HÁMORI CSABA (MSZP)
HÁMORI CSABA (MSZP)
HÁMORI CSABA (MSZP) Tisztelt Országgyűlés! Elhangzott eddig jó néhány szám, amellyel a jelenkori magyarországi helyzetet illusztrálták képviselőtársaim és a belügyminiszter úr. Én szeretném ezt kiegészíteni egy kicsit messzebbről tekintve.
Szeretném megemlíteni azt, hogy ma a migráció világszerte mintegy százmillió embert érint - a becslések szerint -; igaz, hogy ez a Föld lakosságának talán csak 2%-a, de jól tudjuk azt, hogy ez bizonyos régiókban, térségekben az egyes régiók és térségek lakosságának 10-20-25%-át is eléri.
Fájdalom az, hogy az elvándorlásban növekszik a kényszerelvándorlók száma, azoké, akik valamilyen kényszer hatására hagyják el otthonukat. Növekszik a menekültek aránya. A menekültek arányát a 80-as évek elején - durván tíz évvel ezelőtt - mintegy nyolc és félmillióra becsülték világszerte, mára ez a szám legalább a kétszeresére becsülhető. Megváltozott egy kicsit a hagyományos migrációs főirány. A hagyományos dél-észak főirány mellett kiegészült ez a kelet-nyugati főiránnyal is. És meg lehet jósolni azt, hogy a migráció leginkább érintett és vesztes országai a jaltai világrendszer összeomlását követően a kelet-európai országok lesznek. Nemcsak azzal kell számolniuk, hogy a legképzettebb munkaerő kiáramlik tőlük, hanem azzal is, hogy olcsó munkaerő áramlik be, és nagyszámú menekült problémájával is foglalkozniuk kell. Mindez ezen országok, köztük Magyarország gazdasági állapotait természetesen befolyásolja - többnyire kedvezőtlenül -, csökkenti nemzetközi versenyképességünket és érinti biztonsági érdekeinket is.
A migráció jelenlegi nagyságrendje és tendenciái konfliktusforrást jelentenek. A legnagyobb kockázatot és bizonytalanságot az jelenti, hogy természetesen nem tudjuk megjósolni, a menekültek száma, aránya hogyan fog alakulni a következőkben.
Tisztelt Országgyűlés! Hazánkról, Magyarországról talán a legutóbbi másfél évszázadban kialakult az a nézet, hogy a nagy politikai és gazdasági változásokat idehaza mindig kivándorlási hullámok követték. Közismert, hogy a századfordulón és ezt követően mintegy kétmillióan hagyták el Magyarországot a megélhetés vagy a jobb megélhetés, vagy a meggazdagodás reményében. Az is jól ismert, hogy a második világháború alatt és ezt követően százezrek menekültek el jogos félelmüktől vezérelve az országból. 1956-ban politikai okból - és gondolom, sokan kalandvágyból is - közel kétszázezren hagyták el az országot.
Magyarország azonban nemcsak kibocsátó ország volt mindig, hanem befogadó ország is, amely menedéket, otthont, biztonságot és megélhetést nyújtott a rászorulóknak. Befogadta és életlehetőséget nyújtott a bevándorlónak, legyen az itt letelepedni szándékozó német, szlovák, zsidó vagy menedéket kereső lengyel. A XIX. század második felétől Magyarország bevándorlási politikája a legliberálisabbak közé tartozott. Ennek előnyeit mindenekelőtt a Galiciából bevándorló zsidóság élvezhette. Az 1867. évi XVII. számú törvény a zsidók egyenjogusítását minden bevándorlási korlátozás nélkül fogadja el. De a közelmúltból is érdemes jó példákat mondani. A Ceausescu-diktatúrából menekülő magyarok és románok mellett a keletnémetek is befogadásra találtak nálunk. Magyarország akkori vezetői az ország jó hagyományait és az európai normákat előnyben részesítették az egyébként akkor érvényben lévő nemzetközi megállapodásokkal, törvényekkel és rendeletekkel szemben. Ez az adott kelet-európai katonai és politikai viszonyok között nem volt kockázatmentes. Még akkor sem, ha ezt ma néhányan - véleményem szerint politikai csőlátásban szenvedők - kétségbe vonják. Ugyanakkor sokat javított akkori magatartásunk Magyarország jó hírén és nemzetközi elismertségén, mert magatartásunk megfelelt az európaiság normáinak és azoknak a szabadságeszményeknek is, amelyek jegyében most törvényeket kellene alkotnunk.
Nem kétséges az, hogy a nemzetközi egyezményekben és alapszabályokban foglaltak olyan követendő normák, amelyeket el kell fogadni és nemzeti érdekeink szerint kell alkalmazni.
Mit jelenthet az, hogy nemzeti érdekeink szerint kell alkalmazni. Azt, hogy jogos biztonsági érdekeinket figyelembe kell venni, és ennek megfelelően kell meghatározni az itt-tartózkodás és befogadás feltételeit. Törvényalkotásunk során gondolni kell arra is, hogy megelőzzük az általános idegenellenes hangulat kialakulását. És az sem lenne jó, ha az idegenrendészet aktuálpolitikai érdekek szolgálatába lenne állítható.
Döntésünket, vagyis a szabályozás mikéntjét nehezíti az esélyek kiszámíthatatlansága. Nem tudjuk, hogy a volt Szovjetunió térségéből milyen kivándorlási, elvándorlási tendenciák, milyen gyakorlat alakul ki. Nem tudjuk, hogy meddig húzódik el a délszláv polgárháború. Nem tudjuk, hogy a környező országokban a magyarok sorsa hogyan alakul. És azt sem tudjuk igazán pontosan, hogy Nyugat-Európa gyakorlati viszonya milyen lesz a keletről érkező bevándorlókkal szemben. Azt természetesen nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a nyitott határok és nyitott gazdaságok ösztönzik az életszínvonal-béli különbségeken alapuló elvándorlást, kivándorlást.
A keletről nyugatra történő mozgás elsősorban az elmaradottabb balkáni térségekből várható, és célországként - mint tudjuk - már nemcsak Nyugat-Európa, hanem Kelet-Európa egyes, viszonylag fejlettebb országai, így Magyarország is szerepel.
(11.20)
Azzal is számolnunk kell, hogy a migráció hullámaival érkezők a miénktől eltérő szokásokat, kultúrát és erkölcsi normákat hoznak, és ez a befogadó ország felelősségét növeli.
Tisztelt Országgyűlés! Ez a törvényjavaslat csak felületesen nézve idegenrendészeti természetű, lényegében politikai döntéseket tartalmaz. A legtöbb részletben kompromisszumot kell találni a szabályozás humánus, toleráns módja és a jogos nemzeti érdekek érvényesítése között.
A bevándorlás szabályozását nagyjából megfelelőnek tartjuk. A törvényjavaslattal kapcsolatban az én legnagyobb dilemmám az, hogy kiterjedjen-e a menekültügy problémáira. Az előterjesztés ezt most csak érintőlegesen tárgyalja. Mindaddig természetesen nincs gond, amíg a Genfi Menekültügyi Egyezmény és az ahhoz történt magyar csatlakozás szellemében járnak el a jogalkalmazók. A Genfi Konvenció azonban csak azokkal a külföldiekkel kapcsolatban határozza meg a teendőket, akik kifejezetten politikai menedékjogot kérnek. Nem ír elő általánosan alkalmazható szabályokat azokkal kapcsolatban, akik háborús vagy polgárháborús térségből menekülnek, és nem kérnek mást, mint oltalmat, befogadást, de nem kérnek politikai menedékjogot.
Mivel a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról szóló törvényjavaslat - tehát ez a törvényjavaslat, amit most tárgyalunk - nem foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, feltételezhető, hogy az előterjesztő fenn akarja tartani azt a - talán kicsit leegyszerűsítve - kézivezérléses állapotot, amely ma ezt a területet jellemzi. Ez alatt azt értem, hogy zömmel szóbeli instrukciók alapján a határőrség és a Menekültügyi Hivatal munkatársai a határátkelőhelyen történő belépéskor azonnal, törvényi szabályozás nélkül kénytelenek dönteni emberek és családok ezreinek sorsáról.
Hogy ez a dilemma valóságos, azt a közelmúltból azzal a példával szeretném érzékeltetni, hogy a Boszniában kétségtelenül háborús bűnöket elkövető szerbek elől menekülő bosnyákokat a magyar hatóságok nem ritkán tömegesen irányították vissza Szerbiába.
Megismétlem: az alapkérdés az egész törvényjavaslattal kapcsolatban az, hogy hogyan lehet úgy biztosítani az ország érdekeinek védelmét, hogy közben tiszteletben tartjuk a külföldiek emberi jogait is. A törvényjavaslattal kapcsolatos bíráló megjegyzéseim arra vontkoznak, hogy túl tág teret enged a szubjektív mérlegelésnek az idegenrendészeti ügyek eldöntésénél. Ugyanakkor a törvényjavaslat ezen hiányosságai módosító indítványokkal rendezhetők, javíthatók, ezért a szocialista képviselőcsoport támogatja ennek a törvénynek az elfogadását.
Szeretném ugyanakkor három példával érzékeltetni, hogy hol látunk gondokat a szubjektivizmusnál.
Az első. A külföldiek tartózkodási engedélyének kiadása szigorú feltételekhez kötött. Az is pontosan rögzített, hogy melyek az engedély kiadásának és meghosszabbításának kizáró feltételei. Ezek után úgy gondoljuk, hogy felesleges óvatosság az idegenrendészeti hatóságoknak biztosított mérlegelési jogkör, hiszen a törvényjavaslat 14. §-a egyértelmű, az e törvényben meghatározott kizáró okok hiányában adja ki a hatóság a tartózkodási engedélyt.
A második példa. Úgy gondoljuk, hogy túlzott szigor jellemzi a törvényjavaslatot a jogorvoslati lehetőségek szabályozásában. Nincs jogorvoslati lehetőség a beutazási és tartózkodási tilalom elrendelésével szemben, sőt erről a külföldi adott esetben csak akkor szerez tudomást, amikor a határőrség visszairányítja. A visszairányítás ellen - amelyhez nem is kell formális határozat, csak közlés - ugyan van helye a fellebbezésnek, de mint tudjuk, ennek halasztó hatálya nincs.
A harmadik példa. A tartózkodási engedélyek kiadása, vagy a tartózkodási engedély meghosszabbítása iránti kérelem elutasítása elleni bírósági felülvizsgálat szintén nem jelent halasztó hatályt. Pedig adott esetben ez méltánytalan hátrányt jelenthet egy olyan külföldi számára, akit azért köteleznek az ország elhagyására, mert tartózkodási célját külön jogszabályban előírt módon valamilyen okból nem tudja igazolni.
E példákkal csak illusztrálni szerettem volna a mi gondjainkat a törvényjavaslattal kapcsolatban. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ezek a módosító indítványokkal, módosításokkal korrigálhatók. A törvényjavaslat egészét - ahogy már említettem - képviselőcsoportunk támogatja. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
