében a nemzet állampolgárai nem kérdőjelezik meg a költségvetésnél, hogy a honvédségre, a hadseregre pénz kell. Még urambocsá!, azt sem kérdőjelezik meg, hogy jószolgálati feladattal, békefenntartó erőként Svédországnak vagy Ausztriának a katonái megjelenjenek az ország határain kívül.
Ha mindezt figyelembe vesszük akkor, amikor a honvédelmi törvényt tárgyaljuk, igenis el kell mondani minden állampolgárunknak, hogy szükség van honvédségre. S jóleső belső érzéssel kell gondolnunk arra — amit sokszor frázisnak tekintenek, ha elhangzik televízióban, rádióban a politikusok szájából —, hogy igenis nagyon-nagyon hosszú idő után és csodálatos jó érzéssel mondhatjuk el magunknak: az a honvédség, amelynek a működését törvényünkkel, az előttünk fekvő törvényjavaslattal szabályozni szeretnénk, a mi honvédségünk. Ez a honvédség békés szándékú. Ennek a honvédségnek egyetlen feladata van, hogy ebben a feltételrendszerben, amit elmondtam, teljesítse a feladatát, és megvédje az itt élő 11 millió ember életét, vagyonát, otthonát és hazáját.
Ha ez így van, akkor nyugodt szívvel tárgyalhatjuk a törvényjavaslatot.
De még egy dologról beszélnem kell. Először gondolkoztam, hogy csak a saját nevemben mondjam, de azt hiszem, hogy a képviselőtársaim nevében is mondhatom, hogy azokat a tiszteket és tiszthelyetteseket, akik több mint három éve várnak erre a törvényre, akiket ugyanúgy érintettek minden negatív hatásával a rendszerváltozás nehézségei, a gazdasági nehézségek, hiszen tudjuk, hogy milyen rossz a honvédség anyagi ellátása, azokat még sokszorosan felülmúlva érintette ez, amiről most beszéltem, és ezért szántam rá ennyi időt: a honvédség helye ebben az országban, a honvédség szerepe.
Ezeknek az embereknek, amellett, hogy anyagilag a törvény nemléte miatti rendezetlenség következtében nehéz körülmények között vannak — naponta, kimondva, kimondatlanul megkérdőjelezték a szükségességét. Így nem három évig nem lehet dolgozni, így egy napig nem lehet dolgozni!
Ezért én mint országgyűlési képviselő, akinek feladata a törvény meghozatala, és talán még a képviselőtársaim nevében is merem mondani, hogy megkövetem a tisztjeinket és a tiszthelyetteseinket. Emberfeletti volt, amit produkáltak, emberfeletti volt, hogy a helyükön vannak, ezért tisztelet illeti őket. Ha már eddig nem tettük meg, most meg kell tenni.
Remélem — bár kétharmados a törvény — a törvényt meg fogja hozni ez a Parlament.
Arról talán már nem is kell beszélni, hogy a gazdasági élet bármely területén a rendezetlenség, a törvénynélküliség komoly fennakadást okozhat. Nem kell különösebben részletezni — hadseregről van szó, fegyverről van szó —: ilyen terület törvény nélkül, rendezetlenül.
Azt hiszem, ha ezeket a gondolatokat hallják — nemcsak a Parlamenten belül, hanem széles ez országban —, akkor talán sikerült, ha nem is teljes mértékben, egy kicsit megértetni azt, hogy nekünk most itt nagyon fontos ezt a törvényt normál keretek között meghozni.
Azt sokan elmondták, hogy több dolognak is meg kell felelni, és ez sokszor nehezen összeegyeztethető. Meg kell felelni azoknak a demokratikus elvárásoknak, amit egy mai demokratikus Európában, egy demokratikus politikai berendezkedésű országban egy honvédelmi törvény szabályozhat. Hiszen az a kiskatona, aki bevonul katonának, hál'istennek egy demokratikus államban él, egy békés államban él. Olyan civil társadalomból megy be katonának, ahol a polgári jogok és az életkörülmények — ma már elmondhatjuk — minden nehézségünk ellenére demokráciát biztosítanak számára. Ha ez a fogékony, minden iránt érzékeny fiatal bevonul katonának, és nem ezt a demokratikus körülményt, nem ezt a demokratikus megfelelést találja a honvédségnél, káros következményekkel jár. A nagy gondunk csak az, hogy beépítsük ezeket a demokratikus pontokat és feltételeket a törvénybe. Ne ütközzön akadályába annak — és itt van a nagy gondunk —, hogy a törvény mindezek ellenére biztosítsa azt, hogy a honvédség képes legyen a feladata ellátására. Ez a kis keskeny határmezsgye, amin végig kell mennünk.
Építsünk be minden demokratikus elemet, akár a bevonulás, akár a leszerelés, akár a tisztek, legénység kapcsolata, akármilyen összefüggésben is taglalva, s ugyanakkor ez a honvédség, ismerve a kiskatona, a tisztek és tábornokok jogait, működőképes legyen, feladatának megfeleljen.
(12.40)
Talán ezek okozták azokat a technikai nehézségeket, amiért így elhúzódott, és ennyi szempontot figyelembe véve kellett többek között a hatpárti egyeztetéseket lefolytatni, majd itt a Parlamentben a viták folyamán egyeztetni. Ezért van benn a sok törvénymódosító javaslat, de azt hiszem, hogy egy reális kompromisszum született.
Ami technikai részletnek tűnik, de igen nagy viharokat kavart, és itt már ellenzéki és kormánypárti részről nem volt azonos a megítélés, pontosan tudjuk: az egyes pozíciók felelőssége, jogköre. Ki kell mondani azt, hogy a honvédségnél a főparancsnokság fölállítása és a főparancsnok kinevezése, valamint a honvédelmi miniszter egymásmellettisége bizony működési zavarokat okozott, illetve okozhatna olyan helyzetekben, amikor a honvédségnek egy feladatot el kell látni. Nem lehetett vitás, és nem lehet kérdéses, hogy pontosítani kellett a miniszter felelősségét és jogkörét. Sok kompromisszumos egyeztetés árán — úgy gondolom — ebben a törvényben eljutottunk egy olyan pontig, ami mindenki számára elfogadható, és a honvédelmi miniszter kezébe olyan eszközrendszert, olyan lehetőséget adott, hogy megfelelhessen annak, aminek meg kell felelnie.
Ugyanilyen kérdés volt tulajdonképpen a köztársasági elnök szerepe, bár az Alkotmánybíróság határozata erre nekünk bizonyos útmutatást adott, amelynek értelmezésében ugyan különbségek voltak, de a honvédelmi törvény kapcsán úgy érzem, ez a kérdés megoldást nyert. Megoldást nyert a védelmi terv köztársasági elnök általi aláírásával, és azt hiszem, hogy ez nem fog gondot okozni.
Nagyon nagy kérdés, nagyon nagy probléma volt az, hogy jelenleg a fegyveres erők alkalmazásához az Országgyűlés kétharmados hozzájárulása szükséges. A Kormány, amely felelős Kormány, amelynek feladatai vannak az országot ért váratlan betörés és támadás esetén, ehhez a feladathoz, e felelősségnek való megfeleléshez igenis bizonyos jogköröket a Kormánynak meg kell és meg kellene adni. Erre vonatkozott az a kompromisszum és egyezség, illetve eredetileg beterjesztett törvényjavaslat, ami mellé alkotmánymódosítás is társul, hogy igenis a Kormánynak lehetősége legyen megtenni azokat a lépéseket, ami kötelessége, de nemcsak hogy kötelessége, hanem amit a nemzet és az ország érdeke miatt meg kell tennie. Természetesen — és itt voltak aggályok — azzal a kiegészítéssel, hogy a civil felügyelet a honvédség feett, ami végeredményben a Parlamenten keresztül érvényesül, igenis meglegyen, és megfeleljen annak a demokratikus civil felügyeletnek, amely jellemzi az európai államok mindegyikét, és amelynek mi is meg akarunk felelni. Azt hiszem, ebben a kompromiszszumban megtalálható a civil felügyelet helye és megtalálható az a feltételrendszer és azok a jogosítványok, amikre a Kormány a törvény alapján lehetőséget kap.
S végül befejezésül két mondatot a határőrségről, hiszen erről is előzetesen is sok vita volt. Kompromisszumos megoldás született. A határőrség nem került ki a fegyveres erők kötelékéből és felügyeletéből. Azt hiszem, jó megoldás, hogy rendezendő feladatnak tekinti a törvény a határőrség kérdését az akciószázadokkal kapcsolatban.
Én csak egy mondatot szeretnék ezzel kapcsolatban elmondani. Nem tartottam és most sem tartom jogosnak azokat az aggályokat, amelyek az ellenzék részéről az akciószázadokkal kapcsolatosan felmerültek, mert az ellenzéknek is bízni kell abban, hogy ez egy demokratikus ország, hogy ebben az országban felelős kormány van, akár ez a Kormány, akár egy másik kormány. És ha felelős kormány van, és demokratikus az ország, akkor nem kell félni attól, hogy bizonyos jogosítványai vannak egy felelős kormány felelős belügyminiszterének.
Végezetül zárómondatként azt szeretném kérni képviselőtársaimtól, hogy kétharmados törvényről van szó, jó szívvel szavazzuk meg ezt a törvényt, mert figyelembe véve a nehézségeket, figyelembe véve a kompromisszumokat, ez a törvény alkalmas arra, amire hivatott, hogy rendezze a honvédség jogi, törvényi kereteit. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
