SZENTÁGOTHAI JÁNOS (MDF)
SZENTÁGOTHAI JÁNOS (MDF)
SZENTÁGOTHAI JÁNOS (MDF) Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Eredetileg nem óhajtottam ehhez a vitához hozzászólni, hiszen én az iskolát egy rossz tanuló - az utolsó két év kivételével rossz tanuló -, hülyének tartott szemszögéből éltem át, tehát nyilvánvalóan nem tudok érdemlegesen a pedagógusok szakmai vitájába belekeveredni. Engem azonban impresszionált az, amit az első hozzászóló, Kapronczay József képviselőtársam elmondott, hogy tudniillik ő csokorba szedte, hogy mi az, amit nem ért: nem érti ezt, nem érti azt, nem érti azt, nagyon szépen végigment az ellenzéknek a fő vádjain.
Én úgy érzem, hogy azzal az előnnyel, hogy én '19-ben, annak is őszén kezdtem az iskolát a Cukor utcai elemi iskolában mint második elemista - mert nyáron elvégeztették velem az első évet, mi Svájcból jöttünk haza -, és akkor bizony én még a magyar családi nyelvet tudtam, de a köznyelvben inkább a svájci németet tudtam, és eléggé tájékozatlan gyerekként, néhány szubjektív benyomásomat szeretném elmondani.
Szubjektív benyomásom elsősorban az, hogy azért értem amit Kapronczay képviselőtársam nem értett, vagy lehet, hogy ő is csak szónoki fogásként alkalmazta, én azért próbálom érteni, illetőleg értem a mélyen tisztelt ellenzéki képviselőknek az elhangzott kifogásait, mert tudniillik őnekik nem volt alkalmuk, hogy valaha is egy tisztességes, liberális és nemzeti szellemű oktatásban részesültek volna, hogy ez hogy megy.
(12.10)
Én ennek a végét, a farkát még megkaptam, mert 1930-ban, amikor érettségiztem, és Magyarországon a régi nagy eötvösi reformok után, némi Apponyi Albert-es, nem egészen szerencsés iskolai rendszerváltozásoknak a fő javát én azért még élvezhettem.
Ebben az elemi iskolában számomra - odakerült, naiv, teljesen tájékozatlan, kicsit ütődött gyereknek - az volt a csodálatos, hogy amikor a tanító bácsi felállított bennünket: álljanak fel a katolikusok (sorba akarta venni, hogy ki milyen hittanra fog járni) s akkor a Cukor utcában felállt az évfolyamnak, tehát annak az osztálynak a 60%-a. Kádár János is ugyanabban az évben járt, csak neki és nekem is más volt a nevünk, úgy hogy így nem jöttünk össze. Csak később cseréltük ki a tapasztalatainkat. (Derültség.)
Tehát akkor felállt az osztály 60%-a, s utána mindjárt azt mondta, hogy álljanak fel az izraeliták. A Cukor utca környékén, a belváros ama részén nem a gazdag zsidó polgárság volt, hanem az eléggé csóró, kiskereskedő, iparos zsidók - gyermekeik volt az osztály 30%-a. Utána azt mondta, hogy álljanak fel a reformátusok. Akkor én is felálltam, mert akkor számomra még nem volt reális fogalom - Svájcban én csak azt hallottam, evangelisch reformiert, hogy a kettő különböző Magyarországon, ezt nem tudtam felfogni. Felálltam, s a tanító bácsi rögtön leültetett, s azt mondta, szamár, nem is tudod, hogy milyen vallású vagy. Általános nevetés közepette kiderült, hogy én nem vagyok református, hanem evangélikus vagyok. Aztán később tudtam meg, hogy ez két különböző dolog. Erre vonatkozóan nem kaptam részletes kioktatást.
A lényeg azonban: meg kell mondanom, hogy az árnyéka sem volt a megkülönböztetésnek ott, ebben az iskolában. Az árnyéka sem volt a kirekesztettség, kisebbség érzésének.
Tudjuk, hogy az utóbbi kétezer évben zsidónak lenni nem volt feltétlenül jó dolog sem Magyarországon, sem Európában, se a világ többi részein.
Akkor pedig már mi, ébredő magyarok, az elmúlt tizenkilences rendszer, a fehérterror - és így tovább - után voltunk közvetlenül, gondolom, hogy ők azért nem érezhették magukat olyan rettentő nagy biztonságban, de azért mégis igen nagy öntudattal álltak ott fel, a második legnagyobb hitfelekezetként szerepeltek, és úgy is vettek részt az iskola további életében. Nekem az az érzésem, hogy akik itt égszakadást, földindulást kiáltanak, hogy itt valami rettenetes lelki sérelem fogja érni a gyerekeket, ha egyáltalán hitoktatásról, vallási dolgokról, nevelésről lehet szó, azok nem tudták, hogy erről szó sem volt. Egy rendes, tisztességes, valóban demokratikus rendszerben ez egyszerűen egy nem létező probléma. (Dr. Hack Péter: Rendesben, tisztességesben!) Ez akkor ott, a mi gyermeki szintünkön nem volt probléma - mondhatom nyugodtan. Én persze, nem lévén zsidó, nem éreztem, hogy ők mit éreznek, de mindenesetre egymás között a különbségtételnek, kirekesztésnek az árnyékát sem véltük észrevenni. Később, a harmincas évektől természetesen zaftosan, de ez már az egyetemen volt, akkor az ember már rájött, hogy a világ nem olyan egyszerű, mint amilyennek akkor, gyermekként gondolta.
Én nagyon kérem, hogy a mélyen tisztelt ellenzék ezt a mostani, nagyon komoly előmunkálatok alapján kialakított közoktatási rendszert próbálja úgy nézni, hogy mi a mai kor igényeinek megfelelően próbálunk visszamenni egy reális iskolarendszerre.
Közelről sem az a szándékom, hogy azt a benyomást közvetítsem, hogy ez egy tökéletesen megoldott rendszer, s itt majd nagyobb bajok nem lesznek.
Azonban - mint ahogy a Magyar Szocialista Párt mélyen tisztelt hozzászólói közül többen is, de mások is említették - ez nem ide tartozik, hanem a szakoktatási törvénybe. A szakoktatási törvénnyel kapcsolatosan nekem is komoly hiányérzeteim vannak, és azt hiszem, hogy ezen további tárgyalások, főleg a részletes vita és a beadandó módosító javaslatok segítségével még nagyon sokat lehet javítani. Itt lehet és kell is javítani.
Azokkal az aggályokkal kapcsolatban, amiket nagyon hosszan elmondtak a mélyen tisztelt kollégáim a Ház mindkét oldalán - egyik oldalon megerősítve: semmi baj sincs, a másik oldalon: igenis nagy baj van -, nagyon kérem, szíveskedjenek elhinni: a valóságban, a gyakorlatban, ha jó szándékú és tisztességes emberek csinálnak egyszer valamit, akkor feleannyira sem olyan veszélyes a helyzet. Csak ezt a szubjektív megjegyzést szerettem volna elmondani. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
