BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársam! A kérdésben felvetett problémával kapcsolatban, úgy gondolom, a választ követően ön is meggyőződhet arról, hogy nem szükséges törvény módosítása, a jelenlegi szabályozás az ön által felvetett problémát meg kell, hogy oldja.
Ami a Munka Törvénykönyvével kapcsolatos tavaly elfogadott 1992. évi XXII. törvény 95. §-ában szabályozott végkielégítés jogintézményét illeti, ez más, mint amely az ön kérdésére valószínűleg okot adó példa, a korábbi jogi helyzetet előidéző, úgynevezett állami végkielégítés esete volt. Ebben az esetben a korábbi joghelyzetben a havi átlagkereset akár 24-szeresére is jogosult volt a végkielégítés alanya, és ezt az összeget valóban nem a béralap terhére folyósították. És a végkielégítésből, ahogyan ön mondja a kérdésében, csak kifejezett bírói döntést követően - tehát végrehajtási ügyként - lehetett tartásdíjat vonni. Ezzel szemben a jelenleg hatályos jogi szabályozás - a Munka Törvénykönyvében szabályozott végkielégítéssel kapcsolatban - más. Jelenleg a végkielégítést a célját illetően azért szavazta meg a tisztelt Országgyűlés tavaly, hogy a munkavállaló részére egy kvázikárpótlásként a munkáltató rendes felmondás helyett vagy jogutód nélküli megszűnése esetére jövedelmet biztosítson, tehát fedezze a munkavállaló részére az önhibáján kívül munka, illetve jövedelem nélkül maradt időszakot, és ezzel kapcsolatban eltartottjai megélhetését, amíg újból el tud helyezkedni, illetőleg amíg nem lesz jogosult a munkanélküli-járadékra. Ebből következik, hogy a szabályozás célja és jellege is jövedelempótló járandóságként kívánta ezt a végkielégítést bevezetni a magyar jogintézmények sorába. És a havonta esedékes munkabér helyett - amelyet egyébként szintén a bérköltség terhére kell fizetni - ezt a végkielégítést is a bérköltség terhére fizeti ki, és a munkavállalót a végkielégítés ilyen formája után is adó- és nyugdíjjárulék-fizetés terheli.
Ebből következik az, hogy az ön által módosítani kívánt 4/1987. (VI. 14.) számú IM-rendelet 10. §-a értelmében a tartásdíj alapjaként elsősorban a tartásra kötelezett személy főállásban elért, bérköltség terhére kifizetett összes munkabére és így tovább, tehát egyéb járandósága, tehát a végkielégítés is alapot szolgáltat.
(15.20)
Így nincsen különbség a tartásdíj fizetése és levonása szempontjából a munkabérnek, illetőleg a végkielégítésnek az ily módon ismertetett formája között, figyelemmel a már idézett jogszabályra.
A levonásról tehát a bíróságnak nem kell külön rendelkeznie, mivel az ítélet, illetőleg az egyezséget jóváhagyó végzés, mint ezt ön is nyilván jól tudja, úgy szól, hogy a béralap vagy bérköltség terhére kifizetett valamennyi juttatás megfelelő százalékát meg kell fizetni, le kell vonni. Ha ezt tehát a munkáltató elmulasztja, természetesen kezesként, mégpedig készfizető kezesként felel. Hogy vonakodik-e ezt teljesíteni, ez már bírósági ügyként kötelezettséget von maga után.
Ezért álláspontom szerint jogszabály-módosításra sem törvényi, sem egyéb jogforrási szinten nincsen szükség. Az más kérdés - és a felvetésnek s az itteni nyilvánosságnak az okán is mondhatom ezt -, hogy megfontolást igényel, és ezt - azt hiszem - nem lehet elmulasztanom, hogy a kérdéssel kapcsolatban, ha bírói jogalkalmazói bizonytalanság észlelhető, akkor valóban mi a magunk részéről az egységes jogalkalmazás érdekében a Legfelsőbb Bíróságnál egy állásfoglalás kiadását fogom kezdeményezni. Gondolom, hogy ebben a kérdésben a bíróságok általános gyakorlatában nincs zavar, de meg fogjuk vizsgálni ennek az állásfoglalás-kérésnek a keretében a bizonytalanság mértékét.
Kérem, hogy ezzel kapcsolatban ezt a választ szíveskedjék elfogadni, tehát az álláspontunk azonos, ha pedig a bírói gyakorlat akadozik, akkor ebben az intézkedéseket meg fogjuk tenni. Köszönöm szépen. (Taps.)
