VITÁNYI IVÁN (MSZP)
VITÁNYI IVÁN (MSZP)
VITÁNYI IVÁN (MSZP) Tisztelt Országgyűlés! Hadd kezdjem egy captatio benevolentiae-vel. Ha van törvény, amelynek a nemzet, a társadalom érdekében kiemelkedő a jelentősége; ha van törvény, amelyet a Parlamentnek, ha meg akar vagy meg akart volna felelni feladatának, rögtön az elején meg kellett volna hoznia; ha van törvény, amelytől a jövő, pontosabban a jövő demokráciája és a demokrácia jövője függ; ha van törvény, amelyen megmutatkozik a demokrácia igazi arculata, amely mértéket ad a demokráciának, és megmutatja, hogy mi a mérték -, akkor ez a közoktatási törvény!
A mérce tehát, amit ennek a törvénynek állítunk, csak nagyon magas lehet. Ebben, akinek ott van a gondolatában a nép, a nemzet és a társadalom, nem alkudhat. Ezért némi csodálkozással kell fogadnunk, és a történészek majd csodálkozni fognak, csak kicsit később, ha még most nem csodálkoznak, hogy csak most, a harmadik évben kerül ide a Parlament elé ez a törvény. Baljós jel, mert mutatja a kérdés fontosságát vagy fontostalanságát, bár ha meggondoljuk, hogy milyen más kérdések maradtak még el, tehát milyen társaságban marad a köznevelési, közoktatási törvény hátra, akkor talán azt is gondolhatjuk, hogy mindebben más logika érvényesül.
A legnagyobb baj azonban mégsem pusztán a késedelem. Szót sem érdemelne, ha azt látnánk, hogy minőségileg a törvény megfelel a követelményeknek. Csakhogy az én véleményem szerint is alulmúlja azokat a lehetőségeket is, amelyek a rendelkezésünkre állnak. És hadd tegyem hozzá, mintegy előrebocsátva a jövő hetet, amikor a Tudományos Akadémiáról lesz szó például, hogy nem azért mondom ezt, mert valamiféle ellenzékiségből mindent ellenezni kell. Én a Tudományos Akadémiáról szóló törvénytervezetet igen alkalmasnak látom arra, hogy abból valóban törvény szülessen.
A Szocialista Párt eddigi szónokai tárgyszerűen elemezték a hiányokat és a hibákat. Hasonlóan tette néhány más képviselő is, elsősorban a Parlamentnek ezen az oldalán, ellenzéki pártok és független képviselők. Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtak, de kísérletet teszek némi összefoglaló elemzésre.
Miről van szó? Arról, hogy a törvénytervezet a közoktatás egyik fontos kérdésére sem ad igazán valóságos megoldást, hanem jelszavakat rögzít, kereteket mutat föl, ezeket a kereteket aztán föl lehet díszíteni kiváló idézetekkel történelmünk nagyjaitól, de nem tölti meg tartalommal. Ilyen értelemben Patyomkin-tervezet, mely itt csak azt a célt töltheti be, hogy majd a Kormányra bízza, hogyan kell kitölteni a kereteket, és megvédje a Kormányt a Parlament okvetetlenkedésétől.
Képviselőtársaim az előző felszólalók a Szocialista Pártból, és mint mondom, más pártokból, szépen szálára szedték ezeket a problémákat, én némely dologgal kívánom kiegészíteni. Az, hogy szavakban megvan a tanszabadság, de valójában nem biztosítja a tanszabadság érvényesülését, erre mutat a nemzeti alaptantervvel kapcsolatos vita, amelyre nem kívánok kitérni, nem nyújt biztosítékot arra, hogy a nemzeti alaptanterv ezt a tanszabadságot érvényesíteni tudja.
Bonyolult változást ír elő az iskolaszerkezetben, de nincs meg a feltétele sem gazdasági, sem szervezeti téren annak, hogy ez valóban megvalósuljon és működni tudjon. Új rendszert kíván bevezetni az irányításban, illetve meghatározott irányban próbálja módosítani az irányítás eddigi rendszerét, de ez kidolgozatlan, és a centralizációt erősíti.
Csökkenti az iskolák és a pedagógusok önállóságát, holott ez alapvető cél volna. Új finanszírozási elvekről beszél, de nem derül ki az, hogyan áll az oktatásra fordított pénzügyi fedezet, és ezáltal a terheket elsősorban az önkormányzatra és a szülőkre hárítja, akik ennek nem fognak tudni eleget tenni.
A mai helyzet az, hogy voltaképpen nem itt dől el a pedagógia jövője, a köznevelés sorsa, hanem a költségvetési tárgyaláson és a költségvetés módosításának tárgyalásán, ott meglehet, kiderülnek, hogy a levegőt markolják paragrafusaink, és valóban csak díszítjük a semmit.
Esélyegyenlőségről beszél a törvénytervezet, de nem tesz reális lépéseket az esélyegyenlőség irányába.
Mélyén kell nézni ezeket a kérdéseket, a pedagógia és a köznevelés helyzetének és jövőjének kérdéseit.
(10.20)
Két kérdést szeretnék kiemelni ebből a mélyből. Hadd tegyem hozzá, ha már több személyes megszólalás volt, hogy négy évvel ezelőtt, tehát még jóval a rendszerváltás előtt, amikor tanulmányt írtam szociológiai szempontból a kultúra jövőjéről, a pedagógia szempontjából két kérdést emeltem ki: a pedagógia, a köznevelés méltóságát és az esélyegyenlőséget.
A pedagógia, a nevelés méltósága nem pusztán pénzkérdés, de pénz nélkül nem lehetséges. Ahhoz, hogy a pedagógia ebben a társadalomban elnyerje azt a méltóságot, amire szükség van ahhoz, ha azt akarjuk, hogy gyerekeink és unokáink olyan társadalomban nőjenek fel, amilyet akarunk és szeretnénk, akkor alapvető kérdés, hogy a köznevelést végző társadalom, a pedagógustársadalom elsősorban megbecsült része legyen a magyar társadalomnak.
Ennek egyik kérdése a fizetés kérdése. Akkor, 1989-ben rendkívül naiv módon azt mondtam, hogy ennek egyetlen lépése lehetséges, hogy a pedagógusok fizetését azonnal duplájára kell emelni. Nem pusztán azért kell duplájára emelni, mert az infláció megy és személyesen, nekik ez járna, hanem relatíve kell duplájára emelni.
A magyar társadalomban a pedagógusok alulfizetettek nemzetközi mutatókhoz képest is, a múltunkhoz képest is, amikor egy gimnáziumi tanárnak lenni tisztesség volt, nagy megbecsültséget és viszonylagos anyagi jólétet is jelentett. Ha ez nincs meg, és ha a társadalom nem tudja, hogy mi jár a pedagógusoknak, akkor maga a pedagógia nem fogja megkapni azt, amire szüksége van. Akkor elmenekülnek belőle azok az emberek, akiknek szüksége van a pedagógiára, akiknek megvan az elhivatottságuk rá, de mert élni kell, nem tudnak ennek az elhivatottságnak megfelelni és végigvinni.
Természetesen ezt ma nem merem javasolni. Szeretném azonban kimondani, hogy addig nem tudunk igazán beszélni a pedagógiáról, nem tudunk igazán beszélni a köznevelésről, nem lesz érvénye azoknak a szavaknak, amelyeket a nemzetről mondunk - vagy mondanak azok, akik minden nap azt mondják -, amíg a pedagógustársadalom nem kapja meg azt, ami méltóságához szükséges, nem kapja meg azt, ami a társadalomban a helyzetét megszilárdítja és kiemeli. És ennek feltétlenül van egy relatív következménye is. Az, hogy amit a pedagógusok kapnak, annak relatíve többnek kell lenni a társadalom többi rétegéhez viszonyítva is. Amíg ez nem fog megtörténni, addig nem beszélhetünk igazán arról, hogy a köznevelés érvényesíti a nemzet érdekeit.
Itt természetesen el lehet mondani, hogy az IMF ezt nem engedi. Őszintén szólva én ezt nem hiszem. Azt tanultam a nemzetközi pénzvilág filozófiájából, hogy sok mindent akarnak és sok mindent nem, de megértik, meg kell érteniük, hogy köznevelés nélkül nem lehet társadalmi felemelkedés, nem lehet gazdasági felemelkedés. Csak akik pénzügyi kérdésekben tárgyalnak, azoknak kell meggyőződéssel képviselni a köznevelés érdekeit. Így tehát azt gondolom, ha ez nem is, de amit a Parlament már megszavazott, az mindenképpen jár a pedagógusoknak. Meg kellene értenünk, hogy ha egyszer megszavaztuk és utána ez visszavonatott, akkor azzal nem egyszerűen sérelem éri a pedagógusok napi életét, hanem az történt, hogy azt a megbecsülést, azt a méltóságot vették el tőlük, amire pedig olyan vagy nagyobb szükségük van, mint a kenyérre.
A másik kérdés, amivel foglalkozni szeretnék, az esélyegyenlőség. A szociológia nemzetközileg - Magyarországon és másutt - bőven elemezte azt, hogy a pedagógia hogyan tudja biztosítani az esélyegyenlőséget. Ennek van egy olyan problémája, amiről nincs, nem volt szó ebben a vitában sem.
Van egy színvonalbeli szerkezete a köznevelési intézményeknek. Van néhány száz elit iskola, amely szinte garantáltan jó nevelést nyújt a tagjainak; olyan jó nevelést, hogy aki oda jár, az már benn érezheti magát az egyetemen; sőt még olyat is tudnék mondani, aki már azt is tudhatja, ha a gyerekét mely elemibe iratja, hogy az egyetem elvégzése után benn fog maradni a megfelelő tanszéken.
Ugyanakkor sok a közepes és sok a gyenge iskola, amelyek nem azért közepesek és nem azért gyengék pusztán, mert a pedagógusok rosszak, hanem azért, mert rosszak a feltételek.
Értsük meg, hogy bajaink forrása, bajaink jellemzője az, hogy az egész társadalom szerkezetében van egy stabil rétege a társadalomnak, amely alapja lehet a társadalmi változásoknak - ez a világon mindenütt így van -, és van egy olyan rétege, amely veszélyeztetett, nehéz helyzetben van, és amely forrása lehet minden későbbi bajnak. Azt lehet mondani - ezt nemzetközileg elemzik -, hogy a nyugati társadalmakban, nálunk szerencsésebb és fejlettebb társadalmakban a kétharmada éri el a stabilitást. Nálunk ennél jóval kevesebb.
A kérdés az, hogy az iskolarendszer hogyan viszonyul ehhez. Megtörténhet, hogy az iskolarendszer tükre a társadalom ezen szerkezetének és egyben kiváltója, megrögzítője, megmerevítője annak. Ha a pedagógia megismétli az egész társadalmat, akkor azokat a viszonyokat merevíti meg, amelyeket örökölt. Ez volt a helyzet máig. Azok az elemzések, amelyek a 80-as években születtek, ezt egyértelműen kimutatták.
Azt hiszem, hogy a helyzet ezen a téren azóta nem változott. El kell érni, hogy az iskolarendszer szerkezete - ez nem az iskolarendszer, mint jogi szabályozás - egy fokkal jobb legyen a társadalom szerkezeténél. Nyilván nem lehet tökéletes, de jobbnak kell lenni, előremutatónak kell lenni.
Erre nézvést az elmúlt években tulajdonképpen nem történt semmi. Illetve, ha csak az történik, hogy az elit iskolák szervezeti keretet váltanak, és az állam helyett máshova tartoznak, akkor azzal csak más nevet adtunk a bajainknak.
Mondhatni persze, hogy mindez nem a törvénytervezet kérdése, hanem először egy átfogó köznevelési koncepciót kellett volna adni és annak jegyében kell meghozni a törvénytervezetet. Ez azonban nem történt meg. Előkerestem a kormányprogramot és a kormányprogrammal kapcsolatos vitákat, ott ugyanazt bíráltuk - most már tudjuk, jogosan -, hogy pusztán a keretek változásáról van szó. A kormányprogram kiemelt helyet adott annak, hogy fel kell szabadítani a köznevelést a marxizmus uralma alól és rehabilitálni kell a vallást. Természetesen mindkettővel egyetértünk, de ennél is fontosabb az iskolarendszer rehabilitálása, a szó orvosi értelmében.
Ezért teljes mértékben egyetértek azzal, amit tegnap Beke Kata Kodály Zoltántól idézett, hogy nem az a fontos - vagy legalábbis nem az a legfontosabb, mert az sem egészen nem fontos -, hogy ki az Operaház igazgatója, hanem a jövőnk szempontjából az a fontos, hogy ki a falusi tanító, vagy ahogy Kodály pontosan mondta, ki a falusi kántor, mert ő a zenéről beszélt. Ha nem biztosítjuk azt, hogy a falusi tanítók, a kisvárosi tanítók, kisvárosi kántorok munkája megfelelő szinten legyen, akkor nem biztosítottunk semmit.
Tisztelt Országgyűlés! Úgy gondolom, hogy a közoktatási törvény ezekre a lényeges problémákra semmiféle feleletet nem ad, még csak nem is dimenziója. Ezért ezt Patyomkin-tervezetnek tartom, úgy, ahogy Beke Kata mondta, üresnek. Szép homlokzat, de mögötte nincs ház, nincs lakható épület.
Ezért tisztelettel javaslom, hogy a Kormány vonja vissza a tervezetet, vizsgálja meg a közoktatás helyzetét, tárgyalja meg minden párttal és érintett szervezettel, és nyújtson be újat. (Taps a bal oldalon.)
(10.30)
